Kilépni? Mikor? Hogyan?
Let’s take back control, azaz Szerezzük vissza az irányítást! – szólt a brexit kampányjelszava. Azóta már három év telt el, és az Egyesült Királyság még mindig magatehetetlenül sodródik az árral. A valaha nagy Britannia 2016 óta harmadik kormányát fogyasztja, a font árfolyama mélyponton, az évszázados pártrendszer szétzilálódott, veszélyben az észak-írországi béke, és még a skót függetlenség is újra napirendre került. Boris Johnson miniszterelnökségével pedig az ország immár egy kalandor irányítása alatt sodródik az ismeretlen felé. Mi történt, és mi várható?
A brit kilépésnek már 1971-ben, az Európai Közösséghez való csatlakozáskor is jelentős támogatói bázisa volt a függetlenségére büszke, mindig mindenben különutas szigetországban. Az 1975-ös népszavazáson azonban a britek kétharmados többséggel a maradás mellett döntöttek, így a téma lekerült a napirendről. Így volt ez egészen a 2015-ös választási kampányig, amikor a konzervatív David Cameron a pártján belüli EU-ellenes blokk, valamint az EU-szkeptikus UKIP erősödése miatt brexitszavazás kiírását ígérte újraválasztása esetére.
Az uniópárti miniszterelnök betartotta ígéretét, és második hivatalba lépése után a maradáspártiak győzelmének biztos tudatában kiírta a referendumot. Hiba volt. A pártokon átívelő kilépéspárti kampánycsapatok a vártnál hatékonyabban korbácsolták fel a felszín alatt évtizedek óta morajló indulatokat. A közösségi médiában zajló forradalmi kampányukkal hatékonyan mozgósították a globalizáció veszteseinek számító vidék és az egykori ipari régiók lakosságát és azokat, akik megelégelték a régóta zajló, de az Európai Unió keleti bővítése óta minden korábbinál nagyobb méreteket öltő bevándorlást. 2016 júniusában a brit szavazók 51,9 százalékkal 48,1 ellenében a távozás mellett döntöttek.
Noha a referendum véleménynyilvánító jellegű volt, és a törvény semmire nem kötelezte volna a parlamentet, David Cameron a szavazás másnapján benyújtotta a lemondását, a királynő pedig Theresa May belügyminisztert kérte fel kormányalakításra. May az év végén élesítette az 50-es cikkelyt, vagyis megkezdte az Egyesült Királyság kiléptetését az Európai Unióból.
Nem telt el azonban sok idő, és kiderült, hogy a referendum által kínált kint vagy bent opciók korántsem adnak iránymutatást az Egyesült Királyság és az Európai Unió szakításának, valamint kapcsolatuk újrarendezésének megannyi kérdésére.
Theresa May London és Brüsszel között ingázva próbált kompromisszumos javaslatokat kidolgozni, mígnem a kilépés körüli belpolitikai feszültségeket enyhítendő, 2017 áprilisában előrehozott választásokat hirdetett. Emiatt júniusban a konzervatívok elvesztették parlamenti többségüket és kisebbségből, az észak-írországi Demokrata Unionista Párt támogatásával folytatták a kormányzást. Nyárra Theresa May tervezetet tett le az asztalra, amely az uniós piaccal való teljes szakítás helyett egy köztes utat javasolva megőrizte volna az áruk szabad áramlását.
A határozott szakítás támogatói tiltakoztak, a kormány több tagja pedig benyújtotta a lemondását. A lázadó toryk élére a már akkor kormányfői ambíciókat tápláló volt londoni polgármester, Boris Johnson külügyminiszter állt, aki a brexitkampány során a kilépéspártiak egyik fő arca lett. Theresa May dolgát Brüsszel sem könnyítette meg, hiszen a brit vesszőfutás eredményeként a különböző EU-szkeptikus és rendszerellenes pártok népszerűsége Nyugat-Európa-szerte csökkenni kezdett.
A belpolitikai csatározások nyomán a már megoldottnak hitt észak-írországi konfliktus is újra napirendre került. A polgárháborút lezáró 1998-as nagypénteki békemegállapodás megszületése ugyanis nagyrészt épp az európai integrációnak, pontosabban a belső határok eltörlésének volt köszönhető. A brexittel azonban a határok visszaállnának, a konfliktus így könnyen elmélyülhetne, különösen hogy a felmérések szerint az észak-írországi lakosság többsége az Írországgal való egyesülést támogatná. Ezzel párhuzamosan Nicola Sturgeon skót miniszterelnök is felvetette, hogy a brexit megvalósulása esetén megismételné a 2016-os skót függetlenségi népszavazást, mivel a brexitreferendumon a skótok 62 százaléka a maradás mellett voksolt.
A nehézségek ellenére Theresa May folytatta a munkát, és 2018 novemberében a Brüsszellel való hosszas egyeztetések eredményeként egy közel hatszáz oldalas megállapodást mutatott be a parlamentnek, amely a gazdasági, kereskedelmi, biztonsági és jogi kérdések mellett a szigetországban dolgozó uniós polgárok jogairól is átfogó javaslatokat tartalmazott. A tervezet szerint a 2019. március végi kilépést egy 2020 decemberéig tartó átmeneti időszak követte volna, amelynek során London és Brüsszel lefektetik jövőbeli kapcsolataik alapjait.
A tervezet értelmében az ország a brexit után is vámunióban maradt volna az Európai Unióval, így Írországgal is, azzal a feltétellel, hogy Észak-Írország akkor is a vámunióban maradna, ha Nagy-Britannia idővel kilépne abból. Az engedmények egyik feltételéül Brüsszel akkor azt szabta, hogy 2019-ben Nagy-Britanniában is megtartsák az európai parlamenti választásokat.
