Az egyszerű szírek becslése szerint a kormány által becsült kétmilliónál jóval több iraki van az országban. Sokan három-három és fél millióról beszélnek. Legtöbbjük a határ közeli településeken és a fővárosban telepedtek meg. Damaszkuszban igencsak szembetűnő az irakiak jelenléte. Az utcán sétáló fülét gyakran megüti a szírekétől elütő dialektus. Sokukat azonban már messziről megismerni. Arcberendezésük valamelyest elüt a helyiekétől. A férfiak közül sokan keskeny bajszot viselnek, ingüket pedig következetesen betűrik. Ami viszont az egyik legbiztosabb árulkodó momentum származásukról, hogy napközben kis csapatokban üldögélnek parkokban és padokon. Többségük alkalmi munkalehetőségre vár. Ez azonban ritkán adódik. Bármerre jár az ember Damaszkuszban, mindenhol fekete szempárokkal találkozik. És minden szempár mögött egy történet rejlik. Egy keserű történet, mely elűzte a szempár tulajdonosát hazájából.

Irakiakkal mindenütt találkozni. Én azonban taxiba szállok, és a dél-damaszkuszi Szajjida Zajnab felé veszem az irányt. A negyed ugyanis az iraki menekültek legfőbb lakhelye. Az út hosszú, ezért, hogy múljon az idő, a taxissal beszélgetek. Abu Nadzsib ötvenes éveiben járó családapa. Az iraki menekültekről kérdezem. Pár mondat után kiderül, hogy az iraki exodus az ő életére is közvetlen hatással volt.

Kétfajta iraki van Szíriában: nagyon szegény és nagyon gazdag. A maga módján mindegyik súlyos problémákat okoz. – Az ingatlanok ára az egekbe szökött – panaszkodik Abu Nadzsib. – A fiam most 28 éves, de nincs pénzünk megházasítani.

A probléma sokakat érint. Muszlim tradíciók szerint házasság előtt a férfinak a drága ajándékok és hozomány mellett lakást is biztosítania kell jövendőbelije számára. Erre általában a család adja össze a pénzt. Mostanában azonban ez már nem olyan egyszerű.

– Ha van egy lakás, ami ötmilliót ér, jön egy gazdag iraki, és tízmilliót kínál érte. Damaszkuszban szíriainak így már lehetetlen lakást venni – magyarázza a taxis.

Megtudom, hogy az albérlet sem jelent megoldást, mivel azok esetében a két évvel korábbihoz képest háromszáz százalékos az áremelkedés. De nem csak az ingatlan- és bérleti árak mentek fel. Drágábbak lettek az élelmiszerek és a mindennapi cikkek is.

A szegény iraki tömegek leginkább az államkasszának jelentenek terhet. A szír kormány szerint a menekültek évi egymilliárd dollárral terhelik meg a költségvetést. A menekültek a szavazójogot leszámítva minden állampolgári joggal rendelkeznek. Az alkotmány szerint ugyanis minden arab, legyen az marokkói, egyiptomi, jemeni vagy éppen iraki, vízum nélkül utazhat Szíriába, és ha már ott van, jogosult ingyenes egészségügyi ellátásra, a gyermekek pedig ingyen tanulhatnak az iskolákban. Gyermekből igen sok van. Az ENSZ becslései szerint csak 2007-ben százezer iraki gyermek iratkozott be szíriai iskolákba. Mára így nem ritkák a 60 fős osztályok sem.

A nehézségek ellenére a szírek nem neheztelnek a hazájukba érkező irakiakra. Abu Nadzsib például következetesen „iraki testvéreink”-ként beszél róluk. Tudja, hogy ők csak áldozatok, és nem tehetnek a káoszról, amibe hazájuk süllyedt.

– Ha a Közel-Keleten háború van, az emberek mindig Szíriába menekülnek – magyarázza Abu Nadzsib.

Szavai mögött évezredes tapasztalat van. Szíria mindig is a népek átjáróháza volt. A történelem során sumerok, asszírok, hettiták, kánaániták, rómaiak, majd végül arabok érkeztek a térségbe. Voltak, akik hódítókként érkeztek, és voltak, akik a hódítók elől menekültek ide. A népek egybeolvadtak, így lett Szíria egy olyan, kultúrájában és tradícióiban sokrétű ország, mint amilyen napjainkban.

A történelem azonban nem állt meg, a XX. század második felétől kezdve újabb néphullámok érték el Szíriát. Izrael 1948-ban történő kikiáltásakor 90 ezer palesztin menekült érkezett Szíriába, akiket a 67-es háború után újabbak követtek. Napjainkra már több mint félmillióra tehető a Szíriában élő palesztinok száma. Legutóbb pedig Izrael és a Hezbollah háborúja idején 50 ezer libanoni árasztotta el az országot. A szír családok sokszor saját otthonaikba fogadták be a libanoni menekülteket.

