Pánikban a fősodor

Kétségbeesetten figyelte az elmúlt években az európai fősodor a romániai fejleményeket. 2024 novemberében a jobboldali radikális eszméket képviselő, ráadásul Oroszországgal is szimpatizáló Călin Georgescu tarolt az elnökválasztás első fordulójában. Ekkor az európai fősodor hallgatólagos támogatása mellett külföldi befolyásolásra hivatkozva egyszerűen törölték az első fordulót, Georgescut pedig a megismételt választásokon sem engedték indulni. De ez sem segített, hiszen itt George Simion, a Donald Trumppal szimpatizáló nacionalista, szuverenista Szövetség a Románok Egyesüléséért (AUR) jelöltje – aki egyébként a Giorgia Meloni vezette Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) európai pártcsalád alelnöke – hatalmas fölénnyel utasította maga mögé a fősodor képviselőit. Aztán végül a függetlenként induló progresszív bukaresti polgármester szoros versenyben 54 százalék köré jutva megnyerte a második fordulót. Az európai mainstream fellélegzett, a nyugati vezetők egymás után gratuláltak a győztesnek, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök személyesen is felhívta. Az ünneplésére Bukarest központjában kivonult tömeg pedig azt skandálta, hogy „Oroszország, ne felejtsd el, hogy Románia nem a tiéd!”

A május 18-án Portugáliában tartott előre hozott választások eredményét is leginkább a radikálisan rendszerellenes jobboldal könyvelheti el sikerként. A voksolás tétje az volt, hogy az eddig kormányzó pártszövetség meg tudja-e szerezni a többséget a törvényhozásban. Végül nem sikerült neki, így továbbra is kisebbségi kormánnyal irányíthatják az országot. A liberális-konzervatív Szociáldemokrata Párt (PSD), a Demokratikus és Szociális Centrum – Néppárt (CDS–PP) koalíciója, a Demokratikus Szövetség (AD) a voksok 32 százalékát gyűjtötte be. Őket a Szocialista Párt (PS) 23,38 és a radikálisan jobboldali, a Patrióták Európáért pártcsaládot erősítő Chega (Elég!) 22,56 százalékkal követte. Az ibériai országban 2022 óta ez már a harmadik választás volt, amelyhez az vezetett, hogy a parlamentben benyújtottak két bizalmatlansági indítványt a miniszterelnök, Luís Montenegro ellen, aki ezeket az akadályokat még sikerrel vette, ám egy összeférhetetlenségi botrány kirobbanása után a saját maga által indítványozott bizalmi szavazáson már elbukott.

A vártnál szorosabb eredményt hozott a lengyel elnökválasztás első fordulója is, amelyet a szavazatok 31,2 százalékával a kormányzó jobbközép liberális Polgári Platform (PO) balszárnyához tartozó Rafał Trzaskowski megnyert ugyan, ám az ellenzéki nemzeti konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) által támogatott Karol Nawrockival szemben az előnye mindössze másfél százalék lett. Megduplázta pártja támogatottságát és 14,8 százalékot szerzett a radikális jobboldal legesélyesebb indulója, a Konföderációt képviselő Sławomir Mentzen, de emellett 6,3 százalék szavazott még a Mentzennél is szélsőségesebb Grzegorz Braunra, miközben a kormánykoalíció másik két pártja és a kisebb baloldali erők öt százalék alatt maradtak. A királycsináló tehát Mentzen lehet, aki a saját programpontjainak elfogadásához köti, hogy melyik jelölt mögé sorakoztatja fel a híveit. Nawrocki ezeket a feltételeket – köztük Ukrajna NATO-tagságának vagy a zöldátállásnak a támogatását – rögtön elfogadta, a radikális jobboldal megszólításakor azonban valahogy át kell hidalnia a nézeteltérést a Konföderáció gazdasági liberalizmusa és a PiS által a gazdaságban és a szociális jólétben képviselt erős állami szerepvállalás között. Persze még így is könnyebb dolga van, mint Trzaskowskinak. Az elnökválasztás első fordulója tehát megmutatta, hogy a lengyel pártpolitikát tekintve egyre inkább megerősödnek a markánsan jobboldali nézetek, és amennyiben az elnöki poszt az ellenzék kezében marad, a balközép kormánynak az államfő vétójoga miatt nehéz lesz megvalósítania az illiberális állam leépítését, és a „demokrácia helyreállítására”, ezen belül a jogállamiság helyreállítására, az abortusztörvény liberalizálására és az LMBTQ+-közösség jogainak bővítésére ígéretet tevő erősen Európa-párti programját.

