És a gagauzok hova álljanak?
Többnyire törökül, ámde még inkább oroszul beszélnek, keresztények, jó borokat készítenek, egy kukkot sem tudnak románul, valamint Közép- és Kelet-Európa egyetlen területi autonómiájában élnek Moldován belül. Oroszpártisággal vádolják őket, pedig csak életben akarnak maradni egy puskaporos vidéken. Helyszíni riportunk.
Amikor Gagauziába utazunk, nem tudjuk, hogy mire számítsunk: kátyús utakra, posztszovjet nyomorra vagy a kelet-európai lét elviselhetetlen nehézségére? Persze, nyomokban ezeket is megtaláljuk, de amint belépünk a Gagauz Yeri területére, rácsodálkozunk, hogy a Toyotánk nem vedlett vissza Ladává, nem tértünk vissza az időbe. Sőt, a Komrat – a fővárosuk – előtti elágazásnál vadonatúj úti csomópontot építenek, uniós pénzből, török kivitelező céggel. De erről majd később!
Hogy mi fán terem Gagauzia? Két elképzelés létezik: már a Balkánon keresztény hitre tért törökök laknak itt, vagy pedig eltörökösített, keresztény bolgárok, akik valamikor a XVIII. század során költöztek Besszarábiába, az akkori orosz birodalomba. Gagauzia legdélebbi tájai sztyeppések, nagy része viszont inkább dombos vidék, megművelt földeket, állatokat és szőlődombokat látunk minden irányban. Komrat külvárosában nagy építkezésbe botlunk, jövőre itt nyitja meg kapuit a Recep Tayyip Erdoğan Oktatási Komplexum 15 ezer négyzetméteres épülete, ami egész Moldova egyik legmodernebb felsőfokú tanintézménye lesz. Vele majdnem szemközt található ama hatalmas stadion, amelyet szintén Erdoğan elnök építtetett, miután itt járt 2018-ban. Utunkat folytatva látjuk, hogy egy stílusos óvoda előtt a szülők éppen a gyermekeiket viszik haza – nem árulunk el nagy titkot, hogy szintén a török a ludas. A vak is látja, hogy Törökország rengeteg pénzt fektet be Gagauziába, sőt két évvel ezelőtt konzulátust nyitott a városban. Ez a különös kapcsolat már a 90-es évek elején elkezdődött, a Szovjetunió felbomlása után a törökök igyekeztek szorosabbra fűzni kapcsolataikat türk testvérnépeikkel, és a hosszú oroszosítási időszak után „visszatörökösíteni” őket.
Komrat utcái rendezettek, némelyek hanyagabbak, de a főúton már új hullámos éttermek is sorakoznak, valamint konyakboltok (ez itt nemzeti ital), utazási iroda, bankfiókok, kocsmák (mint a Park Café, amely Törökország állami sziluettjével vonzza a vendégeit). És természetesen minden cirill betűvel van kiírva, az utcanevek is. Szembetűnő, hogy a gagauzok máshogy néznek ki, mint Moldova román vagy szláv lakosai, némelyikük jellegzetesen törökös vonású. Az utcán viszont több orosz szót hallunk, mint törököt, románul – náluk moldávul – viszont senki sem beszél.
Türkvidék
Ez a falvakban kissé másképp van, mondja Vitali Vlah, Gagauzia külügyi részlegének vezetője, amikor a Gagauz Népi Gyűlés épülete előtt fogad minket.
– Ott a legtöbben gagauzul beszélnek – folytatja –, és most már minden óvodában gagauz nyelven is tanulhatnak a gyermekek, ez korábban nem így volt.
Olyannyira nem, hogy az UNESCO a „definitely endangered” kategóriába sorolta a gagauzt, vagyis a gyermekek már alig tanulják meg otthon anyanyelvükként. Amikor rákérdezünk, hogy a Lenin-szobrot miért nem távolították el a főtérről, ugyanazt válaszolja, mint mindenki más:
– Ez is a történelmünk része.
