Rajtunk is múlik
Globális járványügyi egyezmény készül az Európai Unió és a WHO bábáskodásával. A jobb nemzetközi együttműködés elviekben támogatandó, a gyakorlatban viszont ismét összecsaphat a globális hatalomgyakorlás akarata és a szuverén államiság védelme.
Az egész világon mindenkit be kellene oltani koronavírus ellen, jelentette ki António Guterres ENSZ-főtitkár január 17-én az online megrendezett Világgazdasági Fórumon. Ezt az alapítványi formában működő szervezetet Klaus Schwab német közgazdász alapította 1971-ben Genfben. Lényegét tekintve a világ befolyásos gazdasági és politikai szereplőihez kötődő agytröszt, amely tematikus szellemi műhelyeket működtet világkormányzati logika szerint. Ez a szerveződés fogalmazta meg a koronavírus-járvány ürügyén a Nagy Újraindítás, azaz a Great Reset globális programját, amely egy neokommunista rémlátomás – többek között megszüntetnék a húsfogyasztást és a magántulajdont, felgyorsítanák a migrációt, és átalakítanák az emberi identitást. (Utópia gombnyomásra, Demokrata, 2021. március 7.)
Mondhatnánk, hogy mindez csupán néhány holdkóros marginális ötletrohama, csakhogy ezek a holdkórosok a világ legbefolyásosabb emberei közé tartoznak, akiknek éves találkozóján a földgolyó legjelentősebb politikai vezetői, államfői, miniszterelnökei vesznek részt. Például az említett Guterres korábbi portugál kommunista miniszterelnök, a Szocialista Internacionálé volt elnöke, az ENSZ egykori menekültügyi főbiztosa, aki a 2015-ös migrációs robbanás idején a bevándorlás alapvető emberi jogkénti elismerését szorgalmazta. Az ENSZ-főtitkárnak persze joga van a véleményéhez akár a globális oltást, akár a migrációt illetően, és bár a kötelező érvényű nemzetközi intézkedéseket sugalmazó hangnem visszatetsző, az annak helyt adó fórum pedig figyelmeztetően befolyásos, ettől még nyugodtan alhatnánk.
Kötelező erő
Csakhogy van itt más is. Az Európai Tanács elnöke, Charles Michel 2020 novemberében az úgynevezett Párizsi Békefórumon nemzetközi szerződés létrehozását vetette föl. 2021 februárjában az Egyesült Államokat, Franciaországot, Japánt, Kanadát, Nagy-Britanniát, Németországot és Olaszországot tömörítő, az Európai Unióval kiegészített G7 csoport vezetői fölerősítették Michel hangját, majd az Európai Tanács 2021. február 25-i ülésén újabb lendületet adtak a kezdeményezésnek, hogy március végén már a világ számos országa és az ENSZ egészségügyi világszervezete, a WHO is egy globális járványügyi protokoll megalkotása mellett szálljon síkra (utóbbi szervezet elnöke az az etiópiai Tedrosz Adhanom Gebrejeszusz, aki egykor az Egyesült Államok által terrorszervezetként számon tartott Tigréi Népi Felszabadító Front nevű kommunista fegyveres szervezet tagja volt, később hazája egészségügyi minisztere, majd külügyminisztere lett, és akit egy amerikai közgazdász feljelentett a Hágai Nemzetközi Bíróságnál azzal a váddal, hogy az etiópiai amhara törzsnél különböző beavatkozásokkal terméketlenséget idézett elő).
Miután az Európai Tanács áldását adta a vállalkozásra, tavaly decemberben a WHO tagállamai – néhány ország kivételével gyakorlatilag a Föld összes állama – többségi egyetértésre jutottak azt illetően, hogy el kell kezdeni azt a tárgyalássorozatot, aminek során előbb jövőre összefoglaló jelentés készül, 2024-ben pedig megszületik az előirányzott nemzetközi egyezmény.
Ez elvi síkon indokolt is. Aligha vitatható, hogy világjárvány idején jelentősen megkönnyíti és felgyorsítja a védekezést, ha a nemzetközi együttműködésnek világos szabályai vannak. Az ördög azonban előszeretettel bujkál a részletekben. Azok viszont egyelőre nem körvonalazódnak, csak általánosságokban beszélnek a témában megszületett és a nyilvánosság elé tárt dokumentumok. Az így megfogalmazottak jó részével egyet lehet érteni. Például: „A nemzetközi közösségnek együtt kell működnie az oltóanyagokhoz és a terápiás készítményekhez való méltányos hozzáférés biztosítása, továbbá az adatok és információk időben történő megosztásának, valamint az emberi, állat- és környezet-egészségügy közötti kapcsolatok figyelembevételének szavatolása érdekében.”
Vagy: „A Covid–19 rávilágított arra, hogy globális szinten fokozott felkészültségre és szorosabb együttműködésre van szükség. A világ kutatóközpontjai közötti jobb együttműködés és a nemzetközi finanszírozás jobb koordinációja javíthatná a kockázatok nyomon követését és az új fertőző betegségekkel kapcsolatos ismeretek megosztását. A készletfelhalmozás globális koordinációja biztosíthatná, hogy az országok hozzáférjenek az alapvető készletekhez. A világjárványokról szóló megállapodás jobb válaszmechanizmusokat is eredményezhetne, és megoldást jelenthetne az oltóanyagokhoz, gyógyszerekhez és diagnosztikai eszközökhöz való hozzáférés egyenlőtlenségeire.”
