Kik az ukrajnai béke kerékkötői?
Nincs jó forgatókönyv Kijev számára
Senki nem bízik már senkiben. Az oroszok az ukránokban és a Nyugatban, valamint viszont, de már az európai „tettre készek” sem Amerikában. Közben minden oldal – még az egyértelműen vesztésre álló ukrán is – abban reménykedik, hogy tovább bírja, mint a másik. Így aztán nehéz reménykedni a háború gyors lezárásában. Stabil békére pedig egyelőre ne is számítsunk.Egyre rosszabbul áll Ukrajna az immár negyedik éve dúló háborúban. A front teljes hosszában felgyorsult az orosz előrenyomulás. Naponta átlagosan már 14 kilométert haladnak előre, és az utóbbi egy hét alatt három ukrán régióban mintegy 200 négyzetkilométernyi területet, több mint húsz települést foglaltak el. A legkritikusabb helyzet Szumi régióban alakult ki, ahol az orosz csapatok – Putyin „ütközőzóna” létrehozására vonatkozó parancsát követve – újabb támadásokat indítottak, de törnek előre a Donbaszban is, és légitámadásokkal pusztítják a hátországban a hadiipari létesítményeket, mindenekelőtt a dróngyárakat. Közben a Moody’s csődközelinek minősítette az ukrán gazdaság állapotát, a demográfiai helyzet katasztrofális, és ha ez még nem volna elég, a béketárgyalásokon sem az ukrán taktika érvényesül.
A Nyugat is egyre inkább szembesül a realitásokkal, amit mutat a JP Morgan pénzügyi holding friss elemzése. Ennek a Kijev szempontjából legelőnyösebb forgatókönyve is olyan pontokat tartalmaz, amelyek elfogadásáról az ukránok eddig hallani sem akartak. A szakértők szerint Ukrajna még a legjobb esetben is el fogja veszteni az ország területének a húsz százalékát, és lemondhat a NATO-tagságról is. A háború a szcenáriók mindegyike szerint Kijev a veresége felé halad, ugyanakkor aligha valószínű Ukrajna teljes orosz elfoglalása. Az elemzés rámutat, hogy mivel Európának a fegyverei, Ukrajnának a harcosai, az Egyesült Államoknak pedig a türelme van fogytán, és meggyengült a transzatlanti egység, Zelenszkij elnök valószínűleg kénytelen lesz valamikor még ebben az évben elfogadni megállapodást Oroszországgal, amely befagyasztja a harcokat, de nem vezet átfogó békeszerződéshez.
A JP Morgan szerint a négy forgatókönyv közül az úgynevezett grúziai a legvalószínűbb, erre 50 százalékos esélyt ad a jelentés. Ebben az esetben érdemi katonai támogatás hiányában Ukrajnában folyamatos lesz az instabilitás, lelassul a növekedés és a fellendülés, és az idő múlásával csökkenni fog a külföldi támogatás, meghiúsul mind az EU- mind a NATO-tagság, így az ország fokozatosan visszacsúszik Oroszország befolyási övezetébe.
Ukrajna szempontjából a legelőnyösebb kimenetel a koreai modell lenne – ennek az esélye a JP Morgan szerint 15 százalék –, amely európai csapatok állomásoztatásával, valamint Washington további hírszerzési támogatásával számol. Ukrajna ebben az esetben sem kapna NATO-tagságot, viszont az ukrán állam ellenőrzése alatt álló megmaradt ország sokkal stabilabb, virágzóbb és demokratikusabb pályára állhatna. Ebben a forgatókönyvben az európaiak a befagyasztott orosz pénzekből építenék újjá az országot.
Szintén 15 százalék esélyt ad az elemzés az Ukrajna szempontjából legrosszabb szcenárióra, miszerint az ország Belaruszhoz hasonlóan Moszkva vazallusává válik. Ebben a forgatókönyvben Oroszország gyakorlatilag megnyeri a háborút, Ukrajna egyáltalán nem részesül semmiféle amerikai katonai támogatásban, és ez Európa részéről is csak minimális lenne. Ez megosztja a Nyugatot, és ezzel újabb lendületet kap a második világháború utáni világrend átalakulása.
Az elemzés szerint még húsz százalék esélye van annak, hogy hasonló helyzet alakuljon ki, mint Izraelben, tartós katonai és gazdasági támogatás komolyabb külföldi erők jelenléte nélkül. Ehhez azonban a Nyugat részéről is engedmények kellenének, így Putyinnak továbbra is elegendő gazdasági előnyre, ehhez a szankciók enyhítésére és erősebb kapcsolatokra lenne szüksége az Egyesült Államokkal. Ez a változat a külföldi csapatok állomásoztatása kivételével lényegében lehetővé tenné a különböző nyugati támogatások további folyósítását Kijevnek. Ha ez a forgatókönyv valósulna meg, akkor egyrészt Ukrajna képes lenne a hadseregének modernizációjára, illetve saját elrettentő képesség kiépítésére, másrészt ugyanakkor viszonylag nagy esély lenne a konfliktus kiújulására.
