Ismét lángol a Kaukázus
Háborúvá fajult Hegyi-Karabahban Azerbajdzsán és Örményország között a jó negyedszázada befagyott konfliktus. Az eszkalálódáshoz jelentős mértékben és közvetlenül hozzájárult Törökországnak a Közel- és Közép-Keleten megnövekedett aktivitása, közvetve pedig az Oroszország és a Nyugat között ismét fokozódó feszültség. Amennyiben a szembenállást nem sikerül záros határidőn belül újra tárgyalásos mederbe terelni, végképp összeomolhat a törékeny karabahi béke. A harcokat ugyanis egy pont után már nem lehet ott leállítani, ahol akár a kirobbantói szerették volna.
Sztepanakertben – az azerieknek Xankǝndi (ejtsd: hankendi) – az élet az elmúlt években úgy folydogált, mint a Kaukázuson túl szinte mindenütt. Hegyi-Karabah – az örményeknek Arcah – fővárosában az emberek estefelé üldögéltek a kávézók teraszain, nappal dolgoztak, már ha volt munkájuk. Legfeljebb a fel-feltűnő egyenruhás katonák emlékeztettek arra, hogy az Azerbajdzsánba beékelődő, de a történelem során mindig döntően keresztény örmények által lakott, 150 ezres lélekszámú enklávé 1991-ben referendummal megerősítette a kilépést Azerbajdzsánból. Ezzel megkezdődött a végtelennek tűnő harc az egyelőre még senki által el nem ismert függetlenségért. Azért a függetlenségért, amelyért 1992 és 1994 között vér folyt. 1994-es befagyasztásáig a konfliktus mintegy 30 ezer életet követelt, azóta pedig évente 30-40 ember veszíti életét kisebb villongásokban.
Karabah azóta két párhuzamos világban él. Az egyikben új házak, utcák, szállodák épülnek, a másikban a frontot megerősítő harci állások. Noha jó ideje hadiállapot van érvényben, ez a hadigazdaság az elmúlt negyedszázadban kiépült modelljével együtt szinte belesimult a hétköznapi életbe. Mindenki tudja, mit kell tennie, ha kiújulna a konfliktus. Így van ez most is, hiszen másfél hete az azeri hadsereg drónokkal és tüzérséggel támadja nemcsak a határ menti egységeket, hanem Sztepanakertet is. Válaszul az örmény vezetés Sz–300-as légvédelmi rakétákat telepített Karabah területére. Háború van, amely immár százas nagyságrendű áldozataival és a harcok hevességével egyre ijesztőbben idézi fel az idősebbekben az 1990-es évek elején történteket.
A feszültség növekedésének már voltak előjelei. Így a 2016-ban kitört, nagyjából száz áldozatot követő összecsapások már jelezték, hogy az egyre intenzívebben zajló fegyverkezésnek nem lesz jó vége. Baku mind látványosabb katonai fölénye előbb-utóbb tettekhez vezet. A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint 2019-ben Azerbajdzsán évente 1,85 milliárd dollárt költött fegyveres erőire, szemben Örményország 673 millió dollárjával. GDP-arányosan már árnyaltabb a helyzet, ugyanis a 2016 után a helyzet komolyságát felismerő Jereván 4,9 százaléka áll szemben Baku 4 százalékával. A két ország gazdaságának eltérő mérete miatt ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a becslések szerint 500-700 körüli azeri harckocsira csupán 100-160 örmény jut, míg a nehezen járható hegyi terep következtében döntő jelentőségű tüzérségnél ez az arány már „csupán” kétszeres. De figyelmeztető volt az is, hogy a hosszú ideig tartó viszonylagos csend után idén júliusban az örmény–azeri határon ismét lőttek, az incidens halálos áldozatainak a száma pedig közel annyi volt, mint korábban egész évben. Külön rossz jel, hogy egy azeri tábornok is életét vesztette, a revanshangulat erősödéséből fakadó rossz érzést pedig csak erősítette a konfliktus lezárultával kezdődő török–azeri hadgyakorlat. Majd pedig szeptemberben Recep Tayyip Erdoğan török elnök az ENSZ Közgyűlésén is kirohant az örmény vezetés ellen.
Közben a rendezésről orosz közvetítéssel 2008-ban megindult közvetlen tárgyalások is megakadtak, és nyilvánvalóvá vált, hogy az EBESZ úgynevezett minszki csoportjában – ebben Azerbajdzsán, Örményország, Belarusz, Németország, Olaszország, Svédország, Finnország, Törökország, valamint társelnökökként Oroszország, Franciaország és az Egyesült Államok vesz részt – kidolgozott ajánlás is távol áll mind az azeri, mind pedig az örmény elképzelésektől.
És ha a tárgyalási folyamat megfeneklése még nem lett volna elég, a konfliktusban érintett mindkét országban folyamatosan romlott a belpolitikai és a gazdasági helyzet. A 2018-as utcai tüntetések nyomán hatalomra jutó Nikol Pasinján örmény miniszterelnök feje a koronavírus járvány okozta szociális és gazdasági problémák miatt fáj, ami mellett a kormánytöbbség alkotmánymódosítási javaslata, majd Gagik Carukján ellenzéki vezető letartóztatása miatt elmélyült a konfliktusa az ellenzékkel is. Ez a probléma immár háttérbe szorult, hiszen Örményországban most mindenki összefogásra szólítja fel híveit.
