A december végi szerbiai parlamenti választásokon magabiztos győzelmet arattak a hágai vádlott, Seselj csetnik vajda radikálisai, ám egyedül nem tudnak kormányt alakítani, de a szocialistákkal együtt sem. Ahhoz, hogy Szerbiában felálljon az új kormány, össze kell fogniuk az úgynevezett demokratikus erőknek. Ez nem egyszerű feladat, hiszen a Kostunica vezette Szerbiai Demokrata Párt, a Djindjics-féle Demokrata Párt, a technokraták fémjelezte G17 Plusz és a Vuk Draskovics-féle tömörülés programjai között nehezen áthidalható különbségek mutatkoznak, legyen szó a Hágához való viszonyról, vagy akár a gazdasági programról. Még sincs más esély arra, hogy Szerbiában demokratikus erők alakítsanak kormányt, ugyanis a négy politikai formáció mindegyikére szükség van, hogy meglegyen a parlamenti többség. Érdekes módon a második helyen végzett párt elnöke, az exjugoszláv államfő, Vojiszlav Kostunica a választásokat követően felvetette a nemzeti egységkormány megalakításának lehetőségét, de erre vajmi kevés az esély. Az elkövetkezendő napok választ adnak arra, hogy feláll-e a demokratikus erőkből az új kabinet, ám az már most látszik, hogy a valószínűsíthető koalíció nem csupán törékeny többséggel rendelkezik majd, hanem megannyi feszültségtől lesz terhes. Mindez pedig a Szerb Radikális Párt malmára hajthatja a vizet, sőt még Milosevics most csak a hatodik helyen végzett szocialistái is megerősödhetnek. Nem kizárt tehát, hogy hamarosan új választásokra kerülhet sor, amelyen már döntő győzelmet arathatnak Seselj és Milosevics pártjai. Ebben egyébként a Nyugat is szerepet játszhat, hiszen új segélyekre Szerbiának csak akkor van esélye, ha még szorosabban együttműködik a boszniai szerb háborús bűnösök kézrekerítését szorgalmazó nemzetközi bírósággal. Ha nem lesz segély, akkor még mélyebbre süllyedhet a szerb gazdaság, illetve az életszínvonal, ha viszont újabb katonai vezetőket adnak ki Hágának, akkor a szerb nemzeti büszkeségen esik egy sokadik folt. Ez viszont megint csak a radikálisoknak kedvez, akik egyébiránt felvetették a szerb–horvát határ jelentős kiigazítását is.

Ebben a helyzetben kell szülőföldjén boldogulnia a délvidéki magyarságnak, amely hosszú idő óta nem juttathatott be képviselőt a belgrádi parlamentbe. Mindebben az 5 százalékos választási küszöb csakúgy szerepet játszik, mint a magyar pártok széthúzása, illetve bojkottja, valamint a nem megfelelő – kisebbségi, illetve regionális – választási koalíciók. Ráadásul Vajdaság tartományban a radikálisok különösen jól szerepeltek, ami nem a legmegnyugtatóbb tény a több nemzetiség által lakott területen.

A délvidéki magyaroknak szembe kell nézniük azzal, hogy a ’90-es években a Vajdaság tartományba érkezett szerb menekültek továbbra is elkövethetnek magyarellenes atrocitásokat – lásd magyarverések, temetőgyalázások –, sőt továbbra is szembesülniük kell Szerbia tragikus gazdasági helyzetével, sőt a vízumkényszerrel. A Délvidéken egyébként, csakúgy, mint Kárpátalján, félelemmel tekintenek május 1-je, azaz Magyarország teljes jogú EU-taggá válása elé. Ezért is tűnik kulcskérdésnek számukra, hogy a magyar parlament szabad utat enged-e a kettős állampolgárságnak.

Az erdélyi magyarság számára sem kevésbé összetett a helyzet, hiszen idén önkormányzati és parlamenti választásokat is tartanak Romániában. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), illetve a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) megalakulása a riasztó demográfiai tendenciák tükrében történelmi szükségszerűségnek bizonyult, ám az is várható, hogy a választásokon előkerül a magyar kártya. A Nastase vezette kormánypárt prominensei már több ízben követeltek rendőrségi, sőt ügyészségi fellépést a magyar tanácsnokok ellen, de a java még feltehetőleg hátra van. Mint ismeretes, Iliescuék kampányát néhány évvel ezelőtt Ron Werber vezette, s a román posztkommunisták akkor már előjöttek a magyarkérdéssel. Ezután és az MSZP-féle „23 millió román munkavállaló” után meglepő lenne, ha nem szítanák fel az indulatokat az országban élő kisebbségek, különösen a magyarok ellen. Ebben Nastase és Iliescu szociáldemokratái mellett főleg a Vadim Tudor vezette párt jeleskedhet. Egyes hírek szerint az utóbbi, azaz a soviniszta, szélsőjobboldali Nagy Románia Párt szintén izraeli kampánytanácsadót fogadott fel, s ha a werberi módszerek érvényesülnek a Tudor és Funar fémjelezte párt kampányában, akkor a magyarok semmi jóra nem számíthatnak a választások idején.

2004-ben az erdélyi magyar közéletben, illetve a politikai elitben is átrendeződés várható. A helyhatósági választásokon az RMDSZ-nek komoly riválisai lehetnek az új magyar formációk – például a Szász Jenő vezette Magyar Polgári Szövetség –, különösen a tömbmagyar vidékeken. Az önkormányzati választás megmutathatja a valós erdélyi magyar erőviszonyokat. Ez már csak azért is örvendetes, mert a romániai magyar választópolgárok csupán mintegy 6-7 százalékot tesznek ki, ezért 5 százalékos parlamenti küszöbnél a magyarok parlamenti képviselete kerülhet veszélybe, ha az erők megoszlanak. Ezért a helyhatósági választások után tárgyalóasztalhoz kellene ülniük a Tőkés László és Markó Béla vezette erőknek, s a tényleges(!) erőviszonyok alapján közös listát kellene állítaniuk. Ám a bukaresti politikai boszorkánykonyhát ismervén még az sem kizárt, hogy Nastaseék felajánlják az RMDSZ csúcsvezetőinek a szociáldemokrata lista néhány biztos befutó helyét. Mindezek mellett nagy kérdés, hogy az EMNT és az SZNT autonómiakoncepcióihoz hogyan viszonyul majd a román politikai elit, illetve az RMDSZ hivatalos irányvonala, és az sem elvetendő, hogy a belső önrendelkezésért folytatandó küzdelemnek milyen lesz a budapesti, illetve az európai fogadtatása. Tőkés Lászlóéknak rendkívül erős brüsszeli és strasbourgi hátszélre van szükségük, hiszen néhány jeles román értelmiségin kívül Bukarestben gyakorlatilag minden komoly tényező megkérdőjelezi követeléseik jogosságát, még a jobbközép erők nagy része is.

A 2004-es esztendő tehát megelőlegezheti, hogy a délvidéki és az erdélyi nemzetrészek néhány évtizeden belül eltűnnek-e a bizánci szellemmel átitatott Balkán bugyraiban vagy megmaradnak a XXI. század Európájában.