Persze e szovjet mementónak talán politikai vetülete is van, egyfajta burkolt jelzés Chișinăunak (Moldovából eltávolították a Lenin-szobrokat, csak Gagauziából és a Dnyeszter-mellékről nem, talán mert a szovjet „félállamiság” emlékjele).
A Vlagyimir Lenin úton vagyunk, így hívják a főutcát. A Népi Gyűlés épülete kívülről tiszta szocreál, akár egy dunaújvárosi szakközépiskola is lehetne, de belül európai, pardon, török színvonalú, ugyanis török pénzből tetőtől talpig felújították. Amikor rákérdezünk a szembetűnő támogatásokra, elmondja, hogy a Çeşmiköy nevű faluban például Türkmenisztán pénzén építettek óvodát, Azerbajdzsán is sok helyi szociális projektet támogat, de jelen van befektetőként az EU is, és persze a legtöbb pénz a törököktől érkezik. Mondanunk sem kell, hogy a komrati kórház is a TIKA (Török Együttműködési és Koordinációs Ügynökség) támogatásából létesült.
Vitali Vlah elpanaszolja, hogy a chișinăui kormány nem támogatja a nyelvtanulásukat, és alig tartják tiszteletben az autonómiatörvényt.
– A pénzügy kényes téma, népességarányosan kellene részesülnünk a költségvetésből, de általában csak annyit adnak, épphogy életben maradjunk. Az autonómiatörvény sok paragrafusa ütközik az alkotmánnyal, mindmáig nincsenek tisztázva az illetékességi körök. Ráadásul egekben az infláció, lassan már olyan árak vannak, mint Németországban, pedig ne feledjük, hogy Európa legszegényebb, elöregedő országában vagyunk – mondja a politikus.
Moldova népessége nagyjából 2,6 millió lehet, az exodus feltartóztathatatlan, több mint egymillió állampolgáruk külföldön keresi a kenyerét. A gagauzok eddig leginkább Oroszországba és Törökországba mentek. Vitali Vlah arról is beszél, hogy Irina Vlah baskán (kormányzó) 2015-ben azt tűzte ki célul, hogy ebben a mezőgazdasági régióban fejlesszék az ipart, és azóta rengeteg új befektetés érkezett, például a japán Fujukura autóalkatrész-gyártó cég üzemében több mint kétezren dolgoznak. Török textilgyár is működik a város környékén, egy német cég elektromos generátorokat gyárt, éppen ezért a város szélén épülő egyetem is ipari technikum lesz, a diákok ilyen szakirányokat tanulhatnak angolul, románul és persze törökül. Olyat is hallottunk, hogy Gagauziából kevesebb fiatal vándorol ki, mint az ország többi részéből, és valószínű, hogy ez az utóbbi idők változásainak köszönhető.
– Itt akarunk élni, ez a szülőföldünk, Moldova a mi hazánk is. Nincs bajunk a moldovai vagy bolgár emberekkel, nagy családként élünk együtt. A gondokat a politika okozza, például amikor nem akarják tiszteletben tartani az autonómiánkat. A baskán asszonnyal nyolcadik éve dolgozunk együtt, azóta három moldáv elnök, kilenc miniszterelnök és kormány váltotta egymást. Ha valakivel megállapodunk, azt jövőre felrúgják. Magyarországnak hálásak vagyunk, mert támogatják a törekvéseinket – mondta Vitali Vlah.
Persze azt is megkérdezzük, hogy nincsenek-e keresztény–muszlim ellentétek köztük és a törökök között, de csak legyint, és azt mondja, hogy ez sosem kerül szóba, mert „nálunk nincsenek mecsetek”.
