„Csak a buta emberek, a hülyék gondolnák, hogy rossz dolog jóban lenni Oroszországgal – üzente egy tweetjében Donald Trump január elején. Szavaival nehéz vitatkozni. Az amerikai–orosz közeledés csakis előnyökkel járna a két ország és nem utolsósorban Európa számára is. Az új elnökhöz láthatóan Moszkva is nagy reményeket fűz. Van azonban egy bökkenő. Noha a hidegháború óta szinte minden hivatalba lépő amerikai elnök új kezdetet ígért az orosz kapcsolatokban, a dolog valahogy mindig félresiklott. Elkerülhető-e az újbóli kudarc? Lehet-e partner Oroszország és Amerika?

A kampánya során sokszor szélkakasként viselkedő Donald Trump, egyetlen dologban végig következetes volt: az Oroszországhoz való jó viszonyában. Ezt Vla­gyi­mir Putyin is értékelte, aki időről időre szintén hangot adott Trumphoz fűződő reményeinek. Trump megválasztása után is megtartotta az ígért irányt: oroszbarát tanácsadókkal vette magát körül, külügyminiszternek pedig az ExxonMobil olajtársaság volt elnökét, Rex Tillersont kérte fel, aki Henry Kissinger egykori külügyminiszter és az akcióhős Steven Segal mellett az egyetlen olyan amerikai, aki személyesen jó kapcsolatot ápol Putyinnal. Az orosz elnök továbbra is bizakodónak látszik a kétoldalú kapcsolatok alakulását illetően. Erre utal legalábbis, hogy miután Obama a választások állítólagos meghekkelése miatt kiutasított 35 orosz diplomatát, Putyin önmérsékletről tanúbizonyságot téve nem tett válaszlépéseket.

A kezdet tehát ígéretes. Trump elnöksége akár új időszámítást is hozhat az Obama-elnökség alatt elhidegülő amerikai–orosz kapcsolatokban. Ne felejtsük el azonban, hogy beiktatásukkor George Bush, Bill Clinton, George W. Bush, majd Barack Obama is új kezdetet hirdettek Oroszországgal. Aztán valahogy mindig elromlottak a dolgok. Ahogy a téma egyik legnevesebb brit szakértője, Kier Giles is megállapította, a hidegháború óta a két hatalom viszonyában már háromszor ismétlődött meg egy öt stádiumból álló ciklus: a kezdetekben euforikus hangulat először realistává vált, ezt hamar követte a kiábrándultság, majd jött a krízis, végül pedig az újraindítás.

A sort az idősebb Bush és Jelcin nyitotta. 1990-ben Washington és Moszkva kölcsönös reményekkel tekintettek egymásra. Az Egyesült Államok integrálni akarta a meggyengült Oroszországot az egypólusúvá vált világrendbe, az oroszok pedig nyugati típusú politikai átalakulást reméltek. Három évvel később a Jelcin és a duma szembenállásából kinövő alkotmányos válság egyértelművé tette, hogy a nyugati recept Oroszországban nem működik. Az 1994-es csecsenföldi konfliktus Washington reményeit oszlatta el, az 1998-as gazdasági válság idején elmaradó nyugati segítség pedig az oroszokat ábrándította ki. Az 1999-es koszovói, majd az egy évvel későbbi második csecsen háborúval aztán megkezdődött az első krí­zis Moszkva és Washington között.

Az újraindítás gombot George W. Bush nyomta meg. Az amerikai elnök a 2001 szeptember 11-i merényletet követően találkozott először Oroszország új erős emberével, Vlagyimir Putyinnal, aki együttműködést ajánlott a terror elleni háborúban. Minden jól indult. „Az ember szemébe néztem, egyenesnek és szavahihetőnek láttam” – nyilatkozta a megbeszélést követően Bush. Irak 2003-as lerohanása azonban egyértelművé tette, hogy a két hatalom teljesen mást ért a terrorizmus elleni küzdelem alatt. Az eufória ismét elillant. Az oroszok kiábrándultsága 2004-ben a NATO keleti bővítésével, majd a grúz és ukrán „színes forradalmakkal” tetőzött be. 2007-es müncheni beszédében Putyin már a globális béke veszélyeztetésével vádolta Washingtont, a 2008-as grúziai háborúval pedig krízis bontakozott ki a két hatalom között.