De nemcsak Közép-Európában, a Balkánon vagy a mediterrán térségben, vagyis „Európa perifériáin” erősödnek a fősodorral szemben álló erők, hanem a centrumban is. Említhetnénk Hollandiát, az iszlámellenes populista Geert Wilders Szabadságpártjának a győzelmét. Ott a tavalyi kormányalakítás során a bástyáikat védő hagyományos erők inkább hagyták, hogy az ország irányítása helyett a kabinet fő célja a megmaradás legyen, csak Wilders ne kapjon benne szerepet.

Hasonlít ehhez Franciaország is, amely lényegében kormányozatlan, folyamatos belpolitikai válságban él annak érdekében, hogy a legerősebb pártot, az Európai Patrióták pártcsalád vezető erejét, a Nemzeti Tömörülést hatalmon kívül tartsa. Sőt, a közelgő 2027-es elnökválasztásra készülve Emmanuel Macronék Romániához hasonlóan a demokrácia szellemét sértve a törvény eszközeivel igyekeznek megakadályozni a népszerűségi listákat magabiztosan vezető Marine Le Pen győzelmét. Ennek a tervnek a keretében bűnösnek mondta ki a francia bíróság a Nemzeti Tömörülés arcát, amiért a párt 2004 és 2016 között az Európai Parlamentet megkárosítva fiktíven alkalmazott asszisztenseket a képviselőik mellé. A bíró négy év börtönbüntetésre ítélte Le Pent, amiből két év felfüggesztett, két év pedig házi őrizet, valamint azonnali hatállyal öt évre eltiltotta a választásokon való indulástól, emellett pedig százezer euró, azaz jelenlegi árfolyamon 40,25 millió forint bírság megfizetésére kötelezte.

Helyi sajátosságokkal, de hasonló a séma a fősodorral szembemenő radikális Alternatíva Németországnak (AfD) párt elszigetelésére. Az év eleji választásokon második helyen végző, azóta a népszerűségi listákon a kormányzó CDU-t már befogó, sőt egyes felmérések szerint meg is előző pártot egy az AfD szélsőségességét „igazoló” titkosszolgálati jelentés, nagyrészt kreált vádak alapján a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal „bizonyítottan szélsőjobboldali szervezetnek” nyilvánította, majd bejelentette, hogy ideiglenesen visszavonja a minősítését mindaddig, amíg gyorsított eljárásban a döntés erről meg nem születik. Addig is a szokásrendet felrúgva a Bundestag bizottságaiban az AfD nem kapott elnöki pozíciót, a parlamentben pedig korlátozni akarják a párt képviselőinek a felszólalásait.

A sokáig a szociáldemokrácia egyik fellegvárának tekintett Svédország viszonylag üdítő példa. Itt a baloldalnak rendkívül mély a társadalmi beágyazottsága, az utóbbi évszázadban csak ritkán került ellenzékbe és olyan politikai környezetet teremtett, amihez a megosztott jobboldal is hosszú időn keresztül alkalmazkodott. A szociáldemokraták Svédországban akkor is uralták a politikai teret, amikor a megváltozott körülményeket miatt Dániában és Norvégiában már ellenzékbe kényszerültek, illetve egykor kiemelkedő és sokáig stabilnak tűnő támogatottságuk jelentősen csökkent. A svéd ellenzéken belüli átalakulás, a gazdasági nacionalizmust képviselő, szociálkonzervatív, a bevándorlás visszaszorítását és a közbiztonság erősítését programjának középpontjába helyező, a nemátalakító műtéteket ugyanakkor támogató, az EP-ben az ECR frakcióját erősítő Svéd Demokraták (SD) tartós megerősödése azonban lényegében lebontotta a radikálisokkal szembeni tűzfalat.

A legrégebbi jobboldali erő, a konzervatív Mérsékelt Párt néhány éve már nyitott az SD felé, amihez később – jóval kisebb lelkesedéssel – a kereszténydemokraták is csatlakoztak. A „mérsékeltek” elnöke, Ulf Kristersson által vezetett, 2022 óta hatalmon lévő kormányban ott vannak még a kereszténydemokraták és a baloldali kirándulásáról „visszatért” liberálisok, míg az utóbbiak ellenállása miatt a legnagyobb jobboldali erőként a legutóbbi választásokon második helyen végzett, egykor még a magát szintén az európai fősodorral szemben pozicionáló Dán Néppárt útján elinduló Svéd Demokraták kívülről támogatják a kabinet munkáját. Nos, ez a kormány elérte, hogy a Svédországból távozók száma idén – fél évszázada először – várhatóan magasabb legyen, mint a bevándorlóké, a bevándorlási kérelmek ezzel párhuzamosan csökkenő tendenciát mutatnak és 1997 óta a legalacsonyabb szintet érték el. A svéd miniszterelnök szerint elengedhetetlenül szükséges a migráció kontrollja, és Dániából ihletet merítve tovább, 900-ról 32 ezer euróra növelné a migránsoknak felajánlott pénzösszeget, ami anyagilag ösztönözné őket az ország elhagyására.

