Játék a tűzzel

Ukrajna komoly csapást mért az orosz hadászati légierőre. Messze nem akkorát, mint ahogy az ukrán narratívát kritikátlanul átvevő európai fősodrú médiában állították, ám az olenyai, ivanovói, gyagilevói, belajai és ukrainkai támaszpontok ellen végrehajtott professzionálisan megtervezett és kivitelezett akcióban nukleáris fegyverek hordozására alkalmas Tu–95 és Tu–22M3 hadászati bombázók, valamint A–50-es korai előrejelző harci repülőgépek elvesztése azért komoly érvágás és presztízsveszteség. Az állításokkal szemben szó sincs arról, hogy az orosz hadászati légierő több mint 30 százaléka, 41 harci gép elpusztult volna, mint ahogy a kár sem hét-, hanem úgy kétmilliárd dollár. De a nyilvános források alapján igazolható 12 gép elvesztése sem kevés. A legértékesebb közülük a két A–50-es légtérellenőrző repülőgép, amelyeknek értékét darabonként 330 millió dollárra becsülik. Ezekből az AVACS-okból 1992-ig összesen 40 darab készült, a háború elejére pedig tucatnyi maradt rendszerben. Az ukrán hírszerzés által most bizonyítékul közzétett felvételek kapcsán ugyanakkor orosz források hívják fel a figyelmet arra, hogy a videón látható Berijeveket már rég kivonták a forgalomból, az orosz haderő ezeket a gépeket maximum alkatrésznek használta, így sérülésük nagy hatást nem gyakorol az orosz–ukrán háborúra. A Tu–95-ös modernizált változatának értékét több mint százmillió, a Tu–22 M3 rakétahordozó-bombázót 40-50 millió dollárra teszik, és az orosz stratégiaibombázó-flottában 120-130 van belőlük. Meg kell jegyezni, hogy a Tu–95-ös és Tu–22M modellek gyártása a Szovjetunió bukásával, az 1990-es évek első felében megszűnt, ami megnehezíti a javításukat és lehetetlenné teszi a pótlásukat.

Az ukrán elmondás alapján a Pókháló hadműveletet az ukrán titkosszolgálat a Vaszil Maljuk vezette SZBU Zelenszkij elnök közvetlen felügyeletével, minden külső segítség nélkül szervezte meg 18 hónap alatt, ami ugyan elméletben elképzelhető, ám nehezen hihető. Amerikai részről tagadták, hogy részük lett volna az akcióban vagy műholdas segítséget nyújtottak volna hozzá. Ez a jelenlegi helyzetben még logikusnak is tűnne, az azonban már kevésbé valószínű, hogy erről Washington semmilyen szinten ne tudott volna. A brit és az ukrán titkosszolgálat szoros összefonódását ismerve pedig egyáltalán nem tűnik életszerűnek, hogy ők is kimaradtak volna egy ilyen komoly akcióból. A támadásokat Oroszországba becsempészett drónokkal hajtották végre, esetenként több mint 4000 kilométerre az ukrán határtól. A legtávolabbi, keleti irányban a Dél-Szibériában a frontvonaltól 4500 kilométerre fekvő Irkutszk (Belaja település), északra pedig a 2300 kilométerre fekvő Murmanszk (Olenya település) volt. Ezenfelül a Moszkvához közelebbi Rjazany megyében (Gyagilevo település) és a fővárostól 400 kilométerre keletre, Ivanovo megye azonos nevű településén is hajtottak végre dróntámadást. Ezeken kívül állítólag támadás érte az ukrán fronttól csaknem hatezer kilométerre fekvő Amur megye egyik bázisát is. Az orosz hátországba beépített ukrán ügynökök faházakban rejtették el a légibázisok megtámadásához becsempészett drónjaikat, és teherautókról indították el őket a támaszpontok közeléből, távirányítással. Az akciót Kijev információi alapján 117 FPV drónnal hajtották végre, az öt repülőtér közül a támadás csak két helyen volt sikeres, a többi esetben megelőzték vagy elhárították.

Nyugati katonai körökben azt hangsúlyozzák, hogy az ukránok olyan gépekre mértek csapást, amelyek országuk területén okoztak károkat, így visszavágásként is lehet tekinteni a műveletre. Azt remélik, hogy a támadás jelentősen meggyengítette a hagyományos fegyverekkel végrehajtott orosz mélységi, precíziós csapásmérő képességeket, és így közvetlen harcászati hatása lesz a háborúra. Ezek a bombázók ugyanis egyenként 6–12 robotrepülőgépet képesek indítani távoli célok ellen, és nem voltak ritkák az olyan éjszakák, hogy egyszerre tíznél több gép is levegőben volt. De mint látjuk, ilyen csapásmérő gép maradt még bőven, ráadásul továbbra is rendelkezésre állnak a hajóról és tengeralattjáróról indítható Kalibr és más robotrepülőgépek, az Iszkander rakéták különféle verziói, az észak-koreai KN–23-asok, emellett egyre fejlettebbek a Gerany drónok is, amelyekből a tervek szerint Oroszország már az év végére legalább megduplázza a termelést, és napi 500 darabot képes lesz legyártani.

