Már nem jó biznisz a háború

Egy háború kirobbantását a befolyás kiterjesztésének vágya és a geopolitikai megfontolások mellett általában gazdasági célok is motiválják. Nem kivétel ez alól Ukrajna megtámadása sem. Oroszország nem csak azt akarta megakadályozni, hogy a NATO állásokat foglaljon a határai mentén. A geo- és biztonságpolitikai szempontok, az orosz és orosz ajkú diaszpóra megvédése mellett Moszkva azt sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy amennyiben Ukrajna teljes mértékben a Nyugat érdekszférájába kerül, azzal vetélytársa gazdasági értelemben is megerősödik. Ráadásul nyugati hátszéllel Kijev előbb vagy utóbb az ásványkincsekben, energiaforrásokban gazdag Donbasz visszaszerzését is megpróbálta volna. Az idő nem Moszkvának dolgozott, így a Kreml a huszonnegyedik órában elhatározta, hogy belevág az ukrán kérdés régóta a levegőben lógó rendezésébe. Mert a Nyugat nyomulása idővel nemcsak a biztonságát, de a birodalmiságát is veszélyeztette. Vlagyimir Putyin nem minden alap nélkül gondolhatta, hogy ezt az Oroszország számára negatív trendet a legkényesebb és leginkább kulcsfontosságú ponton, Ukrajnában kell megfordítani.

A Nyugat jó ideje próbálta rátenni a kezét Ukrajnára, és második kísérletre, 2014-ben sikerült is. Olyannyira, hogy a „méltóság forradalma” után az ukrán kormánynak az üléseit is angolul kellett megtartania, mert a szuverenitás megerősítésének jegyében külföldi állampolgárok sora kapott miniszteri posztot. Ukrajna teljes mértékben amerikai irányítás alá került, amely mellé idővel felnőtt a brit, most pedig látványosan erősödik a lengyel befolyás is. Ukrajna egyre durvuló oroszellenes éllel az angolszász hatalmak és csatlósaik érdekszférájává vált. Természetesen az új felállásban az angolszászok árnyékában keresték a helyüket a leginkább talán a termőföld és a piac megszerzésében érdekelt európai hatalmak is. De itt is megjelent Kína, és persze a kereskedelem tekintetében messze nem tűnt el teljesen az orosz kapcsolat sem. Gőzerővel folyt a piacszerzés, az értékes és perspektivikus szektorok kisajátítása, fogalmazzunk nyíltan, Ukrajna lenyúlása. Természetesen mindezt a demokrácia és a piacgazdaság megerősítésének, az orosz imperializmus távoltartásának ürügyén.

A Moszkva által indított háború Washingtonnak és Londonnak sem volt ellenére – az európaiak persze szerették volna elkerülni –, hiszen ezek a hatalmak tisztában voltak vele, hogy ebben a kérdésben Oroszországgal még dűlőre kell vinni a dolgot. Oroszországot Ukrajnában akarták végleg legyengíteni. Olyannyira, hogy megszűnjön birodalom lenni, és évtizedekig a sebei nyalogatásával legyen elfoglalva. Az ukrán termőföld és az ország kőolaj-, földgáz-, lítium-, vagy éppen vasérckészletei kellő tőke befektetésével hatalmas üzletet ígértek. Ezek a stratégiai fontosságú ásványkincsek az elképzelések szerint úgy növelnék a nyugati versenyképességet, hogy jelentős részben kiváltják az orosz függést is. De üzletet látott a háborúban a hadiipar is, és az újjáépítésben is ott a lehetőség.

Az összecsapások első másfél hónapjában úgy tűnt, hogy inkább a nyugati elképzelések érvényesülnek, a gyors orosz győzelem elmaradt. Aztán az orosz hadsereg rendezte a sorait, szűkítette a frontot, és immár két és fél hónapja szisztematikusan őrli fel az ukrán erőket, pusztítja az üzemanyagdepókat és lőszerraktárakat. A teljes Donbasz feletti ellenőrzés megszerzése (jelenleg 60 százalék van orosz kézen) a hősies ukrán ellenállás mellett is igazából csak idő kérdése, és a két megye az őszi esőzések beálltáig orosz kézre kerülhet. Az orosz erők azonban aligha állnak meg ezután, és továbbhaladnak nyugati irányba. Vannak, akik szerint a Dnyeperig, míg mások szerint még tovább, egészen a moldovai határig. Ez utóbbi már csak azért is valószínű, mert a Kremlnek céljai eléréséhez az ukrán felet meg kell törnie, ehhez biztonsági és gazdasági szempontokat követve immár területet kell szereznie. A Harkiv–Umany-vonaltól délre és keletre fekvő országrész elfoglalásával – ez egyébként civilizációs törésvonal is – tárgyalóasztalhoz kényszerítheti Kijevet, és ott diktálhatja a tűzszünet feltételeit is. Azért nem békéről beszélünk, mert az ukrán oldal és a mögötte álló Nyugat aligha ismeri el ezeket a területeket orosznak, így inkább csak egy nagy befagyott konfliktussal számolhatunk. De ez a területszerzés már eladható győzelemként, és stratégiai szempontból védhető is. Gazdasági tekintetben pedig fenntartható, miközben az ellenfelet végletesen meggyengíti.