A potenciális békemegállapodás annak függvénye – véli a JP Morgan elemzése –, hogy Vlagyimir Putyin mennyire elégedett a Nyugat által tett engedményekkel, másfelől hogy milyen biztonsági garanciákkal járna egy megegyezés. Ezért aztán érdemes felsorolni, hol húzódnak orosz szempontból azok a bizonyos vörös vonalak. Mivel Moszkva a háborút kiváltó okok megszüntetésében látja a rendezés kulcsát, Putyin ragaszkodik Ukrajna semlegességéhez, követeli a NATO keleti irányba tartó bővítésének teljes leállítását. Moszkva elképzelése szerint Ukrajna semlegességének hivatalos garantálása hosszú távon is kizárná a nyugati katonai szövetségekhez való csatlakozást. A Kreml emellett elutasítja a NATO országaiból álló katonák, így akár békefenntartók érkezését, ragaszkodik a legalább részleges demilitarizációhoz, ezért nem lehet szó békeszerződésről, ha a Nyugat folytatja Ukrajna felfegyverzését, az ukrán hadsereg modernizációját. Az orosz elképzelések szerint mindezt az új európai biztonsági struktúra kiépítésének részeként lehetne szabályozni. Moszkva a békemegállapodásban szeretné de jure elismertetni a stratégiai jelentőségű Krím-félsziget, illetve legalább de facto a négy kelet-ukrajnai terület végleges Oroszországhoz való csatolását. Mint ahogy az orosz követelések között ott van a nyugati szankciók fokozatos feloldása, valamint az orosz aktívumok zárolásának a megszüntetése is.
Egyre inkább látják tehát már a nyugati szakértői körökben is, hogy Ukrajna nem győzhet. Amit ebből a konfliktusból ki lehetett hozni, azt a Nyugat is kihozta. Donald Trump is látja, így már hátrább lépne, európai szövetségesei azonban még lehetőséget látnak a maguk számára a háború folytatásában. A hadiipar felpörgetése révén vélik rendezni gazdasági gondjaikat, a konfliktussal magyarázhatják a védelmi kiadások növelését is, arról nem is beszélve, hogy a háború nevében felvett gigahitelek révén felgyorsíthatják az EU központosítását. A „hajlandók” koalíciója tehát attól tart, hogy egy tartós béke dugába dönti az Európa militarizációját célzó terveiket. A háborús veszély eltűnésével pedig nehéz lenne megmagyarázni az európai gazdaságok mélyrepülését, a szociális háló szakadozását és érvelni a fegyverkezés mellett. Sőt, a háború mögé bújva könnyebb visszaszorítani az alternatív véleményeket és az új helyzetben erősödő pártokat.
A „tettre készeknek” ez a hozzáállása felbátorította az ukrán vezetést is, így Zelenszkijék is inkább csak azon munkálkodnak, miként lehetne kizárólag Moszkvát felelőssé tenni a háború elhúzódásáért.
Kijev eleve csak az Egyesült Államok nyomására egyezett bele a tűzszünetbe 2025 márciusában, mint ahogy elégedetlen volt Donald Trumpnak az április végén elővezetett, a Krím elismerését és az Oroszország elleni szankciók feloldását meglebegtető béketervével is. Nem akarta azonban kockáztatni az amerikai támogatás elveszítését, anélkül ugyanis felgyorsulnának a fronton az események, és elkerülhetetlen lenne az összeomlás. Így aztán Volodimir Zelenszkij nem mondhatott nemet, ám a „tettre készekkel” a háta mögött folyamatosan abban reménykedik, hogy Vlagyimir Putyin megtagadja a tűzszünetet, ez majd feldühíti Donald Trumpot, aki így nemcsak folytatja Ukrajna katonai segélyezését, de a legszigorúbb szankciókkal bünteti a Kremlt is. Kijevnek és az európaiaknak tehát nincs konstruktív tervük a konfliktus diplomáciai rendezésére. A „békeretorika” mögé bújva destruktív módon valójában kizárólag arra összpontosítanak, hogy elfogadhatatlan feltételeket támasszanak, így Vlagyimir Putyinra tolják a felelősséget. Az ukrán delegáció figyelmen kívül hagyva a fronton kialakult helyzetet, szembemenve a realitásokkal kizárólag arra koncentrál, hogy megtorpedózza a tárgyalásokat.
