Fotó: MTI/EPA
Hirdetés

Emmanuel Macron külpolitikai am­bí­ciói nem megalapozatlanok. A francia félelnöki rendszer széles személyes mozgásteret biztosít számára a kül- és biztonságpolitika terén. Emellett a nemzetközi környezet is az ő malmára hajtja a vizet. Vele ellentétben ugyanis a többi nagy európai ország kormányának nincs kapacitása arra, hogy kifelé kacsingasson. Londont a brexit köti gúzsba, Berlin energiáit az egyre megosztottabb német társadalom problémái és a lassuló gazdaság foglalja le, Madrid a katalán válságra koncentrál, Róma számára pedig a belpolitikai harcok és a gazdasági kihívások jelentik a legnagyobb kihívást. Macron elnök szerepét az is növeli, hogy Donald Trump elődeihez képest befelé forduló politikát folytat, a hozzá hasonlóan liberális és fiatal kanadai Justin Trudeau pedig épphogy túlélte a választásokat.

Csak az elmúlt hónapokban három nagy dobása is volt Macronnak: saját kezébe vette az Európai Unió reformját, megpróbálja helyreállítani a Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatokat, és igyekszik megmenteni az iráni nukleáris megállapodást.

Brüsszeli terveinek keresztülviteléhez jó alapokkal vág neki. A májusi választások után az Emmanuel Macron által alapított centrista pártcsalád az Európai Parlament harmadik legerősebb frakciójává lépett elő, és gyakorlatilag egyedül törte meg az eddigi néppárti–baloldali kétpártrendszert. A francia elnök a főbb pozíciók kiosztásánál is jól érvényesítette akaratát. Az utolsó pillanatban ő javasolta biztosi posztra a német hadügyminisztert, Ursula von der Leyent, akivel korábban a két ország haderejének összehangolásában közeli munkakapcsolatot épített ki. Elérte azt is, hogy másik közeli szövetségesét, Charles Michel belga miniszterelnököt az Európai Tanács elnökének nevezzék ki, az Európai Központi Bank élére pedig a francia Christine Lagarde-ot juttatta. Franciaország így ma politikai és gazdasági súlyánál nagyobb befolyással bír az új európai politikában.

Az orosz kapcsolat rendezését illetően szintén jók az esélyei. A brexittel ugyanis távozik az Európai Unió atlantista zászlóshajója, Angela Merkel és Donald Trump kereskedelmi konfliktusa pedig a németeket is nyitottá teszi a Moszkvához való közeledésre. Emmanuel Macron már a tettek mezejére lépett. „Az európai kontinens soha nem lesz stabil és soha nem lesz biztonságos, ha nem tisztázzuk viszonyunkat Oroszországgal” – közölte szeptember végén a nagykövetek éves eligazításán. Az augusztus végi G7-es csúcs előtt egy héttel dél-franciaországi nyári rezidenciáján fogadta Vlagyimir Putyint. A francia elnöknek kulcsszerepe volt az orosz–ukrán fogolycsere közvetítésében is, szeptemberben pedig megvitatta a két államfő azokat a további lépéseket is, amelyek a Donyec-medence helyzetének stabilizálásához szükségesek.

Az iráni atomalku megmentése már nehezebb ügy. Emmanuel Macron a G7-es csúcson legnagyobb igyekezete ellenére sem tudta egy asztalhoz ültetni Donald Trumpot és Ali Hamenei ajatollahot. De ugyanott abban is kudarcot vallott, hogy becsábítsa amerikai kollégáját a klímaváltozásról szóló ülésre.

Mert bármilyen nagy ambíciókat tápláljon is, Macron elnök mozgástere valójában korlátozott. Franciaország regionális, atom-, kulturális, gazdasági hatalom, és állandó helye van az ENSZ Biztonsági Tanácsában, de mindezek ellenére nem szuperhatalom. Emmanuel Macron felléphet ugyan a nagyporondra, de a ref­lektorfény sohasem őt fogja megvilágítani. Közvetíthet, részt vehet a döntések előkészítésében, alkalmakat és lehetőségeket teremthet a különféle megállapodásokhoz, de egész egyszerűen sem neki, sem pedig országának nincs meg a kellő súlya ahhoz, hogy bárkire rákényszerítse az akaratát.

Mindezzel ő is tisztában van. „Franciaország feladata, hogy a kezében lévő kártyalapokkal próbáljon meg befolyást gyakorolni a világ dolgaira” – mondta a francia nagykövetek augusztusi eligazításán. „Ez vakmerő stratégia, amellyel kockázatokat vállalunk, és lehet, hogy amit tenni akarunk, nem sikerül. De végzetes lenne, ha nem próbálnánk meg” – fűzte hozzá.

Emmanuel Macron politikájában francia viszonylatban valójában semmi új nincs. Az ötödik köztársaság hatvan évvel ezelőtti megalakulása óta Párizs rendszerint a tényleges súlyán felül igyekezett jelen lenni a nemzetközi politikai porondon. A francia államfők Charles de Gaulle-
tól Jacques Chiracon
át Nicolas Sarkozyig általában személyes diplomáciai aktivitásukkal próbáltak bekerülni a valódi nagy játékosok, az Egyesült Államok, Oroszország és Németország, illetve legutóbb Kína vezetői közé.

Saját valós súlyával tisztában lévén, a francia elnök az Európai Uniót próbálja hátországként felhasználni külpolitikai céljai elérésében. Noha erre nem volt felhatalmazása, márciusban például gyakorlatilag Brüsszel nevében tárgyalt a kínai elnökkel, követelve, hogy a Peking által meghirdetett „egy öv, egy út” kétirányú út legyen, és ne csak a kínai tőke érkezzen Európába, hanem Peking is fogadja az uniós befektetőket. Utóbbiak alatt a francia elnök természetesen elsősorban saját hazája befektetőit értette.

Macron különböző külpolitikai intézkedései ugyanis gyakran belpolitikai ambícióit szolgálják. Azzal, hogy harcot indított az Európai Unió nyugat-balkáni bővítése ellen, valójában a bevándorlásellenes francia jobboldaliakat próbálja megnyerni. Amikor pedig augusztus végén az amazonasi erdőtüzek kapcsán már-már Brazília szuverenitását sértő szópárbajba keveredett Jair Bolsonaróval, azzal elsősorban az EP-választások során Párizsban kiemelkedően jól szereplő zöldek szavazóinak tett gesztust, valamint Marine Le Pen ellen intézett támadást, aki a közelmúltban szintén kiemelten kezeli a klíma- és környezetvédelem kérdését.

A francia elnök külpolitikai offenzívájának célja tehát nem kizárólag Párizs külpolitikai befolyásának növelése, hanem az, hogy külpolitikai eredményeit felhasználva növelje otthoni támogatottságát a 2022-es választásokig.