A már eddig orosz ellenőrzés alatt lévő területek, a 2014 előtti Ukrajna húsz százaléka adta ugyanis egykor a GDP nagyjából felét. A háborúig e régiókban 15 millióan éltek. Ha pedig az orosz csapatok ehhez még elfoglalják Mikolajiv, Harkiv és Odessza megyét is, akkor Ukrajna újabb hétmillió embert veszít, és a GDP további 25 százalékát. Ez esetben húszmillió lakosa és az egykori GDP negyede marad. Elveszíti a legfontosabb iparvidékeket és a legjobb termőföldeket is. Ott marad ellenben a sokmilliárdos adósság.

Közben azért ne felejtsük el, hogy nemcsak Moszkva került győzelmi kényszerbe, hanem Kijev is. Az ukrán vezetés a nyugati fegyverszállításokban bízva leg­alább a február 24-i állapot visszaállítását kommunikálja, és addig nem tárgyalna. Csakhogy a háború megfordítására egyre rosszabbak a kilátásai, és ezt egyre többen ismerik fel támogatói közül is. Az angolszászok és legszorosabb szövetségeseik, a lengyelek, a baltiak és a románok még mindig a végső győzelemig, Oroszország megtöréséig háborúznának, egyre erősödnek azonban a realista hangok, amelyek kimondva-kimondatlanul, de akár ukrán területveszteségek árán is békét kötnének. Idetartoznak a németek és a franciák is, akik a retorikában még ukrán győzelmet emlegetnek, ám a legjobb esetben is egyfajta patthelyzetben, döntetlenben, egy új hidegháborús állapot beálltában bíznak. De egyáltalán nem zárják ki azt sem, hogy a jelenlegi trend folytatódása mellett az ukrán haderő megtörik, és Moszkva diktálja majd a béke feltételeit. A hadi helyzet fent vázolt alakulása esetén Ukrajna kapitulációja a maradék országrész megtartása érdekében elkerülhetetlen.

Ez a maradék Ukrajna azonban gazdasági szempontból már gyenge, érdektelen a Nyugat számára. Ez már nem üzlet, hanem csak teher. Ráadásul a tél közeledtével a háború gazdasági frontján dúló csaták miatt otthon is szaporodnak a gondok, a szankciók az európai gazdaságot is gyengítik, és a helyzet a szociális biztonság megrendülésével fenyeget. Ez a nyugat-európai közvélemény háború melletti elkötelezettségét is csökkenti majd, és a kompromisszum felé löki a politikai eliteket is. Nem erről álmodtak, így aztán a jelek szerint visszafogottabban öntenék már a pénzt Ukrajnába. Abba az Ukrajnába, amelyikben már nincs nagyon mit megszerezni, viszont nagyon sokba kerül, és feltehetően még az eddigi hiteleit sem tudja visszafizetni.

Ezt a felismerést mutatja, hogy a minap Németország blokkolta Ukrajna még májusban Ursula von der Leyen által bejelentett újabb 9 milliárd eurós rendkívüli támogatását. Berlin mindössze egymilliárd euró kifizetését hagyta jóvá. Christian Lindner pénzügyminiszter ellenzi, hogy a támogatást a teljes európai adósságból fedezzék. Ukrajna segélycsomagjáról az uniós országok vezetői május végén állapodtak meg. Eszerint Kijev 25 éves lejáratú kamatmentes kölcsönt kap azokból az alapokból, amelyeket az Európai Bizottság adósságkötvények kibocsátásával szedne be. De az is többeket szíven üt, hogy a Kijev által 750 milliárd dollárra becsült újjáépítés költségeinek jelentős részét is az Európai Uniónak kellene finanszíroznia. A globális válság mélyülésével így Ukrajna életben tartása is nehézségekbe fog ütközni. Hiába jelentette be Volodimir Zelenszkij, hogy az államcsőd elkerüléséhez, az ország működtetéséhez Ukrajnának havonta ötmilliárd eurós támogatásra van szüksége. Ezt egyre nehezebb szívvel adja oda a Nyugat, így Ukrajnát a katonai és a gazdasági helyzet alakulása is a tárgyalások felé löki. Ha ezt Kijev nem érti meg, és legközelebbi szövetségesei is a háború folytatására biztatják, akkor a kapituláció az idő előrehaladtával a jelenlegi trendek folytatódása mellett egyre kiszolgáltatottabb helyzetben éri majd. Zelenszkij elnök a fegyverszállítások fokozásában sem nagyon bízhat, mert a raktárak igazán hasznot hozó kiürítése, a régi technika átadása már megtörtént, az új fegyverzet pedig nagyon sok pénzbe kerül.