Hasonló válságot élt át Azerbajdzsán is, miután a fosszilis energiahordozók exportjára alapuló gazdaságát megrengette az olaj árának – a világjárvány és egyéb tényezők miatt – bekövetkezett bezuhanása. Emellett a hatalmi klánon belüli feszültségek is nehezítik İlham Aliyev (liyev) államfő helyzetét. Az elnökre ráadásul a társadalom részéről is egyre nagyobb nyomás nehezedik amiatt, hogy évek óta hangosan ígéri Karabah visszaszerzését, ám nem tesz érte semmit. És akkor még nem említettük, hogy Karabah kérdése mindegyik oldalon a nemzeti identitás jelenleg legfontosabb pillére, így a belső feszültség növekedése erre mindenképpen kihat.
A fegyveres harcok kirobbanásához a szikrát azonban alighanem Recep Tayyip Erdoğan török elnök megnövekedett ambíciói adták. Ankara ebben a konfliktusban a pántürk közösség, valamint a történelmi örményellenesség jegyében mindig is nyíltan és teljes mellszélességgel Azerbajdzsán mellett állt. Kezdve azzal, hogy a Szovjetunió felbomlásának kimondását következő napon elismerte Azerbajdzsán függetlenségét, majd folytatva azzal, hogy még 1993-ban lezárta, és máig zárva tartja a török–örmény határt, jelentős kényelmetlenséget okozva Jerevánnak.
A mostani konfliktus során Erdoğan elnök „a két ország, egy nép” szlogen jegyében bevallottan a konfliktus résztvevőjének tekinti Törökországot. Látványosan mutatja ezt a török védelmi minisztérium honlapjának nyitóoldala mellett az is, hogy Ankara szíriai zsoldosokat vezényelt az összecsapások zónájába. De az is nyílt titok, hogy a török tanácsadók mind nagyobb befolyásra tesznek szert az azeri hadvezetésben. Ezek után aligha lepődhetnénk meg azon, ha igaznak bizonyulna az az örmény jelentés, miszerint török F–16-os lőtt le a napokban egy örmény Szu–25-öst. Mindez nem azt jelenti, hogy a konfliktus eszkalálódását Törökország provokálta volna ki, ám aktív támogatása mindenképpen a végső lökés volt az azeri támadás megindításához.
A török elnököt alapvetően nem az Örményországgal szembeni történelmi ellentét motiválja. Sokkal inkább az, hogy egyfajta második Atatürkként az iszlám, ezen belül mindenképpen a türk világ képviselője, erős kezű vezetője kíván lenni. Ennek a Közel- és Közép-Keletre kiterjedő regionális hatalmi ambíciónak a jegyében nyitott Szíria és Líbia mellett most Karabahban újabb frontot. Mivel Erdoğan elnök törekvései számos ponton ütköznek az orosz érdekekkel, ezért valószínűleg az is motiválja, hogy megleckéztesse a Kremlt, amelynek a Nyugattal ismét kiéleződött viszonya, és amelynek a belarusz válság mellé harmadik frontként egy kaukázusi háború a legkevésbé sem hiányzik. A konfliktus kiélezésének időzítését az is befolyásolhatta, hogy az Egyesült Államokat épp az elnökválasztás, míg az Európai Uniót belső gondjai kötik le.
A konfliktussal a legtöbbet Recep Tayyip Erdoğan nyerhet, hiszen a türk népek vezetőjeként megerősítheti a regionális – és az iszlám világot illetően részben globális – török befolyást. Ennek például látványos szimbóluma lehet, hogy a gazdasági és politikai befolyás erősödését megpecsételendő, katonai bázist létesít Azerbajdzsánban. A karabahi kérdésben példátlan ugyan az orosz–amerikai–európai egyetértés, a jelenlegi helyzetben azonban Washington már csak azért is elnézőbben kezeli NATO-szövetségese ambícióit, mert azok a kezére játszanak Moszkva és Teherán bekerítésében, és az sem lenne ellenére, ha Ankara és Moszkva szembefordulása blokkolná a déli gázvezeték, a Török Áramlat bővítését.
A török elnök azonban nagyon jól tudja azt is, hogy amennyiben a karabahi konfliktusban átlép egy határt, azzal nyílt háborús konfliktust kockáztat Oroszországgal, és sérti Irán érdekeit is. Ez pedig már nem áll szándékában, így aztán nem lennénk meglepődve azon, ha Vlagyimir Putyin felemelné a telefont, és a korábbi feszült helyzetekhez hasonlóan megegyezne a harci cselekmények beszüntetéséről Recep Tayyip Erdoğannal. Ebből értene İlham Aliyev azeri elnök is, aki néhány stratégiai magaslat elfoglalását már győzelemként adhatná el népének, így megkezdődhetnének a tűzszüneti tárgyalások. Az örmények ezt most alighanem megkönnyebbülve fogadnák, Sztepanakertben pedig újból kinyithatnának a teraszok, és folytatódna a sem háború, sem béke élet. A veszélyes ebben a helyzetben csak az, hogy az események a világnak azon a táján sokszor kontrollálhatatlanul túlszaladnak a politikai akaraton. A szellemet pedig nem lehet csak úgy visszatuszkolni a palackba. ν