Fotó: MTI/AP/Jevhen Maloletka
Hirdetés

Az orosz–ukrán háború előzményeit kutatva messze visszalapozhatnánk a történelemkönyvben, ám a múltidézésben ezúttal álljunk meg 2014. február 21-nél. Ekkor már majdnem három hónapja zajlott a „méltóság forradalma”, az eredetileg Ukrajna európai irányultságának támogatására és a tomboló korrupció elleni tiltakozásul kirobbant tüntetéssorozat, az Euromajdan. A diákok és az elégedetlen középosztály tagjait addigra már régen kiszorították a Függetlenség térről a nacionalisták, a tüntetések összecsapásokká fajultak, máig nem tisztázott módon a környékbeli házakból mesterlövészek a tömegbe lőttek, és vér folyt Kijev központjában. Az események feletti irányítást elveszítő Viktor Janukovics államfő beleegyezett abba, hogy az év végéig előre hozott választásokat tartsanak. Az ellenzék és a hatalom közötti megállapodásért a német, a francia és a lengyel külügyminiszter a helyszínen vállalt garanciát. Ehhez képest február 22-ére virradóra az elnök elmenekült Kijevből, délelőtt pedig a parlament menesztette hivatalából. Az ellenzék három európai külügyminiszter asszisztálása mellett puccsal buktatta meg az eddigre már népszerűtlen Janukovicsot.

Ez volt az első pont, amikor az európai elit bizonyította tehetetlenségét. Képtelen volt kezelni a robbanással fenyegető helyzetet, amelyet nem mellesleg az ukránok növekvő elégedetlenségét kihasználva a háttérből fűtött az Egyesült Államok. Mint Victoria Nuland külügyi államtitkár elismerte, Washington ötmilliárd dollárral támogatta az Ukrajnát Oroszországtól elfordító Majdant. Az európaiak pedig ehhez a törvénytelenséghez, a belügyekbe való beavatkozáshoz csak asszisztáltak. Mint ahogy az európai nagyhatalmak később is úgy sertepertéltek, lelkesedtek, jártak-keltek az ukrán belpolitikában, mintha nem volnának tisztában azzal, hogy aknamezőn lépegetnek. Szemben az Egyesült Államokkal és európai segédjével, Lengyelországgal, amelyek nagyon is tudták, hogy mit akarnak. Ők nemcsak a 40 milliós piac, az Ukrajnában rejlő gazdasági lehetőségek „lenyúlásában”, hanem geopolitikai játszmában, Oroszország kiszorításában gondolkodtak.

Innen már felgyorsultak az események, a társadalmi elégedetlenség hullámán hatalomba jutott a korábban már többször megbukott ellenzék, és külföldi támogatóinak akaratát kiszolgálva élesen oroszellenes fordulatot vett a történet. Ennek következtében az országon belül szakadékká mélyültek az eddig is meglévő törésvonalak. A helyzetre Moszkva geopolitikai válasza a Krím elcsatolása volt, ennek nyomán pedig Kelet-Ukrajnában is felerősödtek a szeparatista törekvések. A megmozdulások gyorsan Oroszországból támogatott szeparatista mozgalommá nőtték ki magukat, a központi kormányzat és a szakadárok között fegyveres konfliktus robbant ki, amely kiterjedt harci cselekményekbe torkollott. Az ukránok kísérlete a szakadárok által ellenőrzött területek visszaszerzésére kétszer is kudarcba fulladt, miután a szeparatisták – Kijev szerint orosz reguláris erők támogatásával – ellentámadásba lendültek. Előbb 2014 nyarának végén az ilovajszki, majd 2015 elején a debalcevei katlan után Kijev a teljes katonai összeomlást megelőzendő aláírta a minszki egyezményeket. Előbb 2014. szeptember 3-án született meg az úgynevezett minszki jegyzőkönyv, majd 2015. február 12-én a minszki egyezmények végrehajtására irányuló intézkedés együttes nevet viselő dokumentum, ismertebb nevén a Minszk–II. Az „orosz tavasz” azonban megállt a Donbaszban, a történelmi Novorosszija feletti befolyás megszerzését a Kreml egyes körök tiltakozása ellenére nem erőltette. Talán mert nem akarta a Krím után tovább hergelni a Nyugatot, vagy akkor még bízott abban, hogy a tomboló oroszellenes ukrán nacionalizmust más eszközökkel is megzabolázhatja.