A palesztinok és libanoniak jelenlétéhez könnyen hozzászoktak a szírek. Ők ugyanis, mondhatni, egy nép. Történelmileg ezek az országok a Nagy Szíria, arabul as-Sám részei voltak. Dialektusuk, kultúrájuk és gondolkodásmódjuk szinte teljesen megegyezik. Az irakiakkal azonban más a helyzet. Bár egy nyelven beszélnek és ők is araboknak mondják magukat, természetük mégis sokban eltér a szírekétől.

– Tá’bán – jellemzi őket egy szóval Abu Nadzsib, amikor az iraki lélekről kérdezem. A szó magyarul annyit tesz: fáradt. És valóban, szíriai szemszögből nézve az iraki lélek valóban fáradt. Irak sokkal tradicionálisabb ország, mint Szíria. Sokkal erősebben érvényesül a törzsiség, és az emberek kevésbé nyitottak az idegenekre.

Megérkezünk. Szajjida Zajnab első látásra nem sokban különbözik Damaszkusz többi külvárosáról. Ha azonban jobban szemügyre vesszük a dolgokat, mindjárt más a helyzet. Két Folyó étterem, Bagdad sütöde, Nedzsef fodrászat. Az üzlethelyiségek nevei egytől egyig iraki kötődésre utalnak.

Megpillantok egy vékony, barna arcú fiatalembert, és szóba elegyedek vele. Kiderül, hogy Hasszánnak hívják és tizenkilenc éves. Iskolába nem jár. Néha besegít egy asztalosüzemben, amiért napi százötven lírát (hatszáz forintot) kap. Bagdadi síita család legkisebb gyermeke. Apja már rég meghalt. Otthon maradt édesanyjára négy otthon maradt testvére vigyáz. Ő egyik bátyjával költözött Szíriába.

– Anyámmal gyakran beszélek telefonon – meséli. – Azt mondja, ne gyere vissza! Bárhol is vagy, jobb ott neked, mint Irakban. Mikor arról kérdezem, hogy érte-e már hátrányos megkülönböztetés amiatt, hogy iraki, kicsit értetlenül néz:

– Az emberek inkább sajnálnak. Ráér, ezért felajánlja, hogy körbevezet a környéken. Délután két óra van, de az utcák kihaltak.

– Az emberek még alszanak – magyarázza Hasszán. – A többségnek nincs munkája, ezért hajnalig fennmaradnak, és napközben alszanak.

Néhányan azonban már láthatóan ébren vannak. Az egyik ház tövében négy negyvenes éveiben járó férfi teázgat. Odalépek hozzájuk és megkérdezem tőlük, hogy lefényképezhetem- e őket. Nagy meglepetésemre kedves fogadtatás helyett felháborodva továbbkergetnek. Ketten még el is takarják arcukat, nehogy megörökíthessem őket.

– Nem lehet tudni, hogy miért jöttek el Irakból – magyarázza Hasszán. – Lehet, hogy valami miatt körözik őket.

A szír és iraki kormány egyezményt írt alá a körözött személyek kiadásáról. Ha megtudják, hogy itt vannak, hamar hazatoloncolják őket. Mikor látják, hogy továbbmegyünk, a férfiak megnyugszanak és tovább szürcsölik teájukat.

Később kiderül, hogy nem minden iraki ilyen barátságtalan. A többségnek biztosan nincs vaj a fején. Erre lehet következtetni abból, hogy idősebbek is büszkén pózolnak a kamera előtt, a fiatalabbak pedig külön kiprovokálják, hogy lefényképezzem őket. Többségük húsz-harminc éves fiatal. Munkájuk nincs, így az otthonról hozott pénzből és a szír állam jóindulatából élnek. Hogy mi lesz a sorsuk, egyelőre nem tudják. Sokan már alig várják, hogy otthon rendeződjön a helyzet, és hazatérhessenek. Sokuknak már nincs hova hazatérnie. Abu Hamíd egy harmincas évei végén járó férfi, földrajzot tanított egy bászrai iskolában.

– A terroristák gyakran támadnak tanárokat és más értelmiségieket. Nem éreztem biztonságban a családomat – emlékezik vissza.

A férfi eladta a házát, így ha rendeződne is a helyzet, már nem lenne hova visszatérnie. Minél több emberrel beszélek és minél többük nevét hallom, feltűnik, hogy egyetlen nagy, befolyásos klán neve sem hangzik el. Akik elmenekültek, javarészt kicsi vagy gyenge családok gyermekei, akik nem bízhattak törzsük védelmében.

A szírek szerint az irakiak megjelenésével a közbiztonság sokat romlott az országban. Szíriában korábban ismeretlen volt a lopás vagy a betörés. Az emberek sokszor otthonaik ajtaját sem zárták. Mára azonban mindez megváltozott.