A Recep Tayyip Erdoğan egyetem épületének makettje
Gagauziából nem távolították el a Lenin szobrokat
A komráti Keresztelő Szent János templom kupolái
A Török Együttműködési és Koordinációs Ügynökség (TIKA) jele. Rengeteg projektet támogatnak a tartományban
Járókelők Komrát főterén
Fezes fej. Törökös éttermet is találunk a fővárosukban
A Keresztelő Szent János templomot a 19. század elején építették
Pjotr atya, a templom gagauz nemzetiségű papja
Gyertyatartó a templomban
A könnyező Mária-ikon
Komrát város jelképe a fekete ló
A török kormány támogatásából épült közösségi ház
Az épülő egyetem a város bejáratánál
A törökök által finanszírozott stadion
Vitali Vlah, Gagauzia külügyi részlegének a vezetője
Interjú Dimitri Constantinovval, a gagauz parlament elnökével
Az 1898-as, cári alapítású komráti borászat egyik épülete
A nemzetközi szőlőfajták mellett például az őshonos rară neagră fajtából is készítenek bort
Szovjet “időkapszula” a borászat emeletén
Sok külföldi turista is meglátogatja a borászatot, ahol borkóstolokat is tartanak
Szőlősorok a borászat udvarán
Egy hagyományos gagauz étterem a Kongaz nevű faluban
Akárcsak Isztambulban, az étteremben is divatosak a macskák
Gagauz szieszta
Gagauz népi tárgyakat is láthatunk az étteremben lévő kis múzeumban
Pincérlány hagyományos viseletben
A gagauz zászló Çadır-Lunga, a második legnépesebb településük bejáratánál
A gagauzok többsége mezőgazdaságból él, kevés műveletlen földet láttunk
Utcakép a Haydar nevű faluban
Az afganisztáni háborúban elhunyt gagauzok emlékműve
A haydari kultúrház, szovjetes népigagauz mozaikkal
Gagauz néptáncot tanuló lányok
A tánctanárnő beszél a népi hagyományok őrzéséről
Hagyományos gagauz szőnyegek a kultúrház kis kiállítótermében
Régen minden házban szőtték a szőnyegeket, ma már itt oktatják a fiatalokat
A haydari ortodox templom
Egy kis falusi templomban is gyönyörű freskókat lehet találni
Haydari traktoros
Munkásbusz indul valamely közeli mezőgazdasági üzembe
Lankás tájak Haydar környékén
Gyerekek fociznak Çadır-Lunga szélén
Kecskék legelnek az út mentén, mindmáig sok állatot tartanak
Könnyező csodaikon
Csillogó aranykupoláival még borongós időben is felfénylik a Keresztelő Szent János-templom a város közepén. A XIX. század elején épült pompás istenháza előtt Pjotr atyával találkozunk. Barátságosan fogad bennünket, megmutatja a templommal egyidős szentképet, amit egy helyi férfi rejtett el a szovjet megszállás idején és csak a Szovjetunió felbomlása után hozott vissza. Addig a falba rejtette, ahol a Szűz Mária-ikon könnyezni kezdett.
Kíváncsiak vagyunk, hogy mégis milyen nyelvű a szertartás, és az atyától megtudjuk, hogy a liturgia egyházi szlávul van, a prédikációt meg az imákat pedig gagauzul vagy oroszul mondják (a moszkvai patriarchátushoz tartoznak). Kérésünkre el is mondja a Miatyánkot gagauzul, majd elárulja, hogy vasárnap és szombaton megtelik a templom, hétköznap kevesen térnek be. Azt is megtudjuk, hogy a templomot átalakították néprajzi múzeummá a szovjet időkben, sőt, Gagauziában csak három istenháza működött folyamatosan, a többit egészen profán célokra használták.
– Az emberek szívéből akkoriban hiányzott az Isten – mondja a fiatal atya, aki örül a török segítségnek, sőt, ő is megemlíti Süleyman Demirel elnök támogatását. Muszlim–keresztény szembenállásról nem tud, szerinte a törököknek nincsenek ilyen elvárásaik, bár lehet, hogy ők már a jövőt tervezik – teszi hozzá somolyogva.