Mások azt emelik ki, hogy a stratégiai bombázók jelentik az orosz nukleáris triád egyik lábát, az akció így az orosz globális hatalmi pozíciókat is érintheti. A bombázók azonban az orosz nukleáris triádnak, az elrettentési képességeknek az atomfegyvert hordozó tengeralattjárók, illetve a szárazföldi indítású atomfegyverek mellett csak az egyik, egyébként korántsem a legmodernebb elemét alkotják. Arról nem is beszélve, hogy Moszkvának már vannak bombázónál kisebb repülőgépekről indítható, atomfegyvert hordozni képes eszközei is, így például a MiG–31-ről indítható Kinzsal.

Az Ukrajna elleni csapásokra a tucatnyi gép elvesztése tehát alapvető hatással nem lesz, és a hadművelet Moszkva nukleáris potenciálját sem veti vissza. Bár az akció a háború talán legösszetettebb ukrán művelete volt és elvitathatatlanul jelentős siker, a harcok menetébe lényegi változást nem hoz. Ugyanakkor ismételten bizonyítást nyert, hogy a drónokkal megváltozott a hadviselés jellege, a drónok harcában pedig a támadás és a védelem egyensúlya jelenleg az előbbinek kedvez. A technikai fejlődés mellett a hagyományos erők és vezetési elvek is újraértékelődtek a frontvonalakon. A Pókháló akció újabb bizonyíték arra, hogy a jövő a drónoké. Ez az aszimmetrikus hadviselés, amelyben a XX. század legdrágább, dollármilliárdokat érő fegyvereit legyőzik a XXI. század hálózatba kapcsolt, mindössze néhány ezer dollárba kerülő darabjai. És ebben a helyzetben egy Oroszországhoz hasonló, komoly stratégiai mélységgel bíró hatalmas ország is kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek bizonyul.

Mindezek mellett a történtek egyértelművé teszik az orosz fél számára, hogy nem bízhat Ukrajna és a Nyugat ígéreteiben, Kijev és a „tettre készek” a végsőkig készek elmenni hogy megakadályozzák Donald Trump tervét, a háború gyors lezárását. Teszik ezt akár az eszkaláció nukleáris szintre emelésének kockáztatásával is. Sőt, egyáltalán nem kizárt, hogy éppen ezt akarták elérni. Oroszországot olyan lépésre kényszeríteni, amely szembefordíthatja vele Donald Trumpot és a saját szövetségeseit is. A „globális Dél” országai is vörös vonalnak tekintik ugyanis a taktikai atom bevetését. Ezzel tisztában van a Kreml is, és nem engedett a provokációnak. Kijevnek és támogatóinak még azt sem sikerült elérniük, hogy Moszkva megszakítsa az isztambuli tárgyalásokat, így őt okolhassák a tárgyalások elakadásáért.

A támadás egy másik célja a tavaly nyári kurszki betöréshez hasonlóan annak demonstrálása volt, hogy Ukrajnát nem lehet kapitulációra kényszeríteni. Kijev azt kétségkívül igazolta, hogy képes akár ilyen nagyszabású aszimmetrikus csapások kivitelezésére is, ám ez nem változtat azon tényen, hogy a háborút megfordítani nem tudja, és csak idő kérdése, hogy kimerüljenek a tartalékai, nem tudja tartani a frontot, így képletesen mégiscsak fel kell majd emelnie a fehér zászlót. Főképp akkor, ha nem sikerül a jelenlegi mértékben benn tartani a konfliktusban az Egyesült Államokat, és Donald Trumpnak marad annyi mozgástere, hogy hátrébb lépjen és az Amerika szempontjából fontosabb kihívások és térségek felé forduljon. Ezt igyekeznek megakadályozni az Európai „tettre készek” és az ukrán vezetés.

A Pókháló akció legnagyobb tanulsága az, hogy Ukrajna végső kétségbeesésében a tűzzel játszik. Régi tabuk dőlnek le, és ma már többen vannak, akik megvívhatónak tartanak akár egy korlátozott nukleáris háborút is. Már Zbigniew Brzezinski figyelmeztetése sem érdekli őket, aki 2014 környéken Ukrajnát arra intette, hogy nem kell kapkodni, és lassabban kellene haladni. Mások önmagában kockázatnövelő tényezőként értékelik, hogy Donald Trump tart az atomháborútól, és első számú prioritásának tartja az elkerülését. Úgy gondolják, hogy éppen ennek a lebegtetésével lehetne minimalizálni az orosz nukleáris eszkaláció veszélyét.

Mert ugye ebben az olvasatban ilyenre csak Oroszország képes. Hát, mint a napokban tapasztalhattuk, messze nem. Sőt! Örüljünk, hogy Oroszországnak olyan vezetője van, aki nem kapkod, nem csapkod, és ilyen kalandorságra nem lehet rávenni. Mint ahogy az is megnyugtató, hogy ebben partnere az amerikai elnök Donald Trump is.