Leöntve, ledöntve, tóba dobva
Előbb a rendőrök, majd a ruha- és elektronikai boltok, most pedig emlékművek váltak a zavargók célpontjává az Egyesült Államokban. A Black Lives Matter és más radikális szervezetek aktivistái sorra döntötték le és rongálták meg a konföderációs hősök szobrait. A hullám Nyugat-Európába is elért, ahol történelmi alakok emlékműveit támadták meg. A vád: „rasszizmus”. Válaszul egyes baloldali városvezetők elébe mennek a vandáloknak, és maguk döntenek a problémásnak ítélt szobrok eltávolítása mellett. A legtöbb műalkotás száz éve állt a talapzatán, túlélt háborúkat és korszakváltásokat. Miért éppen most kezdték szúrni egyesek szemét? A rongálási hullám valójában egy mélyebb válság jele.
Ahogy a szobroknak a felállítása, úgy a ledöntése is mindig szimbolikus jelentőségű. Mutatja, ki uralja a köztereket, jó esetben pedig társadalmi konszenzust jelenít meg egy nemzet múltját illetően. Aligha szorul ez magyarázatra Magyarországon és a többi volt szocialista országban, ahol a rendszerváltáskor azon nyomban felszámolták a megszállás mementóit. Nyugaton viszont most nincs rendszerváltás. Szélsőségesek tombolása zajlik csupán, akik a Buddha-szobroknak kalapáccsal nekieső tálibokhoz hasonlóan rongálnak meg és pusztítanak el muzeális értékű alkotásokat.
A sorozat Amerikából indult. A megvadult tüntetők a minnesotai törvényhozás épületénél ledöntötték, a virginiai Richmondban előbb felgyújtották, majd a tóba dobták, Bostonban pedig lefejezték Kolumbusz Kristóf szobrát. Az alabamai Birminghamban megrongálták egy konföderációs emlékművet, ezért a város polgármestere inkább úgy döntött, hogy elszállíttatja. Hogy a bajt megelőzze, Virginia állam demokrata párti kormányzója még a helyi tüntetések előtt utasítást adott Robert Lee tábornok, a polgárháború konföderációs csapatai egykori vezetője richmondi szobrának eltávolítására.
Történelmietlen megítélés
A hullám Európát is elérte. A Black Lives Matter aktivistái Belgium több városában rárontottak II. Lipót király szobraira, megrongálva és vörös festékkel öntve le őket. Az angliai Bristolban ledöntötték és folyóba dobták a város nagy adományozójának, Edward Colstonnak képmását, Londonban pedig Winston Churchill szobrának a talapzatára mázolták rá, hogy „rasszista volt”. A brit főváros polgármestere, a baloldali Sadiq Khan bejelentette, hogy bizottságot hoz létre, amely megvizsgálja, hogy a történelmi személyiségek, akikről London szobrait mintázták, miként viszonyultak a rabszolgaság intézményéhez. Közben egy brit internetes portál már közel nyolcvan szobor eltávolítását követi, köztük az Ausztráliát felfedező James Cook kapitányét, Sir Francis Drake XVI. századi hajósét és William Gladstone angol miniszterelnökét. A kezdeményezéshez több munkáspárti városvezetés is csatlakozott: Poole településen a helyi tanács Robert Baden-Powell, a cserkészmozgalom megalapítója szobrának az eltávolítása mellett döntött, félve, hogy előbb-utóbb vandálok áldozata lesz.
A rongálók mindegyik esetben az adott történelmi alak „rasszizmusa” miatt ítélték pusztulásra annak szobrát. A régmúlt fehér férfiai ugyanis nem férnek bele a jelenkor liberális kánonjába, amely a mai szemüvegen keresztül vizsgálja az egy évszázada vagy annál is régebben élt történelmi figurákat, gyakorlatilag azt kérve számon rajtuk, hogy miért nem úgy látták akkor a világot, mintha ma élnének.
A szobordöntögetések nem ma, de nem is túl régen kezdődtek. 2015 márciusában egy fekete diák, Chumani Maxwele egy vödör ürüléket öntött Cecil John Rhodesnak, a XIX. századi bányamágnás és politikusnak a Fokvárosi Egyetem campusán álló szobrára. Nem sokkal később az Oxfordi Egyetemen is tüntetés zajlott Rhodes szobrának lebontásáért. A tengerentúlon az egykori Dél nagy alakjai ellen fordult a hangos kisebbség haragja: 2017-ben New Orleansban eltávolították az egykori déli seregeket vezető Robert Lee tábornoknak és Jefferson Davisnek, a Konföderáció elnökének emlékműveit. 2018 augusztusában a virginiai Charlottesville-ben robbant ki zavargás a Lee tábornok szobrát védő és az azt eltávolítani akaró tüntetők között. A rá következő hónapokban az Észak-carolinai Egyetemen és Virginiában is konföderációs emlékműveket rongáltak meg, San Franciscóban pedig elbontottak egy indiánok legyőzését ábrázoló alkotást.