Amint említettük, Moldova népessége csökken, ám Gagauziáé enyhén nő, és ez a „babyboom” az utcákon is szembetűnő: a legtöbb kora huszonéves nő gyermekkel jár-kel, és beszélgetéseinkből kiderül, hogy a gagauzok nagyra tartják a nagycsaládot: két gyermek a minimum, de a legjellemzőbb a három-négy-ötös felállás. Egy harmincvalahány éves férfi, akivel beszédbe elegyedünk, elmondja, hogy az apjáék tizenketten vannak testvérek.
– Ha megkérnél egy gagauzt, hogy hagyja el ezt a vidéket, nem menne el. Ha jó állásajánlattal kínálsz egy chișinăuit, rögtön szedi a sátorfáját. Ez a nagy különbség a két nép között. Mi úgy gondolkodunk, hogy ha itt élt az apám, nagyapám, akkor nekem is itt kell élnem. Mindmáig nagy lakodalmakat csapnak, és a gagauzok általában gagauz párt választanak, kevesen keverednek – mondja Ivan.
Komratban meglátogatjuk a Vinuri de Comrat (Komrati Borok) borászatot is, amely már 1898 óta működik a városban (cári alapítású), és rengeteg őshonos és nemzetközi szőlőfajtából készítenek bort. Talán a város egyik legrégebbi épületkomplexumában működnek. Az ukrajnai háború miatt akárcsak a legtöbb helyi borászatnak, nekik is kiesett az orosz és ukrán piacuk (korábban Oroszország nem fogadta be a moldovai bort, de a gagauzt igen), úgyhogy mostanában a Távol-Keletre, leginkább Kínába és még Nigériába is exportálnak.
Bejárjuk a régi pincéket, egy románul beszélő hölgy kalauzol minket, akitől megkérdezzük, hogy román nemzetiségű-e, mire hevesen tiltakozik, mondván, hogy moldovai. Pont. Megmutatják a szovjet nosztalgiatermet is, és igen finom, gagauzos ebédet eszünk az ottani étteremben (sajtos lepény, omlós báránysült zöldségekkel, krumplival, no és helyi borok). Szinte minden gagauz faluban működik egy-egy borászat. Ár-érték arányban minőségi borokat készítenek; ha jó szimattal járunk, akkor gasztronómiai szempontból is izgalmas vidék Gagauzia, ami bizonyára messze esik tőlünk, de érdemes felfedezni (sajnos úgy hírlik, hogy a Budapest–Chișinău repülőjáratot őszre és télre megszüntetik).
Rózsát terem
Eldöntjük, hogy véletlenszerűen kiválasztunk egy falut és szétnézünk benne. A második legnépesebb település, Çadır-Lunga melletti Haydar nevű falut választjuk ki, és berobogunk a mélygagauz vidékre. A falu főútját kifogástalanul felújították, a mellékutcák többsége aszfaltozatlan. Ám feltűnő, hogy mindenhol rózsabokrok nyílnak, a főterecskén pedig egy aranyszínűre festett, térdeplő – elsőre legónak tűnő – katonaszobrot látunk, ami az afganisztáni háborúban elhunyt gagauzoknak állít emléket. És elmegyünk a művelődési otthonhoz is, amelynek falán még az igazi szovjet „népi gagauz” mozaik díszeleg. Az ablakokat viszont kicserélték, de a többi már puszta időutazás-élmény. Zene szűrődik ki az épületből, a táncteremben fiatal tanárnő oktatja népi táncra a gagauz lányokat. Ropják, készülődnek, majd szóba elegyedünk a hölggyel, közben a gyerekek egymást közt oroszul kezdenek el csevegni, a tanárnő pedig rájuk szól:
– Hé, itt gagauzul beszéljetek! – Majd így folytatja: – Táncolunk, gagauz népdalokat énekelünk, népi ruháinkban ápoljuk a török hagyományainkat, már kis korunktól fogva – mondja.
