„Fekete hattyú” Almati felett

A Demokrata hetilap január 12-i számában megjelent írás.

Amikor az év első napjaiban az álmos nyugat-kazahsztáni olajipari központban, Zsanaozenben a cseppfolyósított autógáz árának ugrásszerű emelkedése miatt az utcára mentek a lakosok, mindenki csak legyintett. Az azért látszott, hogy a régióban különösen népszerű üzemanyag árának szabadjára engedése – az LPG az egy évvel ezelőtti 50 tengéről (40 forint) mára 120-ra (90 forint) nőtt – elhibázott döntés, hiszen a központi szabályozás végleges eltörlése egybeesett a gáz világpiaci árának robbanásával. Ráadásul Mangisztau tartományban az autók 90 százaléka ezzel az üzemanyaggal fut, és a legtöbb háztartásában is ezzel főznek.

Ennek ellenére a kormánnyal az élen mindenki azt gondolta, hogy a tiltakozás néhány nap alatt lecsendesedik. Mint tíz évvel ezelőtt, amikor szintén Zsanaozen­ben tüntettek a munkások a magasabb bérekért. Akkor a demonstrálókat azonnal kirúgták, majd a hatalom a tovább tiltakozó tömegbe lövetett: 17-en meghaltak, több mint százan pedig megsebesültek. Aztán személyesen Nazarbajev elnök ígérte meg az elbocsátott munkásoknak, hogy rendezik a helyzetüket, és visszaveszik őket. Most azonban máshogy történt.

A hatalmat láthatóan váratlanul érte, hogy a zsanaozeni tüntetések lángba borítják az egész országot. Így eleinte csak szaladt az események után, és a régi eszközökkel próbált úrrá lenni az egyre inkább kibontakozó válságon. Amikor kiéleződött a helyzet, és már a tartomány központjára is átterjedt a tiltakozás, a kormány két tagja azonnal elment Aktauba, bizottság alakult, és a régióban újra 50 tengében maximálták az autógáz árát.

Ekkor azonban valami történt. Az a bizonyos fekete hattyú átrepült Kazahsztán felett, és lecsapott az ország régi fővárosára, üzleti központjára, Almatira. A tiltakozások egyértelműen politikai jelleget öltöttek, és Nazarbajev végleges távozását követelve, egyik pillanatról a másikra kiterjedtek az ország szinte összes városára.

1 2 3 4 5 6 / 6

Almatiban ekkor már világosan látszott a lázadás szervezettsége. A hatalom azonban először még ekkor is a régi módon reagált egy mind nyilvánvalóbban új helyzetre. Előbb az egész országra kiterjesztette az autógáz árának hatósági maximálását, bevonva e körbe a többi üzemanyagot és a legfontosabb élelmiszereket is. Aztán az ilyenkor már megszokott módon menesztette a kormányt, a helyzet eldurvulásakor pedig lekapcsolta az internetet. Közben a rendvédelmi egységek érezhetően elbizonytalanodtak.

Míg a tiltakozások első szakasza rávilágított a rendszer szociális válságára, a második szakasz megmutatta a politikai berendezkedés gyengeségeit is. Olyannyira, hogy szinte azonnal átfordult államcsínykísérletbe, rávilágítva a Nurszultan Nazarbajev hátrébb lépésével három éve kialakult kettős hatalom tarthatatlanságára. A tandem pillanatok alatt felbomlott, Tokajev elnök előbb a tiltakozásokat lecsendesítendő menesztette a kormányt, majd csendben átvette Nazarbajevtől a Nemzetbiztonsági Tanács vezetését is, leváltotta a titkosszolgálatok éléről az elbaszi („a nemzetvezető”) bizalmasát, Karim Maszimov egykori kormányfőt.

