Hirdetés

– Az előrejelzések szerint a republikánusok kényelmes helyzetből vágnak neki a megmérettetésnek. Mit mutatnak a számok, tényleg konzervatív áttörés következik?

– Egy évvel ezelőtt még vörös cunamiról beszéltek, a várakozások mostanra legfeljebb vörös patakká szelídültek. Nyáron az abortusztörvény szigorítása növelte a demokraták támogatottságát, mára azonban a viták elültek, felmérések szerint az embereknek mindössze öt százaléka lenne hajlandó szavazni az abortusz kérdésben pró vagy kontra. A választóknak a gazdasági kérdések, az infláció, a magas üzemanyag­árak, a megélhetési költségek növekedése váltak elsődlegessé, ez pedig a republikánusoknak kedvez. Illetve a bevándorlás is folyamatosan terítéken van, a legutóbbi mérések szerint 240 ezren érkeznek az Egyesült Államokba havonta, a 2020–22-es pénzügyi évben 2 400 000 illegális bevándorló lépte át a határt, ami minden eddigi csúcsot felülmúlt. Ezért kizárólag a demokraták liberális bevándorláspolitikája a felelős. Mindehhez jön még a bűnözési statisztikák romlása. A Demokrata Párt baloldalán helyet foglaló progresszívok nyomására több, demokrata vezetés alatt álló nagyvárosban részben megvalósult a Defund the Police szlogen, aminek eredményeképpen például New Yorkban egymilliárd dollárral csökkentették a rendőrség költségvetését. Ahogy az várható volt, a forrásmegvonás hatására a bűncselekmények száma újra az egekbe ugrott. A republikánusok sikerrel hivatkozhatnak arra, hogy Giuliani polgármestersége alatt, aki zéró toleranciát vezetett be a bűnözőkkel szemben, csökkent az elkövetett cselekmények száma. Ezenfelül sokakat elriaszt a woke és a cancel culture előretörése is. Jó példa erre a jelenségre a virginiai kormányzóválasztás, ahol Terry McAuliffe, a Demokrata Párt egyik nagyágyúja, Clintonék közeli munkatársa, barátja indult. McAuliffe többek között azért veszített, mert azzal kampányolt, hogy a szülőknek semmi közük ahhoz, hogy az iskolában mit tanítanak a gyerekeiknek. Végül olyan körzetekben is a republikánus jelölt, Glenn Youngkin győzött, amelyek korábban egyértelműen demokrata elkötelezettségűek voltak. Sokakat elgondolkodtatott, hogy a progresszívok átírják a tankönyveket, szobrokat rombolnak le, személyiségeket törölnek ki a történelemből. Ezek mind a republikánusok felé billentik a mérleget. A statisztikák ráadásul azt mutatják, hogy ha egy elnök népszerűségi mutatói 50 százalék alá esnek, akkor minimum ötven helyet veszít a pártja a képviselőházban. Bidené jelenleg jóval 50 százalék alatt van.

– Milyen jelentősége lesz annak, ha Joe Biden és a Demokrata Párt elveszíti mindkét házat?

– Nem válik az elnök „béna kacsává”. Létezik egy kibúvó, a törvényerejű elnöki határozatokkal gond nélkül lehet kormányozni az országot. Nem feltétlenül szükséges a szenátus vagy a képviselőház (azaz a kongresszus) támogatása, hátulütője azonban az, hogy a határozatokat a következő elnök egy tollvonással megsemmisítheti, mint ahogy Biden Trump határozatainak egy részével az első napon megtette. A lényeg, hogy a demokraták a képviselőház és a szenátus elvesztése esetén is képesek lesznek kormányozni. Azzal azonban számolnia kell Bidennek, hogy a republikánusok benyújtják a számlát, vizsgálatokat fognak kezdeményezni Hunter Biden ügyében, és blokkolni fogják a Trumppal szemben indított vizsgálatokat. Magyar szempontból is lehet jelentősége annak, hogy Biden belpolitikai mozgástere leszűkül, ugyanis hagyomány, hogy ilyen esetekben az elnök működésének a súlypontját áthelyezi a nemzetközi térre, a külpolitikában aktívabb lesz. Nekünk, magyaroknak nem lenne jó, ha pótcselekvésként minket venne elő a jelenlegi adminisztráció.

Korábban írtuk

– Megállja a helyét az az állítás, hogy a háborúpártiak és a megegyezéspártiak versenyéről is szól a mostani időközi választás? Úgy tűnik ugyanis, hogy egyre hangosabb a republikánusok megegyezéspárti része.