A minszki egyezmények szerint Ukrajna a folyamat végén visszaszerezte volna az ellenőrzést a szakadár területek felett, amelyek azonban különleges státust kaptak volna. A megállapodás előírta, hogy a térségben önkormányzati választásokat kell tartani az ukrán törvényeknek megfelelően, és ki kell onnan vonni minden külföldi csapatot és katonai technikát, valamint leszerelni a törvénytelenül felállított fegyveres alakulatokat. A történtek résztvevői amnesztiában részesültek volna. A minszki folyamat azonban szép lassan elhalt. Az Oroszország és Ukrajna mellett Franciaország és Németország részvételével létrejött úgynevezett normandiai formátum 2016 után gyakorlatilag befagyott. Bár 2019-ben még volt némi remény arra, hogy a tárgyalásokban előrelépés történjen, ez végül elmaradt, Kijev csak ígérgetett, közben mindent szabotált, a feszültség pedig egyre növekedett.

Korábban írtuk

A minszki egyezmények olyan időszakban születtek, amikor az ukrán kormányzat szorult helyzetben volt, a Kijev számára előnytelen feltételek is ebből adódtak, és ez hozzájárult ahhoz is, hogy miután az ország helyzete stabilizálódott, nem siettek teljesíteni őket. Kijevnek esze ágában sem volt végrehajtani a megállapodásban foglaltakat, így megrendezni a helyi választásokat, és különleges státust adni a Donbasznak. A megegyezésekben előírtakból a tűzszünetről, a teljes körű fogolycseréről, valamint a nehézfegyverzet hátrébb vonásáról szóló pontok teljesültek, bár inkább ideiglenes eredményeket sikerült e téren is csak elérni. Petro Porosenko el is ismerte néhány hete, hogy a minszki megállapodások semmit sem jelentettek a számukra, nem is akarták végrehajtani őket. Mint a volt elnök fogalmazott, „a mi feladatunk az volt, hogy elhárítsuk a fenyegetést, időt nyerjünk a gazdasági növekedés helyreállítására és az ukrán fegyveres erők felfejlesztésére”. A minszki megállapodások Kijev értelmezésében így teljesítették feladatukat.

Ha tehát visszatekintünk az elmúlt nyolc évre, akkor azt látjuk, hogy a Nyugat előbb a belügyekbe beavatkozva a tiltakozások hullámára felülve káoszba döntötte Ukrajnát, az európai hatalmak asszisztálásával puccsal eltávolította a regnáló elnököt, majd támogatta a hatalomra került ellenzéket oroszellenes politikájában. Abban, hogy háborút indítson saját lakossága, a puccsot el nem ismerő Kelet-Ukrajna ellen, és terroristáknak nyilvánítsa a Donbaszban élőket. Ezután Berlin és Párizs büszkén a minszki megállapodás kezeseinek nyilvánították magukat, ám hét hosszú éven át nem tudták rákényszeríteni Kijevet arra, hogy végrehajtsa az ENSZ Biztonsági Tanácsa által egyhangúlag jóváhagyott megállapodást. Még február elején is volt némi remény, hogy a minszki folyamat kimozduljon a holtpontról. Kijev azonban megint nem tartotta be az ígéretét, a német és francia diplomaták pedig csak széttárták karjukat. Moszkva ezután dönthette el végleg, hogy lép. Ahogy Szergej Lavrov külügyminiszter megfogalmazta, a színjáték véget ért. A többit ismerjük. Oroszország megtámadta Ukrajnát.

Oroszország lépése nemzetközi jogi értelemben agresszió, azonban a fentiekből is kiderül, hogy az idáig vezető úton egyetlen érintett fél sem tett meg mindent a háború elkerüléséért. Sőt! Ukrajna végig a revansra készült, és ebben maga mögött tudhatta az Oroszország megtörését célul kitűző angolszász hatalmakat és azok kelet-európai szövetségeseit. Az európaiak nem szerették volna, hogy idáig fajuljanak az események, ám gyengék voltak, és határozott lépések helyett csupán asszisztáltak az események elfajulásához. A háború kirobbanása óta is csak kapkodnak, közben még azt sem veszik észre, hogy lépéseikkel saját magukat is gyengítik. Ez a politika oda vezetett, hogy Moszkva már tárgyalni sem akar az EU vezető politikusaival. Úgy gondolja ugyanis, hogy Ukrajnával egyetemben nem szuverén államokkal áll szemben, így aztán ha egyszer eljön az ideje a béketárgyalásoknak, akkor a szálakat mozgató Egyesült Államokkal üljön asztalhoz. Így pedig – ahogy tusványosi beszédében Orbán Viktor fogalmazott – a II. világháború után Európa ismét ott találja magát, hogy a számára legfontosabb biztonsági kérdés eldöntésében nem neki lesz szava, hanem megint csak az amerikaiaknak és az oroszoknak. Arról nem is beszélve, hogy Európa ezt a háborút határozott, a realitásokat és az érdekeket jól felmérő politikával el is kerülhette volna. De úgy tűnik, a Nyugat meghatározó erői most nem ebben voltak érdekeltek.