Harc Ukrajna kincseiért

A Volodimir Zelenszkij és Donald Trump közötti, botrányba fulladt fehér házi tárgyalás során írták volna alá azt a megállapodást, amely az eddigi támogatások mintegy ellentételezéseként amerikai kézbe adja az ukrajnai ásványkincsek bányászati koncessziójának felét. A kudarcos egyezkedés után az amerikai elnök leállította az Ukrajnába irányuló amerikai fegyverszállításokat és hírszerzői támogatást, mire Zelenszkij azonnal bejelentette, hogy aláírja a szerződést, és készen áll a tűzszünetre is.

Az ügylet keretében létrejön az Újjáépítési Befektetési Alap, amelyet a két ország közösen birtokol és kezel. Ukrajna az összes állami tulajdonú természeti erőforrás jövőbeni pénzzé tételéből származó bevétel 50 százalékával járul hozzá, beleértve az ásványokat, szénhidrogéneket, olajat, földgázt és más kitermelhető anyagokat. Az alap ezt a bevételt arra fogja felhasználni, hogy ukrajnai projektekbe fektessen be, és befektetéseket vonzzon az országba.

Az elképzelést lényegét kifejtő írásában Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter felhívta a figyelmet arra, hogy a ritkaföldfémet a támogatásért cserébe elvet egyébként maga Zelenszkij elnök javasolta először 2024 őszén, amikor találkozott Donald Trumppal. Mint Bessent kifejti, ők nem azt javasolták, hogy az ukrán ritkafémvagyon amerikai tulajdonba kerüljön, hanem azt, hogy a háború utáni újraépítés részeként és forrásaként az annak kiaknázásából származó bevételek kerüljenek egy Ukrajna újraépítését finanszírozó közös alapba, amit az átláthatóság érdekében amerikaiak ellenőriznének majd. Rámutat arra is, hogy ez egyben az amerikaiak hosszú távú elkötelezettségét jelzi, és az így (is) Ukrajnába áramló/ott maradó tőke, szakértelem és ösztönzők nélkül Ukrajna újjáépítése nem lehet sikeres. A konstrukció szerinte azt is biztosítja, hogy az olyan országok, amelyek nem járultak hozzá Ukrajna háború alatti támogatásához, nem részesülnek az újjáépítés előnyeiből sem. Emellett így nem nőne tovább Ukrajna adóssága, az elképzelés pedig garantálja, hogy a nemzet és a gazdaság biztonsága kéz a kézben járjon.

A szép szavak mögött azonban felsejlik az is, hogy a háború a gazdaságról is szól. Ukrajnában található a legjobb feketeföld (csernozjom) Európában. Ez lehetővé tette, hogy az ország meghatározó szereplő legyen a világ élelmiszerpiacán. A 2021-es adatok alapján Ukrajnában termett a napraforgó 50, a kukorica 15 és a búza 10 százaléka. Az ukrán export 44, a GDP 10 százalékát adta a mezőgazdaság. Emellett ásványkincsekből 15 milliárd dolláros bevételre tett szert, a lelőhelyeket pedig potenciálisan 11-12 trillió dollárra értékelték. A SecDev kanadai tanácsadó cég 2022-es becslései szerint Ukrajnában található a világ titánkészletének mintegy 7, grafittartalékának 20 százaléka, valamint 500 ezer tonna lítium.

A háború azonban látványosan megváltoztatta e természeti kincsek birtoklásának térképét. Jelen pillanatban Oroszország ellenőrzi a szénbányák 63, a vasérclelőhelyek 42, a ritkaföldfémek 50, a gáz-, valamint olajmezők 20, illetve 11 százalékát. E tény bonyolítja azoknak az elképzeléseknek a megvalósítását is, amelyek szerint a Nyugat támogatását Kijev az ott található ásványkincsekkel fizetné ki. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Zelenszkij a ritkaföldfémkincset már harmadszor adja/ígéri el. Előbb néhány éve az Európai Unióval kötött megállapodást e kincsek kiaknázásáról, majd legutóbb 2025. január 16-án egy száz évre szóló egyezményt írt alá a brit miniszterelnökkel, amelynek értelmében a britek kapják meg az ukrán nyersanyagokat, sőt, a kikötők fölötti uralmat is. Most pedig az Egyesült Államoké lesz ugyanez. De érdeklődnek a kitermelés iránt a franciák is, akikkel már folynak a tárgyalások.

A gond azonban az, hogy a lelőhelyek egy része már nincs ukrán kézen. Legutóbb az oroszok a Pokrovszktól délre fekvő Sevcsenko település elfoglalásával megszerezték a legnagyobb ukrán lítiumlelőhelyet, amely mintegy 13,8 millió tonna érccel az egyik leggazdagabb Európában. A hónapok óta ostrom alatt lévő Pokrovszk egyébként a szénbányászat egyik legfontosabb központja. Korábban a teljes ukrán széntermelés mintegy felét itt hozták felszínre, és a pokrovszki volt az egyetlen az ukrán ellenőrzés alatt álló területen, ahol kokszot termeltek. A Majdan előtti Ukrajna koksztermelésének körülbelül kétharmada ezektől a lelőhelyektől függött. Elvesztésük súlyosan megnöveli az ukrán kohászat költségeit, mivel ezeket drága, az Egyesült Államokból, Ausztráliából vagy Dél-Afrikából származó koksszal kell pótolni. Donbasz egyedülálló hely, ahol rengeteg ásvány található, például a kokszolható szén mellett a kerámiagyártáshoz szükséges úgynevezett kék agyag is.

