Ordítanak, toporzékolnak

Iowa nem tartozik a legismertebb vagy legizgalmasabb szövetségi államok közé, azonban az elnökválasztási években ilyentájt mindig az érdeklődés középpontjába kerül, hiszen itt tartják mindkét nagy párt – a republikánusok és a demokraták – első elnökjelölt-választását is. Nem volt ez másképp most sem. A február 3-án tartott republikánus elővoksolást Donald Trump nyerte a szavazatok 97,1 százalékával, ám a demokratáké ennél sokkal szerencsétlenebbre sikeredett. Február 4-én hajnalban még mindig nem lehetett tudni semmit az eredményekről, mert a szavazatok összeszámlálása közben homokszem került a gépezetbe, pontosabban minden bizonnyal az összeszámláláshoz használt, új rendszerbe, így eltérő eredmények jöttek ki három különböző számlálási módszer alapján. Végül kiderült, hogy bár a számszerű szavazatok legtöbbjét a progresszív, szélsőbaloldali Bernie Sanders szerezte meg, a végső soron az elnökjelölt személyéről döntő demokrata nemzeti konventben Pete Buttigieg mégis kettővel több, tizennégy delegáltat tudhat majd maga mögött. Elizabeth Warren massachusettsi szenátor – aki arról híres, hogy indián felmenőkkel dicsekszik annak ellenére, hogy egy DNS-teszt eredménye szerint európai vér folyik az ereiben, és „erősen valószínűsíthető, hogy nagyjából hat-tíz generációval ezelőtt lehetett bennszülött őse”, és akit emiatt Trump elnök rendszeresen Pocahontasnak becéz –, nos, ez a Warren harmadik helyen futott be nyolc delegálttal, míg a végső elnökjelölti győzelemre jelenleg talán legesélyesebb korábbi alelnök, Joe Biden csak a negyediken végzett.

Mindebből természetesen nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, arra azonban a választást övező totális káosz kitűnő alapot szolgáltatott, hogy a republikánusok virtuálisan tovább rugdossák a padlóra került demokratákat, mondván, mit várhatnánk egy olyan párt elnökétől, amelyik még egy előválasztást sem képes rendesen megszervezni?

Az iowai előválasztás másnapján, február 4-én aztán Trump elnök megtartotta évértékelő (state of the union) beszédét, amiről New York városának mára ikonikussá vált egykori polgármestere, az elnök jó barátja és jogi tanácsadója, Rudy Giuliani a Fox Business csatornán azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy valaha azt mondja egy évértékelőre: jobb volt, mint Ronald Reagan beszédei, de Trump most rácáfolt. A republikánusok számára az egykori elnök sok szempontból irányadó mind a mai napig, beszédei közül számtalan klasszikus maradt az utókorra, és ha egy politikust hozzá hasonlítanak – szinte mindegy, milyen szempontból –, az ma is a különleges politikai minőséget jelenti a jobboldalon.

Ilyen évértékelőt sikerült tehát Trump elnöknek elmondania, ám a demokratáknak ez sem volt elég. Durcás gyerekként hallgatták végig, hogy fellendült a gazdaság, megerősítették a határvédelmet, csökkentették a gyógyszerárakat, és mindenekelőtt azt, hogy az Egyesült Államok ismét büszke ország lett. Legemlékezetesebben Nancy Pelosi demokrata párti házelnök hisztizett: nem csupán többször látványosan grimaszolt a másfél órás beszéd alatt, de amikor Trump az értékelést lezárandó azt mondta, Isten áldja Amerikát!, az elnök háta mögötti pulpitoson felállt, és teátrálisan széttépte a beszédet tartalmazó dokumentumot. Ez persze semmiségnek tűnhet a közmédiabeli ajtónak csapódásokhoz vagy a parlamenti pulpitusra való csoportos feltolakodáshoz képest, ám az Egyesült Államokban nagy felháborodást váltott ki – és megszámlálhatatlan internetes mémet eredményezett.