Nem fekete vagy fehér
A nyugati döntéshozók és városvezetők türelemre intik az embereket. Számos, eddig köztéren álló szobrot most múzeumba szállítanak, hogy a látogatók koruk kontextusában tanulhassanak róluk. Hiszen semmi nem fekete vagy fehér. Igaz, hogy Kolumbusz Kristóf az amerikai indiánok szemszögéből nézve minden rossz okozója volt. A történelem egyik legnagyobb felfedezőjeként azonban érdemei aligha szorulnak magyarázatra. Tény, hogy Robert Baden-Powell (1857–1941) a korabeli keresztény, konzervatív britekhez hasonlóan nyíltan ellenezte a homoszexualitást, és rasszista nézeteket vallott. A cserkészet megalapítójaként viszont nagy hatású ifjúsági mozgalmat indított útjára, amelynek máig elvitathatatlan szerepe van a természetvédelemben és az ifjúság egészséges nevelésében. Tény, hogy Cecil Rhodes (1853–1902) gyémántbányáiban több ezren haltak meg, és korának brit elitjéhez hasonlóan ő is hitt az „angolszász faj” felsőbbrendűségében, és mint szinte az összes gyarmatosító, ő is úgy gondolta, hogy kötelessége „civilizálni” az afrikaiakat. Ezzel együtt viszont azon kevesek közé tartozott, akik támogatták a feketék szavazati jogát, vagyonokat költött jótékony célokra, többek közt azt a földterületet is ő adományozta a városnak, ahol a Fokvárosi Egyetem fekszik, a vagyonából halálakor alapított ösztöndíjnak köszönhetően pedig fekete fiatalok tucatjai tanulhattak Oxfordban. Tény, hogy a híresen szabadszájú Winston Churchill bevallása szerint gyűlölte a „ferde szemű és malacfarkú” kínaiakat, az indiaiakat „a németek után a második legállatiasabb népnek” tartotta, és azt sem rejtette véka alá, hogy szerinte a négerek „nem annyira értelmesek és hatékonyak”, mint a fehérek. Ezzel együtt viszont minden idők legnagyobb antifasiszta harcosa volt, és ha ő nincs, Hitler nyeri a II. világháborút.
Kivételt talán II. Lipót (1835–1909), akinek kegyetlenkedései ellen még a korabeli sajtó is hangosan tiltakozott. Noha uralkodása alatt a gyarmatokról beáramló kincsek felvirágoztatták Belgiumot, ennek ára nehezen relativizálható. II. Lipót saját tulajdonaként uralta a Kongói Szabadállamot 1885 és 1908 között, és elsődleges célja a kaucsuk és az elefántcsont megszerzése volt. A helyieket rabszolgasorba taszította, az ellenszegülőket pedig kivégeztette vagy megcsonkíttatta. Történészi becslések szerint legkevesebb egymillió embert gyilkoltatott meg, ami mellett nyolc-tízmillióan haltak meg trópusi betegségekben és éhínségben.
Felmerül viszont a kérdés, hogy milyen ítélet jár a liberális pantheon tagjainak. A békés ellenállás élharcosa, Mahátma Gandhi (akinek egy szobrát szintén megrongálták) például gyermekkorú lányokkal hált, és kifejezetten rossz véleménnyel volt az afrikaiakról. Martin Luther King nevéhez pedig nemi erőszak kötődik. Az amerikai polgárháború északi hőse, Abraham Lincoln nem tartotta a fehérekkel egyenrangúaknak a feketéket, és végig ellenezte, hogy az egykori rabszolgák szavazati joghoz jussanak. Ugyancsak nagy dilemma – mint arra John Cleese, a Monty Python legendás komikusa is rámutatott –, hogy meddig lehet visszamenni a történelemben: Isaac Newton például a South Sea Company részvényese volt, a cég tevékenységei között pedig rabszolga-kereskedelem is szerepelt.
Miért pont most?
A legtöbb megrongált szobor komoly művészi értékű, muzeális darab, amely egészen eddig túlélte a történelem viharait. Cecil Rhodesé például állva maradt az apartheid bukásakor, 2015-ben pedig még a fehér politikai rezsim lebontásában kulcsszerepet játszó Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetői is értetlenül fogadták a Fokvárosi Egyetemen zajló megmozdulásokat. Nagy-Britanniában sem az 1968-as lázadáskor, sem pedig a liberalizmus és multikulti örömünnepének számító 1990-es években nem jutott senkinek eszébe lebontani a Brit Birodalom nagy alakjainak a szobrait. Hasonlóképp, Amerika déli államaiban Lee tábornok és a többi konföderációs hős emlékművei – néhány kivétellel – túlélték az 1960-as évek polgárjogi mozgalmait, és még Barack Obama elnöksége idején sem fenyegette őket veszély.
Aligha véletlen, hogy éppen most kerültek a szobrok a radikális vandálok látóterébe. A hidegháború a Nyugat morális győzelmével ért véget, elhozva az egyéni szabadság és a kapitalizmus diadalát. Fukuyama népszerű jóslatával szemben azonban a történelem nemhogy nem ért véget, de kereke a várthoz képest éppen ellentétes irányba kezdett forogni. A nyugati középosztály ma válságát éli, a baloldal lemondani látszik a munkásrétegről, a multikulturalizmus építménye repedezik, mindeközben pedig a világgazdaság súlypontja egyre inkább keletre tolódik el. A liberális elit számára viszont megállt az idő. A campusokon és az online tér visszhangkamráiban a 68-as eszmék nyomán a kolonializmust, pontosabban a kolonializmus által felépített struktúrákat teszik felelőssé a jelenkor válságaiért. Közben a politikai tér átalakulóban van: Donald Trump választást nyert, a britek megszavazták a brexitet, és világszinten eljött az erős emberek kora. Döntsék hát le, taszítsák a folyóba, rongálják meg a szobrokat, attól még marad a válság. És az Ulánbátor melletti pusztából a történelem egyik legnagyobb hódítójának, Dzsingisz kánnak a negyven méter magas bronzszobra tekint Nyugatra.