Mire megfordulunk, már ott áll a művelődési otthon vezetője. Örül nekünk, és felhív az emeletre, hogy megmutassa a műhelyt, ahol szőnyegszövésre tanítják a fiatalokat, ugyanis Haydar híres a szőnyegeiről. A gagauzok szép, jellegzetesen fekete és rózsamintás szőnyegeket szőttek, ezek közül láthatunk párat a kis múzeumban. Ötven-, hetvenéves darabokat is megtekinthetünk. Egy öreg hölgy is előkerül, aki a szövést oktatja, és azt is elmondja, hogy bezzeg „régebben a falunkban minden házban szőttek szőnyeget”. Tehát itt is igaz: sic transit gloria mundi.
Persze később megtapasztaljuk az igazi kelet-európai életérzést is, amikor a kisboltban elkérjük a WC kulcsát, és a mellékutcában lévő, lakattal bezárt oldalsó WC-ben csak egy lyuk tátong a földön (Széchenyi erre nem járt). A szlávszőke boltoshölgyet később megkérdezzük, hogy milyen itt élni, mire fanyarul mosolyog és körülbelül azt jelzi a kezével, hogy „elmegy”. De Gagauzia észrevehetően jobb hely, mint tíz éve volt, és talán még jobb hely lesz, ha el nem sodorja őket a történelem.
Az örök belga viccet felidézve, a destabilizálódó kelet-európai világban vajon hová álljanak a gagauzok? Sokak szerint ők Putyin ötödik hadoszlopa (a volt moldovai hadügyminiszter szó szerint így nevezte őket, és egyéb nyugati elemzők átvették ezt a hasonlatot), akiket a moldovai államiság bomlasztására használ. Igaz, többnyire oroszul beszélnek, egyházuk is Oroszországhoz köti őket, politikusaik kapnak onnan támogatást, és persze nem kérnek a nagyromán álomból, ám a mindenkori chișinăui kormányzat lényegében másodrendű állampolgárként kezeli őket.
A sajtó szereti Oroszország, Törökország és az EU ütközőzónájaként leírni a vidéket, a befektetések láttán kár tagadni a versenyfutást, de a kis létszámuk miatt kérdéses, hogy pontosan milyen feladatot szánnak a gagazuoknak a törökök vagy az oroszok (ne feledjük, hogy egész Gagauzia 1832 négyzetkilométer, ami 400 négyzetkilométerrel kisebb, mint Komárom–Esztergom, vagyis a legkisebb magyar vármegye).
Anyagi téren a törökök előbbre tartanak (beszédes, hogy 2016-ban szabadkereskedelmi egyezményt írt alá Moldova és Törökország, és azóta 62,7 százalékkal nőtt meg a Törökországba irányuló gagauz export), ám a nyelv és identitásuk egy része még az oroszokhoz köti őket. Egy biztos: vannak rájuk vevők.
A gagauzok nem akarnak megfagyni
Működik vagy recseg-ropog Közép- és Kelet-Európa egyetlen területi autonómiája? Hogyan látják a gagauzok az ukrán–orosz konfliktust, és mit gondolnak a Romániával való egyesülésről? Dimitri Constantinovval, a gagauz parlament elnökével többek között arról beszélgettünk, hogy milyen kihívások várnak rájuk ezen a télen, és miért írt nyílt levelet Vlagyimir Putyinnak.
– Ki számít gagauznak?
– Gagauz az, aki gagauzul, vagyis törökül beszél és ortodox kereszténynek vallja magát. Moldovában 160 ezren élünk, Odessza környékén további 50 ezren és még pár tízezren a Balkánon. A Szovjetunió felbomlásának folyamatában mi is kerestük a helyünket, önálló köztársaságot akartunk szervezni 1990-ben. Chișinău ezt hevesen ellenezte, konfliktusba keveredtünk, végül a mostani autonómiánk lett a végeredmény, amelyben ’94 óta élünk.
