Tibetről nyugaton főleg csak romantikus mendemondák keringenek. Buddhizmus, évezredes kulturális és vallási központ, a láma számkivetettsége és a kínai megszállás, ha nem is mindennapi beszédtéma, de közismert. A világ egyik legmagasabban fekvő országa azonban sokkal több mindent rejt magában, semhogy figyelmen kívül hagyhatnánk. Az elmúlt hetek, hónapok történései akár újabb fontos helyet biztosíthatnak Tibetnek a majdani történelemben.

Avilág legmagasabban fekvő országaként tartják számon, a mintegy tizenhárommillió négyzetkilométernyi autonóm terület nagyobb, mint egész Nyugat-Európa. Határait hat-hétezer méter magas hegységek alkotják, talán éppen megközelíthetetlensége volt az oka, hogy Tibet a világ legbékésebb vallásának központjává válhatott.

A kínai történészek szerint a tibetiek őseit is náluk kell keresni, éppen úgy, mint a világ többi, kultúrahordozó nemzetéét: kutatásaik szerint a tibetiek őse a Hunan tartománybeli sanmiaók népe. Az ország első saját krónikája Krisztus születése előtt 313-ra teszi az állam megalakulását, ekkor érkeztek a hegyek közé a természetvallás képviselői, hogy megszabaduljanak a kínai uralomtól. Első ismert királyuk, aki a legendák szerint a harmincharmadik volt a sorban, 629-ben kezdte meg uralkodását. Az ő idejében jelent meg Tibetben a buddhizmus, és ő volt az, aki a tibeti ősi vallást és a buddhizmust egyesítette. Az új hit lassan vált uralkodóvá, közben a régi tanokat is magába olvasztotta. Ezer éven át sikerült megőriznie függetlenségét, mígnem az akkoriban Kínát uraló mandzsuk 1724-ben hozzácsatolták országukhoz. 1903-ban aztán a britek gyarmatosították a hegyek országát, ám még ekkor is viszonylagos függetlenségben élhettek lakói. A problémák a negyvenes évek végén kezdődtek. A császári intézménytől megfosztott, kommunistává váló Kína talán a rokonságra való tekintettel gondolta úgy, hogy újra magába kell olvasztania ezt a teljesen magába zárkózott területet.

1949-ben érkezett meg Mao Ce-tung és hadserege Tibet határaihoz. Az országnak eddigre éppen hogy sikerült elszakadnia Nagy-Britanniától, a tizennegyedik dalai láma ekkor kezdett hozzá az állam megreformálásához. Az addig feudális állam modernizálására azonban már nem maradt ideje. Még javában tartottak a függetlenségi ünnepségek, mikor megkezdődött a kínai bevonulás. A hatalmas létszámú kommunista hadsereg pillanatok alatt elfoglalta a vallási központként működő, éppen ezért teljesen demilitarizálódott Tibetet. A hadsereg ténykedése során több mint másfél millió ember vesztette életét a harcok és az éhezés következtében.

A vörös hadakkal együtt a kommunizmus is megérkezett az országba. Az immáron Kína részeként létrejött tartományban a régi vallás vezetője sem maradhatott sokáig, a láma meg abban az évben menekülésre kényszerült. A világ teljes érdektelensége mellett Tibet ugyanúgy magára maradt, mint hazánk az 1956-os forradalom idején. A beolvasztás alig három esztendő alatt megtörtént. Rögtön ezután következett a kínai kulturális forradalom, aminek következtében a megszállás is egyre kegyetlenebbé vált. A kulturális különbözőségek megbocsáthatatlan bűnné váltak, a materiális alapokon működő ország semmiképp nem érthette volna meg azt a fajta békés, természetes életszemléletet, mely Tibetet mindig is jellemezte. A vallás így egyik pillanatról a másikra ellenséggé vált. Több ezer éves ereklyék semmisültek meg, kódexeket, iratokat égettek halomra, kolostorokat romboltak porig. Ami pedig megmaradt, oda a kínai hadsereg fészkelte be magát. Bár 1951-ben Őszentsége, Tenzin Gyatso visszatérhetett Lhászába, nyolc évvel később, az első szabadságharcot követően ismét menekülni kényszerült. Megkezdődött Tibet teljes elkínaiasítása, a modern félkapitalista rendszer erőszakos kiépítése.