– A közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak 71-73 százaléka támogatja a háborút. A demokraták 80, a republikánusok 66 százaléka. Az Ukrajnának szánt 40 milliárd dolláros segélycsomag megítélése kapcsán 11 republikánus szenátor és 57 republikánus képviselő szavazott nemmel. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem támogatják Ukrajnát, pusztán az átláthatóságot kérik számon a kormányzaton. Kevin McCarthy, aki a képviselőház elnöke lesz, ha a republikánusok megnyerik a félidős választásokat, valamint Michael McCaul, a republikánusok rangidős tisztviselője a képviselőház külügyi bizottságában azt ígérte, hogy nagyobb átláthatóságot teremtenek a segélyek ügyében. Ez megalapozottnak tűnő követelés, ugyanis az afganisztáni tapasztalatok is azt mutatják, hogy a támogatási összegek cirka 15 százaléka kézen-közön eltűnik. Való igaz azonban, hogy a Republikánus Párton belül sokan kifogásolják, hogy az Egyesült Államok milliárdokat költ Ukrajna megsegítésére, miközben Amerika maga is súlyos gazdasági nehézségekkel néz szembe. A magas infláció és a megélhetési költségek növekedése próbára teszi az embereket. Nem véletlen, hogy az a 11 szenátor és 57 képviselő, akik a segélycsomag ellen szavaztak, jellemzően az úgynevezett vörös, stabilan republikánus államokból – Tennessee, Kentucky, Utah, Wyoming, Alabama, Arkansas – származnak. A Republikánus Párton belül valóban erősödőben van a Trump-féle vonal, azok a képviselők, akik a trumpi külpolitikát támogatják. Ennek a külpolitikai iránynak az egyik sarokköve pedig éppen az, hogy az Amerika határain túlra nyúló katonai vállalásokat vissza kell fogni. Ez a törekvés már Obama elnöksége alatt elkezdődött, megvolt a veszélye ugyanis annak, hogy az amerikaiak is a korábbi birodalmak sorsára jutnak, a túl sok külföldi kötelezettségvállalás miatt az otthoni szociális, gazdasági problémák megoldására nem képesek elegendő forrást biztosítani, emiatt a belső kohézió veszélyesen meggyengül. Donald Trump politikája szerint az Egyesült Államoknak nem feladata más országok belső ügyeit igazgatni. A volt elnök által képviselt realista felfogás úgy tekint a nemzetközi kapcsolatokra, mint a biliárdgolyók működésére. Hogy a biliárdgolyók miből vannak, az nem érdekes, csak az, hogy az egymás közötti interakciók által hogyan viselkednek. Ennek megfelelően ők kezdettől fogva rossz ötletnek tartották a demokráciaexportot, ellenezték Biden elnöknek azt a kijelentését is, hogy Oroszországban rendszerváltoztatásra lenne szükség.

– Néhány napja szembejött a közösségi médiában egy korábbi videó, amelyben Donald Trump még elnökként arról beszél, hogy Oroszországgal muszáj megegyeznie Amerikának. Ezt a kényszert arra alapozta, hogy az USA és Oroszország is atomhatalom, az egész emberiség érdeke, hogy a két nagyhatalom kiegyezzen. Elképzelhető, hogy a Trump-féle vonal úgy megerősödjön, hogy az a Republikánus Pártot egészében a megegyezés irányába viszi?

– Trump véleményében a realista szemlélet köszön vissza, jól tudja, hogy nem szabad az oroszokat sarokba szorítani, mert egy ponton túl nem lesz mit veszíteniük, annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek. Nem biztos azonban, hogy a várva várt republikánus fordulat bekövetkezik, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy sokan remélik. A képviselőház egészét újraválasztják, a Trump által támogatott jelöltek jól szerepeltek az előválasztáson, de nem valószínű, hogy a republikánusok és azon belül a Trump-vonal támogatói egyszerre kerüljenek többségbe. Ráadásul várhatóan a szenátusban sem változnak meg döntően az arányok, kiegyenlítettek maradnak az erőviszonyok. Inkább arra lehet számítani, hogy a republikánusok előnye arra lesz majd elég, hogy ellenőrizzék, mire költik Bidenék az Ukrajnának szánt segélyt. A jelenlegi kabinetnek pedig rengeteg kínos kérdésre kell majd választ adnia. Többek között újra terítékre kerülhet a Biden család ukrajnai érdekeltségeinek az ügye. Ennek persze kül- és belpolitikai vonzatai is lehetnek, nemcsak Biden kerülhet szorult helyzetbe, hanem az Ukrajnának szánt összegek is elvékonyodhatnak. De az, hogy abszolút föladják Ukrajna támogatását, kizárt. Az Egyesült Államoknak függetlenül attól, hogy demokraták vagy republikánusok vannak-e hatalmon, alapvető érdeke, hogy Oroszországot meggyengítsék.

– Egyre többen vannak azonban azok, akik szerint az amerikai érdek inkább azt diktálná, hogy Kínát tartóztassák föl, hiszen gazdaságilag, technikailag is sokkal nagyobb kockázatot jelent az ázsiai óriás Amerika pozíciójára, mint Oroszország valaha is. Ennek fényében vetődik fel a kérdés, hogy Amerika miért az oroszokkal vállalt konfliktust, miközben Kína a békés erőként nyertese a nyugati összeütközésnek.

