Homonacionalizmus Nyugaton

„Tilos az olyan gyűlés megtartása, amely a gyermekek védelméről szóló törvényben meghatározott tilalmat sért” – alapvetően ennyi, amivel a gyülekezési jogról szóló 2018. évi LV. törvény kiegészül a parlament döntése értelmében. A gyerekvédelmi célból meghozott jogszabály azonban elegendőnek bizonyult arra, hogy a nyugati fősodor ismét homofóbiát kiátson. „A Pride betiltása frontális támadás az LMBT-emberek ellen” – írta március 18-án hivatalos kommentárjában az Amnesty International. Regina Doherty ír liberális európai parlamenti képviselő pedig egyenesen „államilag támogatott homofóbiának” minősítette a magyar törvénymódosítást. Mindez nem új, ilyen és ennél durvább jelzőkkel is illették már Nyugatról a magyar kormányt, legutóbb épp a gyermekvédelmi törvény kapcsán.

Ettől azonban még tény marad: Európán belül nem Magyarországon kell félniük a homoszexuálisoknak. 2019 és 2023 között drámaian megugrott az Európai Unió nyugati felén az LMBT-közösségek elleni erőszakos cselekményeknek a száma. Fizikai támadást a két szélső évben egyaránt 5-5 százalékuk szenvedett el, a verbális zaklatást átélők aránya viszont 37-ról 55, az iskolai bántalmazást elszenvedőké pedig 46-ról 67 százalékra nőtt. Az elkövetők származásáról hivatalos statisztikák nincsenek, beszédes tény azonban, hogy egyre nő a bevándorlásellenes politikai pártokra szavazó homoszexuálisok száma. Míg ugyanis a nyugati társadalmakban a homoszexualitás (legalábbis annak identitáspolitikába nem hajló változata) széles körben elfogadott, addig a migránsokat kibocsátó országokról ez korántsem mondható el, így az onnan származók sem túl toleránsak. A melegek ezért egyre inkább a jobboldaltól várnak védelmet.

De hogy jutottunk idáig? Nyugat-Európában a homoszexuálisok jogai az 1967-es „kulturális forradalom” óta kibővültek, Olaszországot leszámítva pedig már mindenhol legális az egyneműek házassága. A Nyugat és a harmadik világ közti különbség jelentős. 2009-ben a homoszexualitás elutasítottsága Egyiptomban 99, Bangladesben 94, Iránban, 92, Kínában és Indiában 71 százalékos volt, miközben az Egyesült Államokban a megkérdezetteknek csak 32, Kanadában 26, Nagy-Britanniában 25, Németországban 19 százaléka viszonyult negatívan a témához. Alapvető változás ebben a viszonylatban azóta sem történt. Közben azonban a tömeges bevándorlás nyomán leginkább konzervatív kultúrákból érkeznek emberek Európába. A 2015-ös migrációs válság óta milliók jöttek, akik rossz szemmel nézik, ha egyneműek kéz a kézben sétálnak az utcán.

A homoszexualitás elutasítása egyébként Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában vallástól függetlenül általános. Mivel azonban ezen térségekből zömében muszlim bevándorlók érkeztek Európába, a muszlimok homoszexualitáshoz való viszonya gyakran jelenik meg a közbeszédben úgy, mint a Nyugat és az iszlám világ kulturális különbségeinek szimbóluma.

Noha az európai muszlim diaszpórákon belül számos csoport küzd az LMBT-jogokért (ilyen például az Egyesült Királyságban a New Horizons for British Islam és Hollandiában a Maruf Alapítvány), és szép számmal vannak vallási elöljárók is, akik toleranciára intik a híveket, ezek az értelmezések periferikusak az alapvetően konzervatív bevándorló közösségeken belül.