Az események következő lépcsőjében a Nazarbajev klán válaszcsapást mérve megpróbálta visszaszerezni elillanó befolyását. Ami ekkor történt, az nyílt felkelés volt a hatalom ellen. Egyik pillanatról a másikra megjelentek Almati központjában a fegyverforgatáshoz láthatóan értő iszlamista radikálisokkal, nacionalistákkal, bűnöző elemekkel és kis részben külföldiekkel soraikban a szabadcsapatok, amelyek lövöldözve támadtak a rendőrökre és katonákra, középületeket foglaltak el, átvették az ellenőrzést az almati repülőtér felett, nem mellesleg bankokat, üzleteket fosztottak ki.

Tokajev elnök már húszezer kiképzett terroristát emlegetett. Előbb arról beszélt, hogy ezeket az egységeket külföldön készítették fel, majd egyre inkább afelé haladt a kommunikáció, hogy mögöttük Nazarbajev rokonai, két unokaöccse, az oligarcha Kajrat Szatibaldi és a titkos­szolgálatok vezetésének második embere, Szamat Abis áll. A hírekben felmerült az is, hogy a kiképzésben török instruktorok is segédkeztek.

A titkosszolgálatok bénultsága és a rendvédelmi erők tétovázása a bukás szélére sodorta Tokajev elnököt, aki az eluralkodó káoszban Vlagyimir Putyinhoz fordult, és az Oroszország dominanciájával működő „keleti NATO”, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) segítségét kérte. Az ODKB a szervezet alapszabályának 4. cikkelye alapján azonnal döntött a nemzetközi békefenntartó kontingens kiküldéséről. Mielőtt az egységek megérkeztek volna, Tokajev tűzparancsot adott a rendvédelmi erőknek, és immár a hadsereg bevonásával megkezdődött a lázadás felszámolása. Az elnök kezdte visszaszerezni az ellenőrzést az események felett. Az orosz, belarusz, örmény, tádzsik és kirgiz különleges erők érkezése anélkül, hogy még bármit is tettek volna, a stabilizáció felé terelte a fejleményeket.

Közben a nemzetvezető, Nurszultan Nazarbajev végig hallgatott. Nem jelent meg a nyilvánosság előtt, és csak három nappal a helyzet eldurvulása után üzent szóvivője útján, hogy a nemzet sorakozzon fel Tokajev elnök mögé. Vajon miért hallgatott ilyen látványosan? Mert támogatta a puccsot? Vagy csak kivárt és nem tudta eldönteni, melyik oldalra álljon? Tudott a hatalom megdöntésének kísérletéről, vagy csak a neve mögé bújtak a valójában a saját befolyásukat, így vagyonukat féltő, alapvetően az ő elnökségéhez kötődő üzleti körök? Esetleg egyszerűen csak beteg volt?

Nem tudni. Nurszultan Nazarbajev állítólag külföldön tartózkodik, Hajnan szigetét emlegetik, de felmerült természetesen Oroszország is. Közben érezhetően folyik az alku az immár egykori tandem két fele között Nazarbajev családjának, szűkebb körének jövőjéről. Egy részük már elhagyta Kazahsztánt, ám még nem mindenki. Ennek az alkunak lehet a része, hogy a szélesebb értelemben vett családhoz nem tartozó, de egyértelműen Nazarbajevhez lojális Karim Maszimov rács mögött van, míg a harcosok Almati melletti kiképzését állítólag felügyelő helyettese, a volt elnök unokatestvére maradt a helyén.

Az már kimondható, hogy a Nurszultan Nazarbajev nevével fémjelzett három évtizedes korszak végképp lezárult. A mindennapi élet kereteinek, az infrastruktúrának, az életkörülményeknek a gyökeres megváltozásától egészen az új fővárosig a látványos projektekre, a gazdaságra alapozó és kétségkívül sok eredményt hozó, az országot 2050-re a világ legfejlettebb 30-a közé juttatni tervező, ugyanakkor a szociális biztonság fontosságát alulértékelő, e tekintetben a társadalmi szerződést felrúgó nazarbajevi fejlődési út megbukott. Mint ahogy a hatalmi átmenet kazah modellje is.

