Közel-keleti békedominó

Ha a norvég bizottság nem bizonyul túl finnyásnak, Donald Trump akár Nobel-békedíjat is kaphat. Nem elég ugyanis, hogy az amerikai elnök generációk óta elsőként nem indított új háborút, de szokatlan diplomáciai stílusának köszönhetően nem várt béke született: Izrael az Egyesült Arab Emírségekkel békeszerződést, a Bahreini Királysággal pedig békenyilatkozatot írt alá a múlt héten ünnepélyes keretek között Washingtonban.

A muszlimok, zsidók és keresztények közös spirituális őséről, Ábrahámról elnevezett egyezmény aláírása még azzal együtt is jelentős eredmény, hogy az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein valójában soha nem álltak harcban Izraellel. A zsidó állam 1948-as megalapításakor még egyikük sem volt szuverén ország, és nincsenek közös határaik sem. Mindemellett törzsi alapon szerveződő társadalmukban és politikai rendszerükben soha nem vert gyökeret sem a pánarab eszme, sem azon iszlamista irányzatok, amelyek túlzott szolidaritást követelnének meg a palesztinokkal. A két ország így a mindenkori arab fősodorhoz igazodva viszonyult a palesztinok harcához, támogatásuk pedig leginkább segélyekben és hangzatos szólamokban merült ki. Amikor a Közel-Kelet meghatározó hatalmai, Egyiptom, majd fő szövetségesük, Szaúd-Arábia harciasabb hangot ütöttek meg, azt a két kicsi öbölország is visszhangozta.

Egyiptom azonban 1979-ben békét kötött a zsidó állammal, amit 1994-ben Jordánia is követett, Szaúd-Arábia és szövetségesei pedig az elmúlt évtizedben már inkább Iránra tekintenek fenyegetésként, mely – félelmeik szerint – atomfegyver kifejlesztésén dolgozik, és az iszlám forradalmat exportálva kormányaik ellen próbálja hangolni az Arab-öböl menti országok síita közösségeit.

A rettegett Irán mellett ráadásul feltűnt a horizonton a másik nagy fenyegetés is, Törökország képében. Ankara a 2011-es arab felkelésekkor a korábbiaknál is intenzívebben kezdte támogatni a sok kormány számára veszélyt jelentő Musz­lim Testvériség nevű iszlamista szervezetet, majd 2016-ban Szaúd-Arábia bosszúságára katonai bázist hozott létre Katarban, egy évvel később pedig Kuvaittal írt alá védelmi megállapodást. Mivel a zsidó államra a fő veszélyt szintén a libanoni Hezbollah mögött álló Irán, valamint a Hamászt támogató Törökország jelenti, az ellenségem ellensége a barátom elv alapján törvényszerű volt, hogy a zsidó állam és az öbölországok előbb vagy utóbb kezet rázzanak egymással. Különösen, hogy a rivális palesztin frakciók belharcai és a Palesztin Hatóság diszfunkcionális működése miatt az arab országok egy ideje már veszett ügyként tekintenek a palesztinok saját államért folyó szélmalomharcára.

A mostani békemegállapodások persze kötelező tiszteletkörként tesznek valamiféle homályos utalást a palesztin rendezésre. Emellett az Emírségekkel való békekötés részeként Netanjahu meghatározatlan időre felfüggesztette a ciszjordániai területek annektálásának a tervét is. Noha az Emírségek ezt saját diplomáciai sikereként tálalta a világ előtt, az izraeli miniszterelnök valójában csak kihasználta az alkalmat arra, hogy arcvesztés nélkül hátráljon ki egy olyan terv mögül, amely saját támogatóit is megosztotta, és amit a teljes izraeli biztonsági apparátus ellenzett.

Az Emírségek és Izrael közötti megállapodás láthatóan jól elő volt készítve, hiszen a békekötés augusztusi bejelentését követő hetekben számos vállalati együttműködésről érkezett hír, és hamarosan közvetlen járat indul Abu-Dzabi és Tel-Aviv között.

Bahrein esetében azonban kevesebb az előre látható közvetlen haszon, ami azt az általános vélekedést erősíti, hogy az Izraellel kötött békével a királyság csak a kísérleti nyúl szerepét tölti be. Bahrein ugyanis nem szuverén. Az országot irányító szunnita kisebbség 2011-ben kizárólag a szaúdi támogatásnak köszönhetően tudta leverni a gazdaságilag periférián lévő, Irán által is fűtött síita többségének lázadását. Emellett az ország turisztikai bevételeinek zömét a szaúdi vendégek adják, olajbevételei pedig a szaúdi Aramco által üzemeltetett közös használatú mezőről származnak. Izraellel a béke tehát csakis Rijád ráhatására köttetett meg, aki most árgus szemekkel figyeli az egyezmény hatásait és következményeit.

