Eső előtt köpönyeg
Az európai ember bankszámlájára érkező havi fizetés összegére nincs ráhatással, hogy esik-e az eső, vagy sem. A fejlődő világ nagy részén azonban teljes közösségek megélhetése függ az időjárás és a klíma alakulásától, a környezeti változások pedig mára a migráció egyik fő mozgatórugójává váltak. Miképp lehet felkészülni a klimatikus eredetű népmozgásokra? François Gemenne francia kutatóval beszélgettünk, aki a Migrációkutató Intézet meghívására látogatott Magyarországra.
François Gemenne a Liége-i Egyetem kutatója, a Hugo Observatory igazgatója, a Francia Védelmi Minisztérium Védelmi és Klímamegfigyelő Központjának társigazgatója, számos könyv szerzője. Szakterülete a környezet és klímaváltozás.
– Jogilag minek tekinthető a szudáni földműves, akinek a szárazság miatt terméketlenné vált a birtoka, és ezért mondjuk Egyiptomban keres munkát? Menekültnek vagy migránsnak?
– A ma is érvényben lévő 1951-es genfi menekültügyi egyezmény a II. világháború tapasztalatai szellemében született, így elsősorban a háború és üldöztetés elől menekülő zsidók példája alapján alkotta meg a menekültek nemzetközi jogállását. Az alapgondolat az volt, hogy a hazájukat elhagyók két csoportra oszthatók: azok, akik kényszerből menekülnek el, illetve akik a jobb élet, pénzkereset reményében keresnek új hazát. Előbbiek jogait nemzetközi szabályok védik, utóbbiak esetében viszont a célország döntésén múlik, hogy befogadja-e őket, vagy nem. A világégés közvetlen emléke azonban elfeledtette a jogalkotókkal, hogy a migrációt mindig is meghatározták a környezeti okok. Gondoljunk csak arra, hogy Európa benépesülése is a kontinens enyhe éghajlatának és forrásokban való bőségének volt köszönhető. De arra sem gondoltak, hogy a természeti katasztrófák is jelentős népmozgásokhoz vezetnek, ahogy az például az 1755-ös lisszaboni földrengés nyomán történt. A 2015-ös migránsválság aztán bebizonyította, hogy a kétkategóriás megközelítés idejétmúlt, és ideje figyelembe venni, hogy a környezeti és klimatikus változások is fontos mozgatórugói a migrációnak. Időszerű hát bevezetni a környezeti migráns, illetve a környezeti menekült fogalmakat.
– Hol van a határvonal a kategóriák között? Elkülöníthető egymástól például a környezeti és a gazdasági migráció?
– A környezeti, gazdasági és politikai okok mind összefüggnek. Az európai ember számára persze ez nehezen érthető, hiszen a bankszámlánkra érkező havi fizetésünk jellemzően nem függ az időjárástól. A globális délen viszont a környezeti változásnak gazdasági és politikai következményei is vannak. A szubszaharai Afrikában a háztartások felének a megélhetése kötődik a mezőgazdasághoz, a hőmérséklet és csapadékhozam alakulásának tehát közvetlen hatása van a gazdasági forrásokra. Ahogy a klíma változik, egyre többen küldik el fiaikat messzi városokba pénzt keresni, ami viszont a politikai dinamikára is kihatással van. De a klimatikus eredetű gondok akár fegyveres összetűzésekhez is vezethetnek: Északkelet-Afrikában számos helyi konfliktus robban ki a termékeny földterületek és vízforrások körül.
– De mit tehet Európa a globális dél gondjaival?
– Számos dolgot. Fontos például, hogy próbáljuk meg támogatni az olyan politikát, amely enyhíti a nyomást. Tapasztalatok mutatják például, hogy azokban az országokban, ahol a tulajdonviszonyok nincsenek kellőképp védve, áradás vagy épp szárazság esetén a földet birtoklók féltik a javaikat, ezért kisebb valószínűséggel hagyják el otthonukat, mint a bérlők, pláne a bérmunkások. A földtulajdoni jogok szavatolásának tehát jelentős hatása van a migrációra is. A migrációt a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás egy módjaként kell kezelnünk, ami a leghatékonyabban kétoldalú megállapodásokkal történhet. Jó példa erre Új-Zéland és Tuvalu esete. Új-Zélandnak minden évben szüksége van mezőgazdasági idénymunkásokra, ezért 3-4 hónapos munkavállalási engedélyeket bocsát ki tuvaluiaknak, akik aztán hazatérnek, és a keresetükből egész évben el tudják tartani a családjukat. Hasonló megállapodás van érvényben Kolumbia és Spanyolország között is. Mindkét fél számára előnyös megállapodásokkal tehát elejét lehet venni annak, hogy tömegek induljanak útra a klímaváltozás nyomán kialakuló gazdasági helyzet miatt.
– Hoz ez szavazatokat a választásokon?
– A rövid távú gondolkodás nagy gond. A politikusok csak a következő megmérettetésig látnak el, a klímaváltozást viszont nem érdeklik a választások. A környezeti kihívások messze átnyúlnak az emberi életeken, pláne a politikai karriereken, ezért olyan állandó intézményekre van szükség, amelyek az efféle hosszú távú kérdésekben döntenek. A német alkotmánybíróságnak a közelmúltban hozott határozata szerint a jelenlegi klímapolitika nem kielégítő, hiszen nem képes garantálni az elkövetkező generációk biztonságát. Optimista vagyok, mivel azt látom, hogy a politikusok egyre inkább gazdasági és politikai kihívásként tekintenek a klímaváltozásra. Felismerik, hogy amikor klímaváltozásról beszélünk, nem csak a fákról, a madarakról és a vadvilág sokszínűségéről van szó, hanem olyan területekről is, mint a fejlődés, a vízgazdálkodás és egyebek, amik az ő újraválasztásukra is kihatnak. A késlekedés tehát kézzelfogható károkkal jár. Gondoljunk csak a Covid-járványra: a pontos okokat még nem ismerjük, de azt már biztosan tudjuk, hogy van összefüggés a biodiverzitás eltűnése és a járvány kirobbanása között. A lezárások gazdasági és politikai hatásai pedig magukért beszélnek.
