Fotó: MTI/AP pool/Pavel Golovkin
Hirdetés

Alekszej Navalnij állítólagos megmérgezése fordulópontot hozhat a német–orosz kapcsolatokban, és lezárulhat a Mihail Gorbacsov főtitkársága idején látványosan felfutó, ám egy ideje már problémákkal terhes, de mégis valahol a kölcsönös bizalmon alapuló időszak. Hogy valójában mi is történt az orosz ellenzéki politikussal, ebből a szempontból nem igazán fontos. A lényeg az, hogy a német kormány látványosan felvállalta az ügyet, és olyan éles kijelentéseket címzett Moszkvának, mint az elmúlt három évtizedben a Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatok legkomolyabb megrázkódtatásai idején sem.

Berlin szakítani látszik az Oroszországgal szemben eddig megértésre törekvő különleges politikával. Nem okvetlenül saját akaratából, hanem a körülmények nyomására. Itt gondolhatunk az egyre komolyabb német belpolitika gondokra, az Európai Unió válságára és a német–amerikai kapcsolatokban kitapintható feszültségre is. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy korábban a Szkripal-ügy éppen akkor robbant ki, amikor több európai országban is felmerült a szankciós politika felülvizsgálatának gondolata, a mostani Navalnij-ügy pedig épp egy olyan helyzetben borzolja a kedélyeket, amikor Európa megpróbálja elkerülni a szakadását, Németország pedig fel-felemelve a fejét, a saját érdekei védelmében már ellent mer mondani Amerikának.

Mégpedig a leglátványosabban az Északi Áramlat bővítésének a kérdésében. A Balti-tenger alatt húzódó gázvezeték az ötlet felmerülésekor, még a 2000-es évek elején egy szélesebb stratégiai együttműködés szimbólumaként jelent meg. Akkor még aligha sejtette bárki, hogy alig két évtizeddel később az Északi Áramlat nemcsak Oroszország és a Nyugat szembenállásának, hanem a Nyugaton belüli egyet nem értésnek a jelképévé is válik.

Az európai orosz gázexport ügyében a pragmatizmus, a gazdasági együttműködés, a kontinens stabilitásának a kérdése még a hidegháború éveiben is felülírta a politikai, ideológiai és történelmi ellentéteket. Ez persze már kezdetekben sem tetszett az Egyesült Államoknak, és az 1980-as évek elején Ronald Reagan éppúgy szankciókkal akarta megtörni az európai–orosz együttműködést, mint ma Donald Trump. Akkor az orosz gáz importjában érdekelt európai országoknak sikerült meggyőzniük az amerikai elnököt arról, hogy az energetikai együttműködés nem lesz hatással a Nyugat belső kohéziójára. A szibériai gáz az 1950-es évek közepére helyreálló német–orosz diplomáciai kapcsolatok után egy évtizeddel indult meg nyugat felé, az 1970-es években pedig erre alapozva meghirdethette Willy Brandt a keleti politikát. Rá húsz évvel Moszkva közreműködésével egyesült a két Németország, és a kapcsolatok töretlenül fejlődtek ezután is.

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

Fotó: MTI/EPA/Anatolij Malcev

Úgy tűnik, mindez a múlté. A mostani keménykedés egy hosszabb ideje, leg­alább az ukrán válság 2013-as kirobbanása óta tartó folyamat részeként értékelhető. Németország a piacszerzés reményében a tőle megszokott óvatosságot feladva aktivizálta magát a Majdan idején, az utóbbi években pedig Berlin keleti politikája egyre inkább belesimult a Kremllel szemben kritikus nyugati trendbe. A német kormány a nemzeti érdekeket szem előtt tartva persze az Északi Áramlat bővítése mellett végig kiállt. A jelenlegi válságban azonban már egyre hangosabban vetik fel német oldalról is, hogy fel kellene függeszteni a gázvezeték 140 kilométeres befejező szakaszának építését. Ez nem csupán teljes elfordulás az ezredforduló után még hangoztatott, a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő úgynevezett Nagy-Európa elképzeléstől, de a saját, Oroszországhoz fűződő gazdasági érdekek feladását is jelentené.