Kijev maximális célja, hogy Washington szigorítson az Oroszország elleni szankciókon, növelje vagy rosszabb esetben a jelenlegi szinten folytassa Ukrajna katonai támogatását. A minimális feladat legalább az európai támogatottság fenntartása. Ezzel szemben Oroszország minimális célja a párbeszéd megőrzése az Egyesült Államokkal annak érdekében, hogy elkerüljék a szankciók szigorítását és az Ukrajnának nyújtott katonai segély bővítését. Előbb-utóbb azonban szeretnék elérni, hogy Washington véget vessen Ukrajna segélyezésének. A végső cél pedig az, hogy a Fehér Ház kemény nyomást gyakoroljon Kijevre és Európára annak érdekében, hogy fogadják el Moszkva legfontosabb feltételeit a háború befejezéséhez. A Kreml ebben a játszmában folyamatosan igyekszik kikerülni a Kijev és az európaiak állította csapdákat, megőrizni a tárgyalásokon a kezdeményezést és már csak azért sem reagálni hangosan az ukrán provokációkra, mert nemcsak Trumpot nem akarja maga ellen fordítani, de az úgynevezett globális Dél mielőbbi békében érdekelt országait sem.
A Trump elnök jóindulatát megőrizni hivatott „washingtoni fronton” folytatott diplomáciai erőfeszítések mellett azonban a háború lezárása szempontjából legalább ilyen fontos, miként alakul a helyzet a hadszíntéren, valamint milyen az adott hatalom alapvetően a háború folytatását célzó törekvéseinek támogatása a saját társadalmában.
Vlagyimir Putyin nyilvánvalóan arra számít, hogy előbb-utóbb áttörést harcol ki a csatatéren, és katonai eszközökkel kierőszakolhatja, hogy Ukrajna teljesítse azokat a feltételeket, amelyeket jelenleg diplomáciai úton nem tud elérni. Különben nem utasította volna vissza a tűzszünetet, amiért cserébe Trump elnök azért szankciók feloldásával és a Krím elismerésével jelentős bónuszokat ígért neki. Moszkva abból indul ki, hogy Ukrajna helyzete a fronton jelentősen romlani fog, az „ezer vágás” taktikájától kimerült ukrán csapatok elérik harcképességük határát, és a front szétesik. Abban persze Oroszországon belül is megoszlanak a vélemények, hogy ez heteken, hónapokon vagy éveken belül fog-e megtörténni. Egyáltalán nem mindegy ugyanis. Közben pedig nemcsak a Nyugat és Ukrajna, de Moszkva is számol azzal, hogy az ellenség hátországa destabilizálódik és a fronthelyzet romlásával az Ukrajna megmentése érdekében Putyin jelenlegi feltételeit is elfogadni kész elitek fellázadnak Zelenszkij ellen.
Eközben persze a nyugati és az ukrán hatalmi elit jelentős része továbbra is abból a feltételezésből indul ki, hogy legalább az európai támogatás megmaradásával Ukrajna még több évig képes lesz ellenállni egy felőrlő háborúnak. A hangsúly az orosz hadsereg emberi veszteségeinek maximalizálásán van, amit Moszkva a szerződéses katonák jelenlegi áramlásával nem tudna pótolni, így elkerülhetetlen lesz az újabb mozgósítás, amely a gazdasági helyzetnek a reményeik szerint az olajárak esésével párhuzamosan felgyorsuló romlásával együtt destabilizálja és a hatalom ellen fordítja majd az orosz társadalmat.
Hogy kinek a számítását igazolja végül az idő, azt mindenekelőtt a csatatéren kialakult helyzet döntheti el. Ezért a tárgyalások akkor gyorsulhatnak fel, ha egyértelművé válik a helyzet a fronton, ami arra kényszeríti a kifulladó oldalt, hogy elfogadja az erősebb fél feltételeit. Vagy mindkét fél arra a következtetésre jut, hogy erői kimerültek, és céljaik kiharcolása katonai eszközökkel egyre kevésbé valószínű, közben pedig az elhúzódó háború megnöveli a belső kockázatokat. Itt még nem tartunk, hiszen mind Moszkva, mind pedig Kijev továbbra is abban reménykedik, hogy a helyzetet a maga előnyére fordítja. Az áttörésre egyértelműen Oroszországnak van nagyobb esélye. Főleg akkor, ha Donald Trumpnak lesz elegendő mozgástere ahhoz, hogy hátrébb lépjen a konfliktustól. Ezzel egyszerre siettethetné a számára oly fontos tűzszünetet és terhelhetné a felelősséget a történtekért elődjére, valamint a „tettre kész”, a háború lezárását akadályozó európaiakra. Egyelőre azt látjuk, hogy mind határozottabban bontakozik ki az orosz hadsereg nyári offenzívája. Nagy kérdés, mit lép majd erre Trump elnök. Engedi a folyamatot kibontakozni, avagy közbelép?