És valóban, szinte szürreális volt látni, ahogy egy közel nyolcvanéves, évtizedek óta komoly politikai pozíciókat betöltő asszony ennyire ne tudjon uralkodni magán. Persze az érzelmek felkorbácsolásán kívül sokat nem tettek a demokraták Donald Trump elnökké választása óta. Politikai elemzők szó szerint nevettek rajta, amikor indult a republikánus jelöltségért, politikusok gúnyolták, amikor elnyerte a jelölést, és hollywoodi sztárok vezettek százezreket az „ellenállás” táblái alatt Washington utcáin, amikor legyőzte Hillary Clintont. És azóta sem tesznek mást, csak ellenállnak – mindennek és bárminek, amit Donald Trump és kormánya képvisel, tesz vagy gondol a világról.

A demokratáknak aztán nem kellett sokat várniuk a következő pofonra: rögtön másnap, február 5-én felmentették a szenátusban (az amerikai kongresszus felsőházában) Trump elnököt az impeachmentben felhozott két vádpont – a kongresszus akadályozása, illetve hatalommal való visszaélés – alól. Ezt nagyjából mindenki tudta előre: a republikánusoknak többségük van a szenátusban (53 republikánus szemben 45 demokrata és két független szenátorral), és az elmarasztaláshoz kétharmados többségre lett volna szükség, ám a demokraták nagyobb része láthatóan mégis valamiféle váratlan csapásként élte meg a történteket. Egyikőjüket sem érdekelte, hogy a vádak mellől hiányoztak a valódi bizonyítékok, a Trump-fóbia érezhetően minden mást a háttérbe szorít. És nehogy azt gondoljuk, hogy ez kizárólag a demokrata politikusok és szavazók körében van így. Az egész impeachment talán legérdekesebb figurája ugyanis éppen egy republikánus szenátor, Mitt Romney, akire az olvasók talán onnan emlékezhetnek, hogy ő volt a párt jelöltje a 2012-es elnökválasztáskor, amikor is csúnyán kikapott Barack Obamától, és aki a szenátusi szavazáson egyetlen republikánusként együtt voksolt a demokratákkal a hatalommal való visszaélés vádjával kapcsolatban. 2016-ban Romney nem mérette meg magát az előválasztáson, ám az elnökjelölti kampány során olyannyira Trump-ellenes lett, hogy még azt sem tartotta kizártnak, hogy saját pártjának jelöltjével szemben a libertáriusokra, Gary Johnsonra és Bill Weldre adja voksát.

De nem ő volt a republikánus párton belül az egyetlen úgynevezett never-Trumper, vagyis aki határozottan kiállt az ellen, hogy a korábbi ingatlanmágnás legyen az elnökjelölt. Az idősebb és a fiatalabb George Bush, illetve a floridai kormányzó, Jeb Bush, Lindsey Graham szenátor, John Kasich korábbi ohiói kormányzó, illetve New York állam magyar származású kormányzója, George Pataki sem volt hajlandó Trumpra szavazni. Brent Scowcroft egykori nemzetvédelmi tanácsadó vagy Christine Todd Whitman, New Jersey állam korábbi kormányzója például odáig mentek, hogy kifejezetten Hillary Clintont támogatták. Ők a Trumpnak köszönhetően átalakulóban lévő republikánus párt árvái, akik minden bizonnyal kiválóan eljátszadoztak abban a washingtoni mocsárban, amelynek lecsapolására a későbbi elnök többször ígéretet tett 2016-os kampányában. Az „árváknak” hála pedig végre a napnál is világosabban kiderült, hogy a mocsárban nem kizárólag demokraták úsz­kálnak.

A Donald Trump elnöksége fókuszában álló értékek nem bonyolultak: Isten, haza, család, munka. Minden olyasmi, ami évtizedekkel ezelőtt még az amerikaiak többsége elsődlegesnek tekintett. Donald Trump elnökké választásával azok hallatták a hangjukat, akiknek még mindig ezek az értékek a legfontosabbak, és akikről a nagypolitika az évtizedek során érezhetően egyre inkább megfeledkezett. Az elnök politikai ellenfelei pedig egészen egyszerűen nem tudnak vele mit kezdeni. Ordítanak és toporzékolnak, indulatokat korbácsolnak, papírt tépnek. Sajnálatos lenne, ha ez a novemberi elnökválasztáskor elég lenne. Sajnálatos lenne Amerikának, de az ezekben az értékekben hívő egyéb nemzeteknek is. ν