Fotó: MTI/AP/AP
A Tigré tartományból elmenekült pap misét tart a kelet-szudáni Gedarefben lévő Umm Rakuba menekülttábor közelében
Hirdetés

Pedig évekig úgy tűnt, hogy – amennyire afrikai viszonyok közt ez értelmezhető – Etiópia igazi mintaország. A 80-as évek éhínségének és az Eritreával zajló háborúnak a nyomai rég ködbe vesztek, a gazdaság virágzásnak indult, az elmúlt években szinte már minden gyermek iskolába járt, javult az orvosi ellátás, az újonnan átadott Nagy Etióp Újjászületés Gátja pedig elkezdte felfogni a Nílus vizét, megindítva az országot a regionális energiahalommá válás útján.

Aztán a dolgok ismét elromlottak. Szeptemberben a miniszterelnök, Abij Ahmed Ali a koronavírus-járványra hivatkozva elhalasztotta a választásokat, amit az ország északi részének legerősebb frakciója, a Tigréi Népi Felszabadítási Front (TPLF) nem fogadott el, és saját hatalmát megerősítendő megtartotta a szavazást. Válaszul a központi kormányzat befagyasztotta a régiónak járó juttatásokat, sarokba szorítva a 90 százalékban mezőgazdaságból élő vidék lakóit, akiket a szárazság és az év elején kezdődő, hét évtizede nem tapasztalt, bibliai méretű sáskajárás egyébként is nehéz helyzetbe sodort. November elején a TPLF – a kormány állítása szerint – megtámadott és kifosztott egy katonai bázist, amire válaszul Abij Ahmed Ali hadat üzent a tigréi regionális kormánynak. Ezzel a pokol kapuit nyitotta ki, hiszen noha a tigrinják a lakosságnak kevesebb mint tíz százalékát teszik ki, nagy számban vannak közöttük tapasztalt veteránok, akik mindenkinél jobban ismerik az északi hegyvidéket. A kormány meglepetésére aztán a TPLF maga mellé állította az északi kontingens 15 ezer katonáját, húszezer kommandóst, így a tigrinja etnikumhoz tartozó felfegyverzett földművesekkel együtt már összesen negyedmillió fegyverest irányít. Ennek ellenére a kormány offenzívát indított Észak ellen, Etiópia történelméből kiindulva pedig reális esélye van a totális háború kibontakozásának.

A 109 milliós Etiópia több mint 80 etnikai csoportja közül az oromo (34 százalék), az amhara (27), a szomáli (6) és a tigrinja (6) adja a lakosság 75 százalékát, így az ő szavuk érvényesül leginkább a politikában. Míg számos afrikai ország belső feszültségei a gyarmatosító hatalmak terepasztalon rajzolt, törzsi, etnikai és vallási realitásokat figyelmen kívül hagyó országhatárainak köszönhető, Etiópiában az ellenségeskedés organikus történelmi fejlődés eredménye. Az ókor óta különböző birodalmaknak otthont adó területet részben földrajzi – területén fekszik Afrika hegyeinek 70 százaléka –, részben egyéb okokból soha nem gyarmatosították az európaiak. A XIII. században alapított Etióp Birodalom óta napjainkig császárok, egyéb uralkodók és kormányok az etnikai csoportok között lavírozva, azokat jellemzően egymás ellen kijátszva kormányozzák országukat.

A mai Etiópia kulturális arculatát a jellemzően etióp ortodox keresztény, sémi anyanyelvű amharák alakították ki. Ebbe az etnikumba tartozott a modern Etiópia atyja, az 1930 és 1974 között regnáló Hailé Szelasszié császár is, aki származását egészen Sába királynőjéig vezette vissza, és mivel anyai ágról némi oromo vér is csörgedezett, az ereiben hamar megszerezte a legnépesebb etnikum támogatását is. Szelasszié császár uralmának a Szovjetunió által támogatott, katonatisztekből szerveződő Derg nevű marxista csoport vetett véget. A baloldali junta hatalma alatt a gazdaság mélyrepülésbe kezdett, ami a szárazsággal kiegészülve 1983 és 1985 között egymillió emberéletet követelő éhínséghez vezetett.

Fotó: MTI/AP
Az etióp kormányhadsereg offenzívája elől menekülő nők a szudáni határnál
Korábban írtuk

1991-ben a TPLF elűzte a marxista juntát, majd az elkövetkező három évtizedben a többi nagy etnikum csoportjait is magában foglaló Etióp Népi Forradalmi Demokratikus Front legerősebb frakciójaként irányította az országot. A tigrinja etnikumhoz tartozott Melesz Zenavi is, aki 1991-től kis megszakítással 2012-ben bekövetkezett haláláig volt az ország miniszterelnöke.

2018-ban a kormány megbukott, az ország új miniszterelnöke pedig az apai ágról muszlim oromo, anyai részről keresztény amhara származású Abij Ahmed Ali lett. Kormányzása kezdetekben ígéretesnek tűnt: szabadon engedte a politikai foglyokat, enyhített a cenzúrán, támogatta a független bíróságok létrehozását. Emellett az 1998 és 2000 közötti határháborút hivatalosan is lezárva békét kötött a szomszédos Eritreával, amit elismerendő 2019-ben Nobel-békedíjat kapott.

Kormányzásának azonban volt árnyoldala is: az oromókat és amharákat összefogva ugyanis megkezdte a tigrinja tisztviselők kiszorítását a hatalomból, ami mellett az északi területek autonómiáját is próbálta megnyirbálni. Sokan vélekedtek úgy, hogy az Eritreával kötött béke is ezt a célt szolgálta valójában, hiszen az egymillió eritreai életét követelő háború idején a harcok javát a TPLF folytatta.

Mindez együtt vezetett el oda, hogy Abij Ahmed múlt csütörtökön végső támadást indított a fellázadt Tigré tartomány fővárosa, Mekele ellen, hétfőre pedig – a kormány állítása szerint – el is foglalták. A harcoknak azonban még nincs végük. Az ENSZ pedig már humanitárius válságra figyelmeztetett. Becslések szerint a harcok miatt idáig több mint egymillióan kényszerültek elhagyni lakhelyüket, de ha folytatódnak az összecsapások, a menekültek száma akár kilencmillió is lehet. Tigrében már most hatszázezer ember szorul élelmiszersegélyre, a helyzetet pedig csak tovább rontja, hogy a háború miatt a most esedékes aratási munkálatok sem indulhattak meg, így az 1983–85-ös éhínség megismétlődése is fenyeget. A menekülő tigrinják útja egyedül Szudánba vezethet, mely már így is egymillió eritreai, csádi és dél-szudáni menekültnek ad otthont. Afrika új válsággóccal gazdagodott, amely ha tartósan fennmarad, az Európába irányuló migrációra is éreztetni fogja a hatását.