Francia játéktér

A francia hadsereg tisztikara, valamint a külügyi és védelmi tárca vezetői előtt tartott beszédet a napokban Emmanuel Macron az ország nukleáris stratégiájáról. 1958 óta hagyomány, hogy az éppen regnáló francia elnök kifejti álláspontját a nukleáris elrettentésről, ám a beszéd ezúttal sokkal inkább az európai országok vezetőinek szólt. Macron elnök ugyanis felvetette: stratégiai párbeszédet kezdene országa nukleáris elrettentő stratégiájának az európai közös védelmi politikában betöltött szerepéről azokkal a partnerekkel, akik erre készen állnak. A gyakorlatban ez egyfajta európai védőernyőt jelentene, egyelőre a részletek tisztázása nélkül.

Mi következik mindebből? Emmanuel Macron nyilvánvalóan nem állna meg az atomarzenálról folytatott diskurzusnál, az ajánlat egyértelműen a sokat emlegetett közös európai haderő felépítésének első lépcsőfoka. A franciák kiváló ütemérzékkel ismerték fel, milyen lehetőséget rejt számukra Nagy-Britannia kiválása az Európai Unióból, illetve az a tény, hogy az Egyesült Államok figyelmét egyre jobban leköti Kína. Csupán két héttel a brexit után léptek, így a mostani kezdeményezés egyik lehetséges végkimenetele akár egy francia irányítású, de legalábbis dominanciájú európai uniós fegyveres erő is lehet. Noha az elnök sietett leszögezni, Franciaország meggyőződése, hogy Európa hosszú távú biztonságát az Egyesült Államokhoz fűződő erős szövetség biztosíthatja, emellett elhangzott a nagyobb stratégiai autonómia igénye, a szuverén európai biztonságpolitika, valamint a jelenleginél komolyabb és önállóbb európai védelmi kapacitás követelése is.

Egyesek máris az atlantizmus végnapjait és a kontinentalizmus megjelenését emlegetik a beszéd kapcsán. Főleg, hogy Macron elnök ajánlatának voltak előzményei is, amikor nem mindig fogalmazott ilyen diplomatikusan. Tavaly novemberben egy, a The Economistnak adott interjújában konkrétan „agyhalottnak” minősítette a NATO-t, arra hivatkozva, hogy az Egyesült Államok már nem tartja tiszteletben a szervezet alapszerződésének kollektív védelmet biztosító ötös cikkelyét. Emellett egy ideje folyamatosan hangsúlyozza egy igazi európai hadsereg szükségességét, amely – bármilyen formában valósuljon is meg – mindenképpen a franciák EU-n belüli pozíciójának megerősödését hordozza magában.

Akár be is válhat

Noha Franciaország a napóleoni háborúk óta nem sok háborús győzelemmel büszkélkedhet, az tény, hogy az Európai Unión belül a francia hadsereg a legerősebb. A brexit után ráadásul az egyedüli EU-s atomhatalom és az egyetlen tagállam, amely ENSZ-BT-tag – mindez igencsak felértékeli, főleg mostanában, amikor az aszimmetrikus hadviselés után újra megnő az atomarzenál jelentősége. Innen nézve akár megalapozott is lehet Emmanuel Macron ajánlata, még akkor is, ha a franciák háromszáz nukleáris robbanófeje számban messze elmarad a legnagyobbakétól (Oroszország – 6500, Egyesült Államok – 6185).

A világ hadseregeit rangsoroló Global Firepower listáján a Forces armées françaises a hetedik helyen áll, a három globális nagyhatalom, vagyis az Egyesült Államok, Oroszország és Kína mellett csupán India, Japán és Dél-Korea fegyveres erői előzik meg. Európai viszonylatban nézve vezető pozíciója vitathatatlan. Németország követi ugyan a sorban, de a Bundeswehr teljesítménye az összehasonlításban mindössze a tizenharmadik helyre elegendő. Arról nem is beszélve, hogy egész Európában nincs még egy olyan hadsereg, amely önállóan képes lenne határain túl háborút vívni, vagy akár komolyabb műveletet végrehajtani. A franciák pár éve ugyanakkor bizonyították ezt a képességüket a mali beavatkozással. Önmagában a Charles de Gaulle repülőgép-hordozó is egyedülálló, az EU-n belül a legnagyobb hadihajó; a küldetésre tizennyolc Rafale és nyolc Super Étendard vadászbombázót vitt magával fedélzetén.