Hamar kiderült azonban, hogy a kompromisszumokra épülő tervezetnek szinte alig volt olyan pontja, amely ne sértette volna a brit társadalom valamely csoportjának érdekeit. Így aztán a 2019. január eleji ülésén az alsóház 432 szavazattal 202 ellenében nemet mondott Theresa May tervezetére. Nemcsak az ellenzéki Munkáspárt képviselőinek a többsége, de még a konzervatív frakció egy része is ellene szavazott. Nemet mondtak azok a kilépéspárti konzervatívok, akik szerint May tervével Nagy-Britannia túlságosan szoros kapcsolatban maradna az Európai Unióval, és nemmel szavaztak a brexitellenes Munkáspártiak, a Liberális Demokraták és a Skót Nemzeti Párt képviselői is. A márciusban sorra kerülő szavazáson a kormány újabb vereséget szenvedett, így Theresa May kérésére Brüsszel előbb 2019. május 22-ére tolta ki a kilépés határidejét, majd később október 31-ára módosította.
A miniszterelnök pozícióját tovább rontotta a májusi európai parlamenti választás, ahol a kilépéspárti UKIP-vezér, Nigel Farage új szövetsége, a beszédes nevű Brexit Párt előretört, miközben a baloldal és a konzervatívok történelmi vereséget szenvedtek. Ezzel egyértelművé vált, hogy a hagyományos brit politika már nem pártszimpátia, hanem a brexithez való viszony mentén szerveződik. A törésvonal pedig a pártokon belül is végigfut, hiszen mind a Munkáspártnak, mind a konzervatívoknak megvannak a kilépést támogató, illetve ellenző frakciói, ráadásul egyesek a puha, mások pedig a kemény kilépést támogatják. A történelmi pártok vezetői tehát nem tehettek mást, mint hogy igyekeztek valahogy egyben tartani az egymásnak feszülő frakciókra bomlott támogatói bázist. Különösen igaz ez a Munkáspárt vezérére, az EU-szkeptikus nyilatkozatairól is ismert Jeremy Corbynra, akinek az iparvidékekről származó brexitpárti munkások és a nagyvárosok baloldali EU-párti polgárai között kell lavíroznia.
Májusban, miután a parlament harmadjára is elutasította Theresa May brexittervét, a miniszterelnök lemondott, a királynő pedig júliusban a konzervatív párton belül népszerű, de a társadalmat erősen megosztó Boris Johnsont kérte fel kormányalakításra, aki kerek perec kijelentette: akár megállapodással, akár anélkül, de október 31-én kilépteti az országot az Európai Unióból, és inkább „fekszik holtan egy árokban”, mint hogy újabb halasztást kérjen Brüsszeltől.
Hogy a parlament ennek ne tehessen keresztbe, Boris Johnson felkérte a királynőt, hogy szeptember elejétől adjon öt hét haladékot a döntéshozásra. II. Erzsébet, akit a hagyományok a politikába való be nem avatkozásra köteleznek, eleget tett a kérésnek. A miniszterelnök azonban arra nem számított, hogy a konzervatív párt soraiból feláll huszonegy képviselő, akikkel a parlament elfogadja a „stop no-deal” törvényt, amely, megtiltva a megállapodás nélküli „hard” brexitet, harmadszor is halasztási kérelem beadására kötelezi a kormányt. Johnson új választások kiírását javasolta, de a parlament ezt is elutasította. Noha a miniszterelnök továbbra is azt ígéri, hogy október 31-én kilépteti az országot, már nincs meg rá a jogi lehetősége.
A legnagyobb kérdés így jelenleg az, hogy Boris Johnson képes lesz-e valamiféle kilépési megállapodást kötni Brüsszellel az október 17-i uniós csúcsig. Ha sikerül, akkor a döntést még a parlamentnek is jóvá kell hagynia október 19-én. Ha azonban mindez nem történik meg, Boris Johnsonnak kezdeményeznie kell Brüsszelnél az október 31-én esedékes távozás elhalasztását három hónappal, vagyis 2020. január 31-ig. A miniszterelnök azonban ezzel megszegné saját ígéretét, így elvesztené hitelét a brexitpárti lakosság körében. Könnyen lehet tehát, hogy Boris Johnson utolsó pillanatban inkább a lemondás mellett dönt.
Itt tartunk most. Három évvel a brexitszavazás után az „irányítás visszaszerzéséről” szőtt álmok szertefoszlottak. A 66 milliós Nagy-Britannia, amely egykor minden kontinensre kiterjedő gyarmatbirodalmat irányított, és máig az unió legnagyobb nettó befizetője, a kétoldalú tárgyalások során csúnyán alulmaradt az 510 milliós Európai Unióval szemben. Az ország megosztottabb, mint valaha, újra napirenden a skót függetlenség, veszélyben az északír béke, az Angliába irányuló európai munkaerő-áramlás szinte teljesen leállt, a font mélyponton, a nagyvállalatok pedig londoni székhelyeiket Hollandiába és Németországba költöztetik.
Noha az elhúzódó káosz miatt a britek többsége ma már a maradásra szavazna, az új referendum kiírása mögé egyik pártvezető sem mer beállni. Közben viszont az Európai Unió erősebb, mint valaha. A brit példát látva pedig az egykori EU-szkeptikus erők ma már nem a szövetség szétverését, hanem a reformját tekintik céljuknak.