Obama megválasztása megint új reményt hozott. A demokrata elnök és Putyin 2009-es eufórikus hangulatú találkozóját követően a két ország aláírta az atomfegyverek korlátozásáról szóló START-megállapodást, az ENSZ Biztonsági Tanácsában együtt léptették életbe az Irán elleni szankciókat, majd az Afganisztánban állomásozó amerikai és NATO-csapatok Oroszországon keresztül történő utánpótlásáról is megállapodtak. Obama támogatásával Oroszország a Kereskedelmi Világszervezet tagja lett, 2009 és 2012 között pedig a Boeing, Cisco, ExxonMobil és más amerikai nagyvállalatok is komoly üzleteket kötöttek Moszkvával. Minden a legjobban ment. Egy 2010-es felmérés szerint az amerikaiak 60 százaléka jó véleménnyel volt Oroszországról, amit az oroszok hasonló arányban viszonoztak. Aztán jött a kiábrándulás. A lejtmenet a NATO kelet-európai védelmi rendszerével kezdődött, majd a 2011-es és 2012-es oroszországi tüntetésekkel folytatódott. A 2011-ben egyaránt újraválasztásra készülő Obama és Putyin kölcsönösen egymásra mutogatott. Aztán jött az „arab tavasz”, amelynek nyomán még jobban kiéleződtek a geostratégiai ellentétek. A Krím 2014-es annektálásával a hűvös viszony válságossá vált, Obama elnökségének utolsó heteiben pedig már ott tartunk, hogy az orosz–amerikai kapcsolatok rosszabbak, mint a hidegháború óta valaha. Szerencsére itt van Trump, akivel újra beköszöntött az eufória fázisa.

De miért siklottak ennyiszer vakvágányra az amerikai–orosz kapcsolatok? Látni kell, hogy a két ország érdekei – noha számos ponton egyeznek – megannyi téren különböznek is. Henry Kissinger szerint a legfőbb gondot az jelentette, hogy minden barátságos gesztus ellenére Washington végig a Németországéhoz és Japánéhoz hasonló sorsot szánt Oroszországnak. Magyarán azt várta Moszkvától, hogy illeszkedjen be a hidegháború utáni egypólusú világrendbe. Van azonban egy bökkenő: a fenti országokkal ellentétben Oroszország nem katonai, hanem csak gazdasági és politikai vereséget szenvedett. A történelme kezdete óta birodalomként működő Oroszország DNS-ébe pedig egyszerűen nincs bekódolva a kudarcba való hosszú távú belenyugvás. Putyin vezetése alatt Moszkva lépésről lépésre szerzi vissza befolyását egykori érdekszférájában. A konfliktus tehát garantált.

Trump azt ígéri, jó kapcsolatokat fog kialakítani Putyinnal. A külpolitika világában azonban a „jó kapcsolat” önmagában nehezen értelmezhető fogalom. A cél ugyanis nem egy parádés fogadás, vagy egymás kezének rázogatása a kamerák előtt, hanem egymás érdekeinek, érdekeltségeinek tiszteletben tartása, és a gördülékeny együttműködés kialakítása. Ehhez viszont első körben tudni kell, hogy melyik fél mit vár a másiktól.

Hogy Moszkva mit akar, egyértelmű: a Krím státuszának elismerését, a nyugati szankciók feloldását, a posztszovjet térség orosz érdekszféraként való elfogadását, a kelet-európai rakétavédelmi program befagyasztását.