A közel-keleti fegyvernyugvás szempontjából ugyanis az igazi áttörést a Szaúd-Arábiával való megállapodás jelentené, ami viszont egyelőre akadályokba ütközik. Rijád még 2002-ben hirdette meg a maga átfogó közel-keleti kezdeményezését, mely a földet a békéért elven az 1967-es határok visszaállítását szabta az Izraellel való viszony normalizálása feltételéül. Szalmán király ehhez azóta is tartja magát, így az ő életében aligha történik meg a kapcsolatok helyreállítása. Az uralkodó azonban már 84 éves, és egészsége is gyenge. Az ország valódi irányítója, a 35 éves Mohamed bin Szalmán koronaherceg pedig hazája legfőbb ellenségének nem Izraelt, hanem Iránt tartja. Hogy a jemeni háború és Dzsamál Hasogdzsi ellenzéki újságíró meggyilkolása miatt megtépázott hírnevét helyreállítsa, a trónörökös a nemzetközi fórumokon következetesen békés hangot üt meg a zsidó állam kapcsán. Reformtervei között szerepel a vallásközi párbeszéd, és korábban többször elmondta, hogy egy mindkét fél által elfogadható békemegállapodás esetén az izraelieknek jogukban áll békében élni országukban. Beszédes gesztus az is, hogy noha Szaúd-Arábia hivatalosan nem kommentálta a szomszédai és Izrael közötti békét, légterén a jövőben átengedi az Izraelből az Emírségekbe tartó repülőket.

Szaúd-Arábiában már megkezdődött az egykor még egyhangúlag palesztinbarát lakosság átkondicionálása. Idén júniusban Mohamed Ísza korábbi szaúdi miniszter és a Muszlim Világliga főtitkára látogatást tett Auschwitzban, júniusban az Amerikai Zsidó Bizottság által szervezett konferencián mondott beszédet. A mekkai nagymecset imámja, Abdur­rah­mán al-Szudajsz, aki korábban sírástól elcsukló hangon fohászkodott Istenhez, hogy űzze ki a zsidókat Jeruzsálemből, most szeptember 5-én már arról prédikált, hogy Mohamed próféta szeretettel viszonyult zsidó szomszédaihoz, és hogy a zsidók iszlámra való áttérítésének legjobb módja az, ha a muszlimok barátsággal viszonyulnak hozzájuk. Az új időket jelzi az is, hogy arab világ legnagyobb szórakoztatócsatornája, a szaúdi tulajdonú MBC idén ramadán havában egy 1930-as években játszódó sorozatot tűzött műsorára, melyben – egy meg nem nevezett öböl menti városban – a zsidók tökéletes harmóniában élnek az arabokkal.

Ha nem is Szaúd-Arábia lesz a következő a sorban, az elkövetkezőkben újabb békemegállapodások jöhetnek. Donald Trump bejelentette, hogy Izraelnek már most öt-hat arab országgal vannak informális kapcsolatai. Mivel az amerikai elnök a potenciális jelölteket nem nevezte meg, a rendelkezésre álló információk alapján a békekötés két országgal tűnik reálisnak. Az első Omán, amelynek az Emírségekhez és Bahreinhez hasonlóan szintén nincs közvetlen konfliktusa Izraellel. Olyannyira nincs, hogy 2018 októberében Benjamin Netanjahu személyesen is tiszteletét tette a szultanátusban. Beszédes tény az is, hogy az országot január óta irányító szultán, Hajtham bin Tárik az elsők között biztosította támogatásáról az Emírségekkel köttetett békét.

Másik nagy esélyes Marokkó lehet. A magrebi ország és a zsidó állam kapcsolatai nem új keletűek, hiszen Rabat már az 1975-ös nyugat-szaharai háború idején is kapott logisztikai támogatást a zsidó államtól. A jelenlegi uralkodó, VI. Mohamed király pedig marokkói zsidó származású főtanácsadója, André Azoulay révén folyamatosan közeledik Izraelhez. Ráadásul Izraelben közel félmillió marokkói zsidó él, így a magrebi ország számára komoly gazdasági potenciált jelentene a békekötés. Marokkó korábban az Izraellel kötött békéért cserébe azt kérte, hogy az Egyesült Államok ismerje el a Nyugat-Szaharára formált igényét, Mike Pompeo amerikai külügyminiszter pedig 2019 végén erre határozott hajlandóságot mutatott. És ha a békedominó tovább dől, Donald Trumpnak minden kétséget kizáróan kijár a Nobel-békedíj.