– Tényleg az irakiak számlájára írható a növekvő bűnözés? – kérdezem Hasszántól. Ő legnagyobb megdöbbenésemre ahelyett, hogy védené honfitársai becsületét, igennel felel. A dolog végül is logikus. A jó közbiztonságot nem feltétlenül a szigorú hatóság, hanem a társadalmi kapcsolatok magyarázzák. Ha valakit lopáson kapnak, az nemcsak magára, de egész családjára szégyent hoz. A rossz útra tévedt embert általában a családja is kiveti magából. Család nélkül pedig elképzelhetetlen az ember élete, így senki nem meri megkockáztatni, hogy elvegye azt, ami a másé. Az irakiaknál azonban más a helyzet. Ők nem részei a szír társadalomnak, így ha rajta is kapják őket, a későbbiekben arctalanul eltűnhetnek a tömegben. Más kérdés, hogy Szajjida Zajnabban például kiváló a közbiztonság, hiszen itt szinte mindenki ismer mindenkit.

De van egy másik dolog is, ami az irakiakkal párhuzamosan jelent meg Szíriában. Ez pedig a prostitúció. A muszlim világban ez igen érzékeny kérdés. Mondhatni, becsületbeli ügy. Szíriában hivatalosan nincs prostitúció. Ennek ellenére persze szinte minden férfi tudja, hogy hova kell mennie néhány kellemes óráért, és a megfelelő telefonszámok kézről kézre járnak. A fiatal, egyedülálló férfiaknak igazi áldás az irakiak jelenléte. Az Ukrajnából vagy Romániából érkezett prostituáltak ugyanis luxuscikknek számítanak, de a szír lányok is sokat kérnek. Az iraki nők azonban mindenki számára megfizethetőek.

– Egy óra átlagosan 500 lírába (2000 forint) kerül – meséli Hasszán, de sietve hozzáteszi, hogy ő ezt kizárólag csak hallomásból tudja. Megtudom, hogy iraki nőként igen nehéz munkát találni, így akik családjuk nélkül menekülnek el Irakból, sokszor a legősibb mesterséggel kényszerülnek megkeresni kenyerüket.

A prostitúció szomorú velejárója, hogy az AIDS is megjelent. Egy közszájon forgó történet szerint egy szír férfi nemrég öngyilkos lett, miután kiderült, hogy megkapta a gyilkos kórt.

Megpillantok egy kis pékséget. A tulajdonos Abu Nidál, egy ötvenes éveiben járó bajszos férfi éppen végez egy lapos kenyérrel. Nyelve könnyen megered.

– Testvéremet síita halálosztagok ölték meg – emlékezik vissza a férfi. – Pénteken elment imádkozni, és egy autóból tüzet nyitottak a mecset előtt gyülekezőkre.

A férfi Szamarra városából származik. Onnan, ahol 2005 áprilisában ismeretlenek merényletet intéztek a város nevezetessége, a síita Aranykupolás Mecset ellen.

– A támadás után elszabadult a pokol – emlékezik vissza a férfi. – Onnantól kezdve bosszú bosszút követett, és rengeteg vér folyt. Régen a nők egyedül is békében sétálhattak esténként az utcán. Attól kezdve azonban már a férfiaknak sem volt tanácsos sötétedés után az utcára lépni.

Abu Nidál öccse halála után döntött úgy, hogy feleségével és három lányával Szíriába költözik. Az irakiak otthon hagyták a felekezeti ellentéteket. Abu Nidál például szunnita. Két segédje azonban síita. A szunniták általában a város különböző pontjain, szétszórva élnek. A Szíriában élő irakiak felekezeti arányairól egyébként nincs hivatalos felmérés. Az országban ugyanis a felekezetiség gyakorlatilag tabutéma. A szírek igen büszkék arra, hogy hazájukban a többségi szunniták, a kisebbségi keresztények, drúzok, síiták és alaviták teljes békében élnek egymással.

Szajjida Zajnabban egyébként szemmel látható a síita túlsúly. Egyenesen olyan, mint Irán kicsiben. A boltok falait Ali imám és Khomeini ajatollah képei díszítik, a magnókból pedig ritmusos, perzsa nyelvű vallási zene szól. Ahogy sétálok, észre sem veszem, hogy lábam átveszi a hangos dobszó ütemét. A negyed évszázadok óta zarándokhelynek számít. Itt található ugyanis a környék névadójának, Mohamed próféta lányának, Zajnabnak a sírhelyét őrző mecset. Az aranykupolás épülettől pár száz méterre egy, a negyedtől teljesen téridegen, négycsillagos szálloda áll.

– A vendégek szinte kivétel nélkül gazdag iraki síiták vagy irániak – világosít fel Hasszán. – Ők hazatérnek – mondja, és hangjából keserűség érződik.

Sayfo Omar (Damaszkusz)