Nemzetközi hatóság
Ugyanakkor: „Egy egyezmény, megállapodás vagy más nemzetközi okmány a nemzetközi jog értelmében jogilag kötelező erejű.” Márpedig az egyezmény egyik deklarált célja „erősebb nemzetközi egészségügyi keretrendszer, amelyen belül a WHO koordináló hatóságként jár el a globális egészségügyi kérdéseket illetően”. Amely „globálisan kezelni tudja a félretájékoztatás problémáját”.
Ez kétségtelenül fontos, hiszen a koronavírus-járvány alatt nemcsak hajmeresztő áltudományos rémhírek áradata zúdult a közvéleményre, sarokba állítva a józan észt, hanem a mégoly jogos kételyekre megnyugtató választ nem adó fősodrú világmédia sem segítette a pontos tájékozódást. De maga a WHO sem beszélt közérthetően. Pedig ma már tudjuk például, hogy mint a neves amerikai kardiológiai szakfolyóirat, a JAMA egyik tanulmánya megállapította, az mRNS-alapú oltásoknak ritka, de igen súlyos mellékhatása lehet különösen serdülő fiúknál és fiatal férfiaknál a szívizomgyulladás. Ha kizárólag ilyen hatásmechanizmusú vakcinák érkezhettek volna Magyarországra, akkor egyetlen beoltott sem lehetett volna biztos benne, hogy nem kockáztatja ezt a veszélyt. Ennek fényében utólag különösen botrányos az Európai Unió kapálózása az orosz és a kínai oltóanyag ellen. A félretájékoztatás problémájának kezelésére irányuló szándék tehát akkor helyes, ha nem a felmerülő kételyek elfojtását jelenti.
De vissza a leendő egyezményhez! A meghirdetettek értelmében „a tárgyalási irányelvek a tárgyalások alakulásától függően szükség szerint felülvizsgálhatók és továbbfejleszthetők”. Vagyis ha a tárgyaló országok többsége támogatja, más irányt is vehet a szövegtervezet kimunkálása. Elviekben legalábbis fennáll ez a lehetőség – persze amíg nem ismerjük a konkrét szöveget, fölösleges szoronganunk. Igaz, a nemzeti szuverenitás feladására éppen elég példát látunk Európa-szerte, ezért éppenséggel nem lehetetlen, hogy több ország rábólintana akár arra is, hogy az államok kormányainak kezéből kikerüljenek például olyan döntések, hogy legyen-e kötelező oltás vagy se, mely gyógyszergyártók mely oltóanyagait kell használni és melyek tiltottak. Ha megszületik az egyezmény tervezete, kiderül majd, hogy indokolt volt-e az ettől való félelem.
Az egyezmény kapcsán tehát nem az a kérdés, hogy hatékony gátjai-e a járványok terjedésének a védőoltások (azok), hanem hogy fel szabad-e ruházni bármely globális szervezetet olyan hatalommal, amellyel a nemzetállamok törvényes kormányainak feje fölött kényére-kedvére intézkedhet (nem szabad).
Rajtunk is múlik
Jelenleg folynak a tervezett kötelező érvényű nemzetközi egyezménnyel kapcsolatos egyeztetések. A kitűzött menetrend értelmében augusztus 1-jéig kormányközi tárgyalótestület állítja össze az okmány előzetes tervezetét, jövőre elkészül az eredményjelentés, 2024 májusában pedig az Egészségügyi Világközgyűlés 77. ülésszaka elé kerül szavazásra.
Itt tart tehát most a folyamat. Fentiekből kitűnik, hogy nem igazak, illetve messze eltúlzottak azok a rémhírek, amelyek befejezett tényként kötelező globális oltásról, nemzetek fölötti egészségügyi diktatúráról szólnak. Sorsdöntő ugyanakkor, és ez már messze túlmutat járványokon és egészségügyön, hogy a leendő egyezmény kicsavarhatja-e az államok kezéből a polgáraikkal kapcsolatos döntések meghozatalának jogát, vagy sértetlenül hagyja.
Jó hírünk van: nem eszik olyan forrón a kását.
– Az Egészségügyi Világközgyűlés a WHO parlamentje, határozatait minősített többséggel hozza meg, elfogadás esetén pedig megnyitja aláírásra a tagállamai számára – avatta be a Demokratát a mechanizmusba a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Jogi Tanszékének vezetője.
Tóth Norbert egyetemi docens kérdésünkre hangsúlyozta, az aláírás még nem jelent semmit, az egyezményt a részes országoknak ratifikálniuk kell.
– Magyarország úgynevezett dualista állam, ez azt jelenti, hogy a nemzetközi egyezményeket a kormány előterjesztése nyomán az Országgyűlésnek el kell fogadnia, a köztársasági elnöknek alá kell írnia, majd be kell építeni őket a magyar jogrendbe, a ratifikáció után ki is hirdetve. Vagyis nem válik automatikusan a hazai jogrend részévé minden nemzetközi szerződés, amit a kormány aláír – fejtette ki Tóth Norbert.
Példaként említette, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróságot megalapító Római Statútumot, noha a testületnek van magyar bírája, a magyar Országgyűlés ratifikálta, de nem hirdette ki, mivel a szöveg deklaráltan figyelmen kívül hagyja az állami vezetők immunitására vonatkozó nemzeti jogszabályt, amit nemcsak a 2011-ben hatályba lépő Alaptörvény, hanem a korábbi, egyébként 1989 óta önmagát is átmenetinek minősítő alkotmány is rögzített. Mindezekből következik, hogy miközben a globalizmus és a szuverenitás számos más területen is zajló küzdelme várhatóan a tervezett WHO-egyezmény megszövegezése során is összecsap, az Magyarország jogi aktussal is megerősített beleegyezése nélkül semmilyen kötelező érvényű diktátumot, „globális oltásdiktatúrát” nem hozhat számunkra.