– Most csak a nyugati világ felelősségéről beszélünk. De mi a helyzet a globális dél országaival, amelyek teljesen más fejlődési utat jártak be, és mára szintén jelentős szennyezőkké váltak?
– Eddig nem figyeltünk kellően oda arra, ami ezekben az országokban zajlik. 1960-ban Európa az üvegházhatású gázok 42 százalékának globális kibocsátásáért volt felelős. Ez ma már nagyjából csak 15 százalék, 2030-ra pedig tízre fog csökkenni. Ez azt jelenti, a klímaváltozás sorsa már nem Európában, hanem Kínában, Indiában, Mexikóban, Dél-Afrikában, Iránban és más helyeken dől el. Olyan országokban, amelyeknek keveset tudunk a klímapolitikájáról, már ha egyáltalán van nekik. Ha ilyenről beszélünk, jellemzően az Egyesült Államok, Európa, és mostanában Kína lebeg a szemünk előtt, tehát nem a jövő, hanem a jelen kibocsátóiról van szó. Elvi alapunk nincs arra, hogy megtagadjuk a fejlődő országoktól a fejlődés jogát, illetve azt, hogy ehhez fosszilis energiahordozókat használjanak, hiszen mi, európaiak is ezt tettük. A tőlünk eltérő berendezkedésű, történelmű és kultúrájú országokkal közösen kell kitalálnunk olyan fejlődési irányt, ami nem igényli fosszilis üzemanyagok elégetését. Ennek érdekében technológiákat kell exportálnunk, és hozzáférést adnunk számukra a megújuló energiához. A mostani irány nem minden esetben kielégítő. Mondok egy példát: az elektromos autó nagyszerű találmány, de leginkább a fejlett országokban terjed, miközben a leselejtezett, környezetszennyező járműveinket Ázsiába és Afrikába szállítjuk. Ez nekünk jó, a klíma szempontjából viszont mindegy, hogy egy autó Magyarországon vagy Burkina Fasóban pöfög-e. Amit ebben a konkrét esetben tehetünk, hogy támogatjuk a tömegközlekedés környezetkímélő fejlesztését az érintett országokban, így az összkibocsátás csökken.
– A legnagyobb népmozgás jelenleg nem délről északra irányul, hanem a globális délen belül zajlik. Miért kéne aggódnia emiatt Európának?
– Az ijesztő képet felvázoló prognózisok, melyek a nyilvánosság elé kerülnek, általában a távoli jövőről, jellemzően 2050-ről szólnak. Ezzel azt a hamis látszatot keltik, hogy nálunk egyelőre minden rendben, így elvesztegetjük az időt, amit a felkészülésre kellene fordítanunk. Gondoljunk csak a Covid-járványra: eleinte azt hittük, hogy ez a kínaiak problémája, és minket nem érint. Pontosan ez a helyzet a klimatikus migrációval is. A jövő kihívására ma kell megkezdenünk a felkészülést. Az igazi katasztrófa ugyanis akkor szokott bekövetkezni, ha az emberek váratlanul szembesülnek a problémával. 2015-ben Európa egyáltalán nem számított a migrációs válságra. Az eredmény az lett, hogy tömegek érkeztek Magyarország, Görögország és Olaszország határaihoz, a helyi társadalmak érthető sokkhatás alá kerültek, a politikusoknak pedig lépniük kellett. A nyugati országok a könnyebb utat választva, ahelyett, hogy belátták volna mulasztásukat, inkább Magyarországot hibáztatták a határok lezárása miatt, holott az teljesen észszerű döntés volt. A múlt hibáiból érdemes tanulnunk, és a saját kezünkbe kell vennünk a migráció irányítását. Jelenleg ugyanis az európai kormányok helyett az embercsempészek döntik el, hogy ki hol és milyen feltételekkel jöhet Európába.
– A határvédelem minden migrációs frontországban egyre szigorúbb, de közben a nyomás is egyre növekszik. Mit lehet tenni a katasztrófa megelőzése érdekében?
– Varázsütésszerű megoldás nincs a problémára, de számos intézkedéssel kontrollálhatóvá lehet tenni a klimatikus okokra is visszavezethető migrációt. Ilyen például a korábban már említett ideiglenes munkavállalási engedély. De a megoldás része lehet a humanitárius vízum bevezetése is. A ma illegálisan Európába érkezők zöme menedékkérelmet nyújt be, mivel ez az egyetlen módja státusa legalizálásának. Túlterhelve a bürokráciát, költséges, ráadásul a jogosulatlanul itt tartózkodók kitoloncolása is nehézkes. Pragmatikus lépés lenne, ha az európai kirendeltségek a kibocsátó országokban döntenének a menedékkérelmekről. Ilyen módon az illegális migránsok száma drasztikusan csökkenthető lenne, hiszen az emberek nem kockáztatják az életüket és fizetnek euróezreket a csempészeknek, ha tudják, hogy Európában nem fogadják be őket. Tökéletes rendszer persze nincs, és mindig lesznek, akik illegálisan próbálnak Európába jutni. De a tömeg csökkentésével sokkal könnyebb és nem utolsósorban olcsóbb a határok ellenőrzése is.