Az oroszok a terület kihasználására készülnek, amely azonban nem összefüggő ércmező. Az úgynevezett kristályos Ukrán-pajzs nagy része egy gránitmasszívum, ebben találhatók a hasznos ásványt tartalmazó erek, kőzetmálladékokkal váltakozva. A lelőhelyek általában a felszínről a mélybe nyúlnak, és vélhetően csak bányászati módszerrel lehet a tartalmukat kitermelni. Mivel ez nem olcsó, a Szovjetunió el sem kezdte a bányák fejlesztését, pedig a nyolcvanas évek elején már tudtak a lítiumtartalékokról. A hiányzó források mellett a lítiumtartalmú ásványok dúsításához hatalmas mennyiségű édesvízre is szükség van, továbbá a termelés során számos szennyező anyag, vegyszerszármazék marad vissza. A bányákhoz és a tisztításhoz nagyon sok termőterületet is ki kellett volna vonni a mezőgazdaságból, amibe nem egyeztek bele. Persze, akkor a lítium még nem volt annyira fontos, mint manapság.

Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy amit Donald Trump és a Nyugat tesz a bányászati jogok megszerzésével, az nem más, mint Ukrajna kirablása. Amellett, hogy az amerikai befektetők kezében lévő majdani bányaüzemek tényleg olyan közvetett biztonsági garanciát teremtenének, ami orosz oldalról sokkal inkább elfogadható, mint ellenséges békefenntartó csapatok. Az is az igazsághoz tartozik azonban, hogy a szóban forgó ásványokat Ukrajna jelentős befektetések nélkül nem tudná felszínre hozni. A kitermelést eleve megnehezíti, hogy a ritkaföldfémek többnyire oxidjaik, ritkábban más vegyületeik formájában vannak jelen. A folyamat így nehéz, környezetszennyező és költséges. Mind a bányászat, mind pedig a feldolgozás során a környezet és az emberek szempontjából is egyaránt mérgező melléktermékek keletkeznek. Éppen ezért azok a lelőhelyek a különösen értékesek, ahol koncentráltabb az ércek előfordulása. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy valójában azt sem tudjuk, hogy mekkora ásványkincsről beszélünk, és konkrétan hol vannak a lelőhelyek. Az utolsó geológiai felmérések a ritkaföldfémek kapcsán ugyanis még a szovjet időkben történtek.

A jövő, a technikai fejlődés szempontjából stratégiai ásványkincsekről van szó, így a birtoklásukért kiélezett verseny folyik. A ritkaföldfémek kulcsszerepet játszanak az energiaszektorban, a hadiiparban – vadászgépek, radarok, rakéták alapvető komponensei –, de nélkülözhetetlen alapanyagai az elektronikai eszközök, így az okostelefonok, a számítógépek vagy éppen a félvezetők, akkumulátorok gyártásának is. Megkerülhetetlenek a zöld energiatermelésnél, a szélturbináknál, a napelemek előállításánál és az elektromos járművek motorjaiban. Azok az országok tehát, amelyek ezt a kincset birtokolják, stratégiai előnyt élveznek. Washington számára például azért fontos Grönlandtól Ukrajnáig a stratégiai fontosságú nyersanyagok lelőhelyei feletti ellenőrzés, mert ezzel is a kínai nyersanyagoktól való függését próbálja csökkenteni.

A ritkaföldfémek piacát ugyanis egyértelműen Kína uralja, amely a globális készletek 37 százalékát birtokolva 2023-ban fémoxid-egyenértékben számítva 210 ezer tonnával a világ termelésének 70 százalékát adta. De nemcsak a kitermelésben, hanem a feldolgozásban is dominál, itt a piaci részesedése 85 százalékos. Pozícióit erősíti markáns afrikai és dél-amerikai jelenlétével is. Ez nem elhanyagolható irány, hiszen a ritkaföldfémek bányászatában valamikor az 1950-es években még Dél-Afrika volt az első. Jelenleg Kínát az Egyesült Államok követi évi 43 ezer tonnás kitermeléssel, ami ötöde a kínai bányászatnak. A harmadik helyen Mianmar található, ahol a potenciális ukrán tartalékokkal szemben a jelenlegi kitermelés 38 ezer tonna, de ezek a bányák kínai ellenőrzés alatt állnak. Amerikán kívül a nem kínai érdekeltségű lelőhelyeket tekintve a maga évi 18 tonnájával Ausztrália a legnagyobb kitermelő. A készleteket tekintve érdemes megemlíteni még Thaiföldet, Brazíliát, Indiát és Kanadát, de ezekben az országokban a bányászat még nem igazán jelentős. Az Európai Unió ugyanakkor e tekintetben teljesen kiszolgáltatott. A maga 3 ezer tonnás kitermelésével Oroszország is alapvetően Kínától függ, a Kola-félszigeten lévő stratégiai jelentőségű készletei mellett e függőség csökkentéséhez azonban jól jönnének az ukrajnai lelőhelyek.