– Majdnem fegyveres konfliktusba torkollt az összetűzés. Erre hogyan emlékszik?
– Feszült helyzet volt, moldovai „önkéntesek” jöttek a határainkra, megpróbáltak megfélemlíteni minket. Saját zászlóaljat szerveztünk, és a szovjet hadsereg is a térségbe jött, hogy lehűtse a kedélyeket. Mindmáig hálásak vagyunk Süleyman Demirel török elnöknek, hogy személyesen eljött az országba tárgyalni a moldovai kormánnyal. Az autonómiatörvény alapján belső ügyeinkben szabadon járunk el, de ennek a betartása már az elfogadása utáni másnaptól gondot okozott. A moldovai alkotmány nem ad lehetőséget arra, hogy az autonómiánk úgy működjön, mint egy nyugat-európai autonómia. Nem mi kezeljük az adóinkat, nincsen adóhivatalunk, a központtól függünk ebben a tekintetben.
– Rengeteg külföldi befektetés érkezik Gagauziába. Külföldről vagy belföldről kapnak több pénzt?
– Népességarányosan öt százalékot kapunk a központi költségvetésből, mint minden más régió, bár nem mindig adják ide teljes mértékben. Egyenesen külföldről sosem kapunk pénzt. Minden törökországi vagy uniós forrás például a központi kormányzaton keresztül érkezik hozzánk.
– Nemrég „szociális” tüntetések zajlottak Komratban, amelyeket a moldovai sajtó oroszpártinak bélyegzett. Miről volt szó?
– A gázárakról! Borzasztó a helyzet, mindenki a legrosszabb forgatókönyvre számít. A tüntetésekkel azt akartuk elérni, hogy végre kezdődjön valódi párbeszéd a gázügyről. Oroszországot is arra kértük, hogy tárgyaljanak a kormánnyal. Értem, hogy kell európai szolidaritás, de emiatt a gagauzok nem akarnak megfagyni télen, ahogyan mások sem.
– Ön ez ügyben nyílt levelet írt Vlagyimir Putyin elnöknek. Mire számít?
– Nem tudhatjuk, hogy mi lesz a levél eredménye. Leginkább azt szeretnénk elérni, hogy a gáz ára ne legyen a mostani, csillagászati 1883 dollár ezer köbméterenként. Most is vannak uniós meg NATO-tag országok, amelyek jóval olcsóbban kapják a gázt, és nem értjük, hogy hozzánk miért jön ilyen drágán. Megkérdeztem Maia Sandu moldovai elnök asszonytól, hogy mi az oka. Azt válaszolta, hogy nem akarunk moldovai területeket átadni Oroszországnak az olcsó gázért cserébe. Valóban? Magyarország és Szlovákia vajon mennyi területet adott át a jó árú gázért? Ez csak politika. Mindenki azt mondja, hogy idén februárban kezdődött a drágulás, de az igazság az, hogy már egy évvel korábban megduplázódott a gázár. Nyugaton azt hiszik, hogy csak ők szabhatnak szankciókat, de amikor az oroszok is elkezdik csinálni, akkor meglepődnek.
– A gagauzok melyik oldalon állnak az ukrán–orosz konfliktusban?
– Mi, akár az országunk, semlegesek vagyunk. Mindkét oldalon vannak rokonaink, semmilyen formában nem támogathatunk egy olyan konfliktust, amelyben emberek tízezrei halnak meg. De mindenki tudja, hogy ez az egész nem idén, hanem már 2014-ben elkezdődött. Rendkívül bonyolult a helyzet, szerintem az egészet az súlyosbította, hogy Ukrajna úgy döntött, nem tartja be a minszki egyezményeket. Ráadásul 2014. május 2-án a szélsőséges banderisták felgyújtották Odesszában a szakszervezetek székházát, ahol orosz nemzetiségűek kerestek menedéket. Egy gagauz férfi is élve elégett. Miért nem vonták felelősségre az illetékeseket? Azóta sok gagauz és ukrán nemzetiségű is hozzánk menekült, befogadtuk őket.