A Policy Exchange 2007-es felmérése szerint a brit muszlimok 61 százaléka véli úgy, hogy a homoszexualitást törvényileg kellene büntetni. A Gallup 2009-ben kérdezett meg ugyanerről 500 brit muszlimot, akik közül egyetlenegy sem tartotta morálisan elfogadhatónak a homoszexualitást. A meginterjúvolt franciaországi muszlimoknak csak 35 százaléka volt megengedő ilyen téren. Egy 2016-os felmérés szerint a brit muszlimok 52 százaléka helyteleníti a homoszexualitás legális voltát. A németországi muszlimok kevésbé elutasítók, de a többségi társadalmakhoz képest még így sem számítanak elfogadónak: egy 2012-es német felmérés szerint a török bevándorlóknak 51 százaléka betegségként tekint a homoszexualitásra. Későbbi kutatások szerint 60 százalékuk támogatja az egyneműek házasságát, miközben a teljes társadalmon belül ez az arány megközelíti a 80 százalékot. Egy 2016-os iVOX-felmérés szerint a belgiumi muszlimoknak 53 százaléka viseltetett fenntartásokkal a homoszexuálisokkal szemben.

Az Európa nagyvárosaiban homoszexuálisokra támadók etnikai és vallási hátteréről nincsenek hivatalos statisztikák, számos nagy visszhangot kiváltó eset világított rá már ugyanakkor a muszlimok érintettségére. 2020 október 4-én Drezdában egy szíriai menedékkérő késelt meg egy homoszexuális párt. 2022 június 25-én Oslóban egy melegbár ellen intézett támadást egy iráni származású férfi. 2023-ban pedig a bécsi rendőrség a Pride felvonulás elleni iszlamista támadást hiúsított meg.

A felmérések egyértelműen mutatják, hogy minél vallásosabb egy muszlim bevándorló, annál negatívabban áll hozzá a homoszexualitáshoz. Az első generációs, anyaországban szocializálódott migránsok ugyanakkor konzervatívabbak ezen a téren, mint a másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók. A korosztályok közötti különbségek azonban nem olyan jelentősek, mint az orosz vagy lengyel bevándorlók esetében, akiknek anyaországában szintén meglehetősen konzervatív értékek dominálnak. A kelet-európai bevándorlók azonban hamar megindulnak az asszimiláció útján, szemben a gyakran tömbökben élő muszlimokkal, így nekik gyakran már az első generációjuk átveszi a nyugati nézőpontot.

Nyugat-Európában a homoszexuálisok hagyományosan baloldali, illetve zöldpártokra adják le a voksukat. Arrafelé azonban mára a homoszexualitás oly mértékben elfogadottá vált, hogy a saját nemükhöz vonzódók számára a lehető legtermészetesebb, ha egyéb okokból konzervatív, jobboldali erőkre szavaznak. Fontos tudni, hogy az LMBT néven ismert közösség eléggé összetett, a számos törésvonal közül pedig az egyik legmélyebb az, amely a „hagyományos” homoszexuálisok és az Egyesült Államokból importált woke ideológia és a transzgender színtér aktivistái között húzódik. A „hagyományos” homoszexuálisok ilyen értelemben mára már konzervatívnak számítanak.

Hogy a nyugat-európai homoszexuálisok körében nő a jobboldallal szimpatizálók száma, nem új jelenség. Az első, úgynevezett „homonacionalizmusról” szóló tanulmányt Jasbir Puar amerikai társadalomtudós kezdte publikálta 2007-ben, amelyben megállapította, hogy a jobboldali és bevándorlásellenes erők sokszor a „progresszív” őshonos állampolgárok és a „visszamaradott” bevándorlók közötti kulturális különbségekre rámutatva érvelnek a bevándorlás ellen. Az első bevándorlásellenes, nyíltan meleg európai politikus a holland Pim Fortuyn volt, aki 2001-es színre lépését követően azzal érvelt, hogy a multikulturalizmus fenyegetés a hagyományos holland értékekre nézve, beleértve a melegek jogait is. „Hogyan volnék rasszista, amikor imádok marokkói fiúkkal szexelni?” – mondta a politikus és gyakran hangsúlyozta, hogy a muszlim bevándorlók konzervativizmusa aláássa az ország liberális értékeit és toleranciáját. Hollandia egyébként 2001-ben Európában elsőként legalizálta az egyneműek házasságát, miközben a legnagyobb bevándorlóközösséget kibocsátó Marokkóban a homoszexualitás máig börtönnel büntethető. Ezzel Fortuyn a holland homoszexuális-közösség általános aggodalmainak adott hangot, amelynek tagjai közül sokan szenvedtek el inzultusokat, jellemzően marokkói bevándorló fiatalok részéről. Hasonlóan érvel a Fortuyn halálával létrejövő politikai űrt betöltő Geert Wilders is. Pártja, a 2006-ban alapított Szabadságpárt folyamatosan napirenden tartja a bevándorlók által homoszexuálisok ellen elkövetett inzultusokat. Ezért aztán egyre nő meleg szavazóinak a száma.