Mindkettőben alapvető szerepet játszik a politikai rendszer folyamatos dinamizálásának elhanyagolása, de mindenekelőtt a kazah társadalomban és a politikában máig mélyen élő zsúzok (törzsek) közötti megosztottság, amely akadályozza a politikai értelemben vett nemzetté válást. Kazahsztán három zsúzra oszlik. A „vezértörzs” délen, a középső északkeleten, az alsó törzs nyugaton székel. Az északkeleti térségben él a mintegy hárommilliós orosz etnikum, valamint az orosz ajkúak többsége, akiket sokan már negyedik zsúznak neveznek.

A déli törzs adta hagyományosan a vezéreket, a középső a költőket és a gondolkodókat, az alsó pedig a harcosokat. Az a bizonyos negyedik pedig a „technokrata” réteget. Nurszultan Nazarbajev és Kaszim-Zsomart Tokajev is a déli vezértörzsből való, és a déli „elit” az elmúlt harminc év során a vezető pozíciókból is kiszorította az északiakat és a keletieket, és a legutóbbi időkig teljes immunitást élvezett. Egy ideje a korrupció azonban annyira elburjánzott köreikben, hogy ez a védettség csökkent.

A volt elnök befolyása látványosan csökken, az viszont egyelőre még nem egyértelmű, hogy meddig szorul vissza. Hivatalosan is dicstelen véget ér három évtizedes uralma, vagy szimbolikusan még megmarad „nemzetvezetőnek”? Egyáltalán, Kazahsztánban vagy emigrációban tölti-e hátralévő életét a 81 éves politikus? Az mindenesetre jelzésértékű, hogy a sajtó a hivatalosan még az ő nevét viselő Nur-Szultant már csak „fővárosként” emlegeti.

A cikk írásakor egyre biztosabban kimondható, hogy a rendszert nem sikerült megdönteni, továbbra is homályos azonban, hogy miként fordult át a spontánnak induló, szociális elégedetlenségből fakadó tiltakozás az országot káoszba döntő lázadásba. Ez január 5. után már nem az üzemanyag árának elhibázott liberalizációjáról, még csak nem is az egy idő óta mindinkább növekvő társadalmi elégedetlenségről szólt. A tiltakozásokat meglovagolva az egy évtizede elmenekült oligarchától, a most magát Kijevből a tiltakozások vezetőjének kikiáltó Muhtar Abljazovtól a különböző titkosszolgálatokig sokan sütögették a pecsenyéjüket.

Ez utóbbi kapcsán felvetődik, hogy újabb „színes forradalommal” állunk-e szemben? Bizonyos elemei ezeknek az országokat destabilizáló, politikai fordulatokat előidéző, kormányokat döntő akcióknak – így például a spontán tüntetések szervezetté válása, az internet alkalmazása a mozgósításban, a fegyverek megjelenése a tiltakozók oldalán – ez esetben is jelen vannak, és az amerikai, angol, török hátterű NGO-k jól be vanna ágyazva Kazahsztánban is. A nyugati befolyást erősítette az elit köreiben, hogy ezres nagyságrendben kaptak fiatal kazahok állami ösztöndíjat ezekben az országokban, és ez erősen hatott a lojalitásukra. Egy ideje az elitben azonban az orosz hatás elmúlt 30 évben érezhető gyengülése és a török pozíciók látványos erősödése mellett inkább a kínai befolyás erősödik, hiszen egyre többen tanulnak Kínában, és egyre látványosabb a kínai gazdasági jelenlét.

Kazahsztán geopolitikai pozíciója, a Mosz­kva és a Nyugat, valamint a Washington és Peking közötti szembenállás kiéleződése is indokolná, hogy tovább szorítsák Oroszország körül a hurkot, egyben ráijesszenek Kínára, a washingtoni és európai politikai elit viselkedése, reakciói azonban ezúttal nem erre utalnak. Nem támasztják alá ezt a nyugati üzleti érdekek sem. Törökország is érdekelt lehetett benne, hogy tovább növelje a befolyását, ám ha így volt is, akkor a dolog fordítva sült el. Mert minden jel arra utal, hogy a spontán tiltakozások hullámán a kazah hatalmi eliten belül felizzó és lázadásba torkolló események geopolitikai nyertese Oroszország lesz.