De mit vár Trump Oroszországtól? Ez egyelőre kérdéses. Elnökjelöltként egyedül a terrorizmus, az ISIS és az al-Kaida elleni kétoldalú együttműködésről beszélt. Ez azonban önmagában még nem sok a fentiekért cserébe. Az amerikai elnök pedig hazájának világhatalmi presztízsét és szövetségeseinek – a NATO-államoknak és csendes-óceáni partnereinek – a bizalmát is kockára teszi azzal, ha mindent tálcán kínál Putyinnak. Persze nyilvánvaló, hogy a mézeshetek alatt Putyin mindent megtesz majd, hogy eloszlassa a NATO-szövetségesek (köztük Lengyelország és a balti államok) aggodalmait. Gesztusként bizonyára még a szíriai rendezésnél is odaengedi az asztalhoz Trumpot. Ez azonban még mindig nem sok. Trump számára két területen lehet életbevágó az orosz együttműködés: az egyik a beígért Irán elleni szankciók érvényesítése, a másik és sokkal fontosabb pedig a Kínával szembeni hatásos érdek­érvényesítés. Trump már megválasztása előtt is feszítgette a húrt Pekinggel, akit következetesen az amerikai munkahelyek elrablásával és valutamanipulációval vádolt. Elnökként most nehéz feladat elé néz, ha érvényesíteni akarja a helyesnek vélt amerikai gazdasági érdekeket. Az Egyesült Államok azonban nem elég erős a kétfrontos hadakozáshoz: A Kínával szembeni érdekérvényesítés orosz támogatás nélkül aligha valósulhat meg.

A harmonikus orosz–amerikai viszony kialakítása nem lesz könnyű. Trumpnak elődei hibáiból tanulva a lehető legtovább kell húznia az eufória fázisát, majd el kell kerülnie, hogy a realizmus előbb kiábrándultságba, majd krízisbe csapjon át. A világpolitikai szelek a korábbiaknál valamelyest kedvezőbbek. A liberális demokrácia ideája globálisan visszaszorulóban van, a Közel-Kelet forradalmi hullámai pedig kifulladtak. A NATO második legnagyobb haderejét birtokló Törökország kiegyezett Moszkvával, valamint Franciaországban és Olaszországban is oroszbarát fordulat várható. Ilyen körülmények közt az amerikai érdekérvényesítés új eszköze vélhetően már nem a demokráciaexport, hanem az erős emberekkel való kiegyezés lesz.

Ezzel együtt Trump nehéz menet elé néz. Noha az amerikai elnöknek nagy mozgástere van külpolitikai kérdésekben, Trump kezét gyakorlatilag a teljes establishment megköti. Az elnöki akarat pedig könnyen elbukhat a végrehajtáson. A külügyminisztérium, a Pentagon, a titkosszolgálatok egytől egyig oroszellenes technokratákkal vannak tele. Nem jobb a helyzet a törvényhozásban sem. A kongresszus demokrata kisebbsége alapjában véve ellenséges Putyinnal szemben, és a republikánusok sorai is tömve vannak a John McCain-hez hasonló politikusokkal, akik mindenféle orosz–amerikai közeledést elutasítanak.

Aknamunkájuk borítékolható. A katonai segélyezés például teljes egészében a kongresszus hatáskörébe tartozik. Ha tehát Trump le is állítaná Grúzia, vagy az ukrán kormányerők fegyverezését, az oroszellenes döntéshozók továbbra is küldhetik a fegyvereket a Putyin-ellenes frakcióknak. És akkor még nem is beszéltünk a kormánytól többnyire függetlenül működő NGO-król, amelyek a jövőben is támogathatják a célországokat belülről rohasztó alapítványokat világszerte.

A helyzetet nehezíti, hogy az üzleti elit sem feltétlenül siet majd Trump segítségére. Oroszország a világ hatodik legnagyobb gazdaságaként csupán 37. partnere az Egyesült Államoknak. Kína a második helyen áll. Az Oroszországba irányuló amerikai export az amerikai GDP-nek mindössze 0,1, az onnan történő import pedig csupán 0,2 százalékát teszi ki. Az út nehéz lesz és rögös.

Sayfo Omar