Berlin lépéseit szélesebb kontextusba helyezi, és részben érthetővé teszi a korábban roppant szoros gazdasági kapcsolatok látványos gyengülése. Ebben szerepet játszik az orosz gazdaság mélyrepülése, amit most a koronavírus okozta veszteségek is súlyosbítanak. Az orosz felvevőpiac szűkül, az oroszországi közvetlen német tőkebefektetések összege 2018-ról 2019-re 36 százalékkal csökkent, és ez az irány várhatóan 2020-ban is folytatódik. Visszaesett a külkereskedelmi forgalom is, hiszen a 2019-es 53,2 milliárd dollár több mint tízszázalékos visszaesés a korábbi évhez képest. Németország nem adja ugyan fel a hatalmas orosz piacot, ám az egyre kiélezettebb világpolitikai helyzetben mintha már nem akarná mindenáron megtartani. Így támogatja az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciók fenntartását is.

A kontextushoz hozzátartozik az is, hogy Németország most nemcsak az Európai Unió soros elnökeként, hanem első számú hatalmaként, mozdonyaként viselkedik. Mindehhez jön, hogy Angela Merkel politikai pályája a végéhez közeledik, így aztán különösen vigyáz az imázsára. A kancellár most nem engedhet meg magának a migránsválsághoz hasonló botlást, ezért aztán az elmúlt öt évben támogatottságát otthon visszaszerző Angela Merkel a Navalnij-ügy kirobbanásakor joggal gondolhatta, hogy jobb, ha a kezébe veszi a kezdeményezést. Kemény retorikájával aztán leszerelheti az Európai Unión belül a Moszkvával megértő politikája miatt Berlint támadókat, és szerezhet jó pontokat Washingtonban is.

Kenyértörésről nincs szó. A német hangnem fokozatos finomodása utalhat arra, hogy Berlin az Északi Áramlattól nem áll el, csak a mostani hektikus helyzetben legalább az amerikai elnökválasztásig jegeli. Az is világosan látszik, hogy noha az üzlet és az energiabiztonság szempontjából Oroszország továbbra is fontos és megbízható partner, politikai értelemben már inkább teher Berlinnek. A törésvonalak az Európai Unión belül, valamint a transzatlanti együttműködésben is mélyülnek, ami leszűkíti Németország lehetőségeit. Ehhez járul még, hogy Németország az EU belső problémáinak megoldására koncentrálva már nem szorgalmazza az európai modell keleti kiterjesztését.

Az orosz diplomáciát mindenesetre meglepte Berlin keménykedése. Szergej Lavrov meg is üzente, hogy Németor­szágnak választania kell Navalnij és Oroszország között, majd lemondta berlini útját. Moszkva megnyilvánulásaiban egyértelműen érződik a csalódottság. Alekszej Navalnij Berlinbe szállításának engedélyezésekor Vlagyimir Putyin aligha gondolta, hogy ilyen fordulat következik. Sokkal inkább számíthatott arra, hogy Angela Merkellel együtt megtalálják a kiutat ebből az Oroszország számára kellemetlen helyzetből. Nem meglepő hát, ha az orosz elnök most hátba szúrásként éli meg a németek reakcióját. Különösen, hogy Vlagyimir Putyin a külpolitika alakításában komoly jelentőséget tulajdonít a külföldi vezetőkkel kiépített személyes kapcsolatoknak.

Racionális politikusként azonban a számára negatív fordulatot is eredményként foghatja fel. A dolgok ugyanis leegyszerűsödtek, a kép tisztább lett. A Kreml szemében még egyértelműbbé vált, hogy Németország nem önállóan cselekszik, hanem amerikai befolyás alatt áll, és Oroszország ezután így is viszonyul majd hozzá. Mindez hatással lehet a Németország, Franciaország, Oroszország, Ukrajna részvételével zajló úgynevezett normandiai formátumon belüli tárgyalásokra, így az ukrán válság rendezésére. De kihat majd az új helyzet Moszkva és az Európai Unió viszonyára is.

A Kreml leszámol maradék illúzióival, és még szorosabbra igyekszik majd fűzni ázsiai kapcsolatait. Emellett, mivel egyre kevésbé kell számolnia az európai érdekekkel, akárcsak az Amerikával folyó hibrid háborúban, ebben az irányban is mind többet engedhet meg magának, ha nincs már nincs mit vesztenie. Ez pedig nem erősíti Európa biztonságát. Sőt! Ezért bízzunk abban, hogy Berlin részéről inkább taktikai, semmint stratégiai lépésről van szó. A különleges német–orosz viszony ugyanis legalább annyira hozzájárult Európa biztonságához, mint a német–francia megbékélés.