– A nyugati sajtóban sokszor lehet arról olvasni, hogy Moldova lesz a következő, amit megszáll Oroszország. Reálisnak tartja ezt?
– Nem hinném, mert nekünk nincs konfliktusunk Oroszországgal. Ennek ellenére a moldovai központi kormány betiltotta az orosz tévécsatornákat. Mégis miért? Miért nem nézhetik a felnőtt emberek azokat a tévécsatornákat, amelyeket szeretnének? Én például mit nézzek, hisz jómagam sem beszélek románul. Eltörölték a moszkvai repülőjáratokat is, ezért az emberek Isztambulból repülnek Moszkvába, hétszeres áron. Eddig 150 dollárba került az út, most 750-be. Nem értem, hogy a kormány miért a saját polgárait bünteti ezekkel az intézkedésekkel. Nem Putyin fizeti a számlát, hanem az átlagember.
– Említette, hogy nem beszél románul.
– Nálunk sokan nem beszélnek moldávul (vagyis románul – a szerk.). Többször is mondtuk a kormányzatnak, hogy ehhez különleges nyelvprogramok kellenének, kértünk is támogatást arra a célra, hogy megtanuljuk a moldovai hivatalos nyelvet is, de egyszerűen nem foglalkoznak az üggyel.
– Tehát, ha Moldova és Románia egyesülne…
– …akkor az alkotmány szerint jogunk van eldönteni, hogy merre tovább. De arról is meg vagyok győződve, hogy a moldovaiak többsége sem értene egyet az egyesüléssel. Különben mi 2014 februárjában népszavazást rendeztünk a kérdésről, megkérdeztük a gagauzokat, hogy mit tegyünk, ha például Moldova egyesülne Romániával. Hetven százalék feletti részvétel mellett az emberek 98,9 százaléka úgy döntött, hogy Gagauziának joga van kiválni a köztársaságból, ha Moldova többé nem független ország. 98,4 százalékuk pedig amellett tört lándzsát, hogy ne az Európai Unióval, hanem az Eurázsiai Gazdasági Unióval mélyítsük el a kapcsolatainkat. Vajon Moldova miért nem rendez hasonló népszavazást? Annak ellenére, hogy akkor oroszpárti döntést hoztunk, nem szeretnénk sem oroszpártinak, sem törökpártinak, sem Európa-pártinak látszani, hanem mindig azokkal keresni az együttműködés lehetőségét, akiktől azt remélhetjük, hogy a gagauzoknak jobb lesz az élete. Azt is furcsának tartom, hogy ha eddig szóba került Moldova európai uniós tagsága, minden nyugati ország ellenezte, most meg tagjelölti státust kaptunk. Ez Brezsnyev idejére emlékeztet, amikor mindenki úgy szavazott, hogy azt sem tudták, miről van szó.
– Mit szeretnének elérni a jövőben, mi a gagauz nemzetstratégia?
– Azt akarjuk, hogy a ’94-es autonómiatörvény rendesen működjön, szeretnénk megkapni a központtól az említett ötszázalékos költségvetési támogatást, de úgy, hogy ne szabják meg, mire és hogyan költhetjük a pénzt. Mi magunk akarjuk megállapítani, hogy mire és milyen arányban költsük el a forrásokat, amelyek megilletnek bennünket, ráadásul mindmáig sok olyan terület van, amelyhez a chișinăui „aláírások” szükségesek. Szeretnénk elérni, hogy jobban bízzanak bennünk, hogy javuljon a gazdasági helyzetünk.
– Magyarországgal milyen a kapcsolatuk?
– Sok erkölcsi és politikai támogatást kapunk Magyarországtól, aminek nagyon örülünk. Vannak barátaim Budapesten, sok jó gagauz él ott.