Nem eszik olyan forrón…

Az impozáns fegyveres erő ugyanakkor nem jelenti automatikusan azt, hogy minden akadály elhárult volna a francia vezénylettel megalakuló összeurópai hadsereg útjából. Bár sok nyerő lap van Emmanuel Macron kezében – hogy ajánlatának nyomatékot adjon, bejelentette, a védelmi büdzsé több mint tíz százalékát, 37 milliárd eurót a teljes nukleáris arzenál megújítására fordítana –, még korántsem biztos a kezdeményezés sikere. Berlinben alighanem sokan szisszentek fel a francia elnök beszéde alatt. Németország számos tanújelét adta már annak, hogy nem nézi jó szemmel a francia terjeszkedést. A két ország közös katonai projektjei rendre összezördülésbe torkollnak, jó példa erre az új generációs, európai fejlesztésű Fu­ture Combat Air System (FCAS) vadászgép fejlesztése vagy akár a közös európai hadseregről alkotott eltérő elképzelések. Mindkét esetben tetten érhető az a német szándék, hogy visszafogják a francia térnyerést.

A mostani francia ajánlatra viszont egyvalamit biztosan nem tudnak reagálni: azt, hogy alternatívát adnak. Ugyanis az európai léptékkel mérve hatalmas német gazdasági fölény dacára hadseregük jócskán elmarad a francia mögött, harceszközeik elavultak, a létszám is alacsony. Ám ez nem jelenti azt, hogy Berlin ne tudná rövid úton megnehezíteni Macron projektjét, például úgy, hogy gazdasági erejét kihasználva megpróbál nyomást gyakorolni a kisebb európai országokra annak érdekében, ne csatlakozzanak a francia kezdeményezéshez.

Washingtonban ugyanakkor akár még örömmel is fogadhatnák Macron javaslatát mint a sokszor követelt önállóbb európai védelempolitika irányába tett lépést, de mivel a francia elnök hangsúlyozta, az új európai védelmi rendszer megteremtésébe Moszkvát is bevonná („azt várom Oroszországtól, hogy konstruktív aktora legyen közös biztonságunknak”), ezt az Egyesült Államok aligha hagyja majd szó nélkül.

Kivárás minden fronton

Macron javaslata elhangzott, de egyelőre úgy tűnik, az európai országok kivárnak. Vélhetően azt figyelik, mit lép Berlin, illetve milyen reakciók érkeznek a tengerentúlról.

Magyarországot a történelmi tapasztalatok amúgy is óvatosságra intik, vezetett már súlyos bukáshoz az, hogy túlértékelték a francia hadsereget. A második világháború előestéjén mind a katonai szakértők, mind a laikusok úgy vélték, a franciáké a legnagyobb fegyveres erő Európában, ezt a vélekedést erősítette például az áttörhetetlennek tartott Maginot-vonal is. 1940. május 10-én, amikor megkezdődött a Wehrmacht támadása Franciaország ellen, aligha gondolta volna bárki, hogy az összecsapásból Németország kerül ki győztesen, azt pedig végképp nem, hogy egy hónap múlva a német csapatok a párizsi diadalív alatt fognak masírozni. Az emberekben ekkor gyökerezett meg a német haderő legyőzhetetlenségének a mítosza, amely közvetve ahhoz vezetett, hogy hazánk egyre jobban elkötelezte magát Németország mellett.

A tisztánlátást egyelőre akadályozza az is, hogy a részletekkel a franciák is kivárnak. A fő kérdés az: vajon Emmanuel Macron szuverén nemzetállamok közös projektjeként képzelte-e el az európai hadsereget, vagy egy olyan új platformot építene, amelyen keresztül növelni tudja a francia befolyást?