Európa tehát egyértelműen polarizálódik, és a „progresszív” liberális fősodorral szemben álló patrióta szuverenista erők térnyerésének újabb lendületet adott Donald Trump visszatérése, valamint az általa az eddig a nyugati blokkban uralkodó gondolkodás ellen indított kulturális, ideológiai harc. Maga a szembenállás azonban ennél régebbi, és Európában a 2010-es kormányra kerülése után Orbán Viktor emelte fel az elsők között ennek a patrióta, szuverenista gondolkodásnak a zászlaját. Azóta az elfáradó, ideológiai alapú kultúrharcokba bonyolódó, a társadalmak valódi kihívásaival, a szociális ügyekkel nem törődő fősodorral szemben az elégedetlenség egyre növekszik. S miközben az uralkodó balliberális elitek az ideológiai harcokba temetkeztek, mind nyilvánvalóbbá vált a migrációs és a zöldpolitika kudarca. Erre jött az orosz–ukrán háború, a Moszkvával szembeni szintén túlhajtott, a realitásokat sokszor figyelmen kívül hagyó, „morális alapokra” helyezett fellépés, amelynek hatásai következtében látványosan megroggyant Európa gazdasági versenyképessége, felgyorsult az ipar leépülése. A nyugati uralkodó elitek e gondok magyarázatául, a saját felelősségük leplezésére is jobb híján az orosz veszélyt, a Kreml beavatkozását hozták fel.

Közben a társadalom egyre nagyobb részének a véleménye nemcsak a politikai diskurzusban, de még a nyugati médiában is legfeljebb démonizálva jelent meg, a feszültség nőttön nőtt, és a képviselet nélkül maradt tömegek az alternatívát jelentő erők felé fordultak. Romániában ezt az elégedetlenséget a nacionalista AUR csatornázta be. Németországban ezen a hullámon emelkedett a legnépszerűbb erővé az AfD. Lengyelországban a hosszú kormányzásban megfáradt nemzeti konzervatívokat sikerült ugyan leváltani, azonban a PiS továbbra is a politikai paletta meghatározó pólusa, ráadásul közben látványosan erősödnek a tőle jobbra álló erők is.

A fősodor pártjainak pedig az Egyesült Államoktól Franciaország és Németországon át Romániáig ahelyett, hogy e válság gyökereit keresnék, a problémák megoldására koncentrálnának, első gondolata a látványosan erősödő rendszerkritikus erők megtörése jogi eszközökkel. Kétségbeesésükben már az sem érdekli őket, hogy ez a törekvés szembemegy a demokrácia szellemével, de sok esetben a törvényekkel is. Már a látszatra sem adnak. Így miközben Georgescu beadványát gyorsított eljárásban elutasította az alkotmánybíróság, a hasonlóan külföldi beavatkozásra hivatkozó Simionéval nem is foglalkoztak. Annak ellenére, hogy erre a Telegram francia házi őrizetben lévő tulajdonosa, Pavel Durov is utalt. Közben persze a fősodor a kihívókkal szembeni fellépést a demokrácia védelmének retorikájába csomagolja, mindenhol óvnak attól, hogy letérjenek a „nyugati útról” és engedjenek a populista közhangulatnak, így beemeljék például a főáramba az idegengyűlölő programot.

Persze a hagyományos erők azért nem ragadnak le ezeknél a kétségbeesését tükröző eszközöknél, és sok helyen inkább előremenekülve, a radikális pártok programjainak egyes pontjait felkarolva próbálják lassítani a számukra kedvezőtlen trendet. Jó példa erre a svéd kormány fellépése a migrációval szemben, mint ahogy az új német kancellár is tesz már ilyen lépéseket. Friedrich Merz az Afd-vel szemben is óv a jogi lépésektől, a betiltástól, és inkább választásokon verné meg a radikálisokat. Ehhez persze a jelenleginél nagyobb lépésekkel kell haladnia. Látjuk a lengyel kampányban is, hogy a hagyományos erők jobb híján elfogadják és átveszik a radikálisok retorikáját, így még a kormányzó balközép kormány is kemény a migráció kérdésében, és még Ukrajna támogatása kapcsán is visszafogottabb a korábbiaknál.

A harc egyre éleződik, a társadalmak közben veszélyesen polarizálódnak. A trend egyértelmű, a progresszív fősodor gyengül, az alternatívok azonban egyelőre még nem igazán tudnak áttörni. A hatalomba belemelegedett, elkényelmesedett uralkodó elitek közben ideológiai irányultságtól függetlenül csak nehezen ismerik el, hogy rosszul végzik a dolgukat, így lassan korrigálnak. Ez a politikai és társadalmi megosztottság a jelenlegi instabil nemzetközi helyzetben különösen aggasztó.