Alighanem a holland mintát próbálta lemásolni a francia Nemzeti Tömörülés is. A még Jean-Marie Le Pen által 1972 és 2011 között vezetett francia Nemzeti Front markánsan jobboldali és keresztény politikai erőként a bevándorlással és a homoszexualitással szemben egyaránt elutasító volt. Az alapító lánya, Marine Le Pen elnöksége alatt azonban az immár Nemzeti Tömörülés névre keresztelt párt megőrizve bevándorláskritikus attitűdjét nyitni kezdett a homoszexuális szavazók felé. Noha a saját nemükhöz vonzódók körében továbbra is a baloldal a legnépszerűbb, 2015-ben az egynemű párok 32, a heteroszexuálisak 29 százaléka szavazott a Nemzeti Tömörülésre. A férfi-férfi pároknál az arány 39, a nő-nő pároknál 26 százalék volt. Ha ehhez hozzávesszük a szintén bevándorlásellenes Éric Zemmour támogatóit, akkor azt látjuk, hogy a homoszexuálisoknak 38 százaléka szavazott markánsan bevándorlásellenes politikai erőre. Ugyanakkor eközben 33 százalék baloldalra szavaz, szemben a többségi társadalom 24,5 százalékával.

Németországban a XX. század második felében szélsőjobboldalinak tekintett, bevándorlásellenes politikai erők hagyományosan ellenségesen viszonyultak a homoszexualitáshoz. Az Alternative für Deutschland határozottan szakított ezzel a „hagyománnyal”. A 2013-ban alakult bevándorláskritikus pártnak, bár rendszeresen megkapja a náci jelzőt ellenlábasaitól, valójában nincs terhelt múltja, társelnöke, Alice Weidel pedig nyíltan homoszexuális, így hitelesen tudja megszólítani a szexuális kisebbségeket. 2025-ös szövetségi választásokon az AfD összesen 20,8 százalékot szerzett, miközben az LMBTQ-közösségen belül 28 százalékos a népszerűségük.

Vannak persze más modellek is. A markánsan jobboldali múltú Svéd Demokraták a bevándorlás kapcsán nem a homoszexualitás elfogadását, hanem a nemek közötti egyenlőséget tematizálják alapvető svéd értékként, és ezt állítják szembe az Európán kívülről érkező bevándorló közösségek „nőket elnyomó” kultúrájával. A párt emellett az elmúlt években élesen kritizálta az Egyesült Államokból érkező woke ideológiát és LMBTQ-mozgalmakat. Fenti okokból támogatottsága nem kiemelkedő a svéd homoszexuális társadalom tagjai körében.

Nyugat-Európában tehát megfordult a széljárás. Ennek ellenére a baloldali, zöld és liberális csoportok, amelyek homoszexualitásellenes tömegeket szabadítottak rá a társadalomra, most épp a bevándorlásellenes Magyarországot támadják, úgy téve, mint ha a gyermekvédelem magának a homoszexualitásnak az üldözésével volna egyenértékű. A leginkább érintettek viszont átlátnak a szitán, és voksaikkal felelnek a vádakra.