– Az amerikaiak úgy gondolják, hogy rövid távon a kínaiak és az oroszok egymásra találhatnak. Ez önmagában hatalmas kockázat. Az amerikai nagystratégia része, hogy Oroszországot és Kínát egy­idejűleg meggyengítsék. Lehet, hogy mint könnyebben emészthető falattal, az oroszokkal kezdik a leszámolást, majd Kínával folytatják. Feltehetően úgy kalkulálnak, hogy egy meggyengített Oroszország egy kínai–amerikai konfliktusban alaposan átgondolja, hogy Kína mellé álljon-e. Ez azért is logikus gondolatmenet az amerikaiak részéről, mivel elemzések szerint az oroszok számára hosszú távon Kína sokkal inkább jelent kihívást, mint szövetségest. Az is elképzelhető, hogy az amerikaiak a képességeik csökkenése miatt föladják az úgynevezett két regionális háború stratégiát, és egy-másfelesre állnak át. Más szavakkal, nem arra készülnek, hogy egyszerre két jelentős regionális háború megvívására legyenek képesek, hanem egyre, míg a másikban inkább feltartóztató hadműveleteket hajtanának végre. Az amerikaiak mindezek mellett okkal aggódhattak amiatt, hogy az oroszok továbbra is domináns szerepet játszanak Ukrajna irányításában, közkeletű vélekedés ugyanis, hogy Oroszország Ukrajnával együtt nagyhatalom, Ukrajna nélkül legfeljebb középhatalom. Fennállt a veszélye annak is, hogy Oroszország az úgynevezett „közel-külföldön” visszaszerezheti korábbi pozícióit. Az oroszoknak ugyanis több erős bástyája van a térségben. Szerbiában, a boszniai szerbek körében erős az oroszok iránti szimpátia, Montenegró háromnegyedét fölvásárolták, Szíria a lekötelezettjük, Örményország szintén, míg Belarusz erősen függ Oroszországtól. Tehát az oroszoknak a potenciá­lis befolyási övezete többnyire Európában van, ezért Amerika Ukrajnát megpróbálja leválasztani Oroszországról. Egy fordított dominóelvből kiindulva, ha Ukrajnában megállítják az oroszokat, akkor az erős üzenet lesz a közép-ázsiai, balkáni országoknak, hogy az oroszokra ne számítsanak, mert nem fognak komoly szerepet játszani a térségben, pozícióikat inkább hangolják át nyugat felé.

– Az orosz–ukrán háború kockázatos kalandnak ígérkezik Amerika számára. Különösen annak fényében, hogy Amerika sem számíthat többé arra, hogy akaratát globális szinten érvényesíti.

– Amerika relatív pozíciói gyengültek, a globális GDP húsz százalékát ők termelik meg, viszont Kína már majdnem utolérte vásárlóerő-paritás tekintetében. Az Egyesült Államok szövetségeseinek, például Európának is gyengült a globális befolyása, a legfőbb szövetséges, Nagy-Britannia is komoly gazdasági problémákkal küzd, globális katonai kivetítőképessége pedig vészesen gyengült. Ezeknek azért van jelentősége, mivel minden birodalom számára létfontosságú, hogy milyen szövetségi rendszerrel rendelkezik. Ha a szövetségesei gyengülnek, akkor közvetve Amerika is gyengül. Közben Németország rá van kényszerítve a Kínával való együttműködésre; ha a kínai piactól is elesnének, akkor az még a jelenleginél is súlyosabb helyzetet teremtene a németek és rajtuk keresztül az európai gazdaság számára. Európa jelentősége így egyre gyengül Amerika szemében. India is realista külpolitikát folytat, nem vesznek részt úgy az Oroszország elleni szankciós politikában, mint ahogy azt az USA szeretné, gyakorlatilag a világ számos országával együtt kivárnak. Az ENSZ-ben megszavazzák esetenként az elítélő nyilatkozatokat, azonban ezzel párhuzamosan özönlik Indiába az olcsó orosz olaj. Az amerikaiak ugyanakkor megpróbálják a nem éppen zökkenőmentes indiai–kínai viszonyt kihasználni, így, többek közt, még a 2000-es években létrehoztak egy informális négyhatalmi katonai együttműködést Ausztrália, Japán és India bevonásával. A Tajvan melletti ismételt amerikai kiállás, a csendes-óceáni államokkal folytatott, a korábbiaknál intenzívebb diplomáciai és biztonságpolitikai kapcsolatok azt mutatják, hogy Washington nem vesztette szem elől a XXI. századot minden jel szerint ténylegesen meghatározó amerikai–kínai globális versengést.