Az utóbbi években aztán a rombolás már-már megfordulni látszott. A kapitalizálódó Kína hamar felismerte a turizmusban rejlő lehetőségeket. A látszat fenntartására kivonták az országból a hadsereget is. A Tibeti Autonóm Terület határai megnyíltak a külföldi turisták előtt, akik pár évvel ezelőtt már szabadon, kísérő nélkül is mozoghattak az ország területén. A kolostorokba visszatérhettek a száműzött szerzetesek, ugyan szigorú korlátok között, de mégis szabadabbá vált a vallásgyakorlás és a szerzetesképzés is. Újra használhatják saját nyelvüket, ám a nemzeti zászló még mindig tiltott jelkép. A külső szemlélő számára bármennyire is szabadnak tűnik az ország, lényegében nem sok minden változott a sötét évek óta. A dalai láma még mindig nem foglalhatta el jogos helyét az ország élén, a börtönök politikai foglyokkal telve, a kínzások mindennaposak, a határ menti országokban pedig folyamatos az embervadászat. A Nepálba és Indiába menekülő tibetiek sokszor nem érik el a határ túloldalát, de legtöbbször a következő napot sem érik meg. A Nyugat kábítása viszont gőzerővel folyik: a látszatberuházások száma egyre nő, a hatalmas ingatlanfejlesztések mellett eltörpül a mindennapos nyomor. A cenzúra pedig még mindig mindent ural, külföldön szinte semmiről nem értesülhetnek.

Idén ősszel, a több évtizedes viszonylagos nyugalom után úgy tűnt, újra fellobban a nemzeti függetlenség lángja. Október utolsó napjaiban több száz bonc (tibeti szerzetes) csapott össze a kivezényelt rendőrökkel a ihászai Zhaibung kolostor közelében. A hír azonban szinte egyetlen nyugati hírcsatornán sem jutott át, az első jelentéseket követően életbe lépett a cenzúra, az ihászai elöljárók rögtön letagadták a történteket. Nem sokkal a zhaibungi harcok előtt George Bush az amerikai kongresszus legmagasabb polgári kitüntetését adományozta a dalai lámának, melyre válaszul Peking komoly hangú figyelmeztetést küldött a tengerentúlra. Szerintük a nyíltan országa elszakadása mellett álló láma fogadása és kitüntetése alááshatja a kínai-amerikai kétoldalú kapcsolatokat, sőt az ország belügyeibe való nyílt beavatkozást is emlegették. Ugyanez történt közvetlenül azután, hogy Angela Merkel fogadta Őszentségét: bár a figyelmeztetés ekkor már Németországnak és az Európai Uniónak is szólt, senki nem hitte volna, hogy egy esztendővel a történelmi jelentőségű olimpia előtt Kína komolyabb lépésekre szánja el magát. Az összecsapásokat követően azonban számtalan kedvezményt töröltek mind Tibetben, mind Kína egyéb területein. A turisták ismét csak kísérővel tartózkodhatnak a buddhista fővárosban, miután átjutottak a megszámlálhatatlan ellenőrzési ponton. Az autonóm régióban megszigorították a szellemi termékek ki- és beáramlását, a lakosság országon és a régión belüli mozgását is ellenőrzések nehezítik. A kolostorokat újra megszállták a katonák. A turistákat pedig még a közelükbe sem engedik az egykori látványosságoknak, Kína más részeibe pedig még a boncok lázadásának híre sem jutott el.

Ha a kirakós darabjait egymás mellé illesztjük, ellentmondásos kép rajzolódik ki. A láma kitüntetése elleni fellépés és az utóbbi hónapok különböző – apró, de érzékeny pontokra ható – nemzetközi kereskedelmi és diplomáciai megszorításai lehetnek a Nyugatnak szánt figyelmeztető jelek, ám hogy mit is szeretnének elérni, az még kérdéses. Kína sohasem bőbeszédűségéről volt ismert, ha saját ügyeiről van szó.

A legfőbb kérdés most leginkább az, hogy a Tibet felé tett nyugati gesztusok mennyire fejeznek ki valós szándékot. Vajon az Egyesült Államok és az Európai Unió a láma fogadását és kitüntetését egy út kezdetének tekintik, vagy csak újabb néhány évre letudták a leginkább retorikai fordulatokban kimerülő Tibet melletti kiállást? A világban egyre jelentősebb gazdasági szerepet betöltő, jövőre minden idők legemlékezetesebbnek szánt olimpiáját megrendező Kína számára ugyanis – saját, egyre növekvő ereje mellett – talán minden korábbinál fontosabbak a kiegyensúlyozott kapcsolatok a világ többi részével. Tibet történelmi lehetőség előtt áll.

GP