A II. világháború után függetlenedett volt gyarmati államokat olyan társadalmi-politikai bajok terhelték, amelyek részben még ma is gátat szabnak a zavartalan fejlődésnek. Egyik megoldandó feladatként jelentkezett a közigazgatás viszontagságos állapotának rendezése. A gyarmattartók ugyanis saját jól bevált intézményrendszerüket húzták rá a helyi társadalmakra, amelyek régi törvényei, szokásai továbbra is érvényben maradtak, ami kettősséget és ezzel együtt káoszt eredményezett.

A gyarmatosítás számos különböző, sok esetben egymással ellenséges etnikumot, kultúrát szorított önkényesen meghúzott határvonalak mögé, táptalajt nyújtva a mai napig folyó véres etnikai, vallási és nyelvi konfliktusoknak. Gondot jelentett továbbá, hogy a társadalmak kizárólag szegényekből és gazdagokból álltak, a középosztály, amely szilárd támaszt nyújthatott volna a kormányoknak, teljességgel hiányzott. Így a gazdasági arisztokrácia szinte feudális jelleggel uralta az országok vezetését. Mai napig állandó szociális feszültség forrása a népességrobbanás, amelynek hozadéka a mérhetetlen nyomor, éhínség, rossz egészségügyi ellátás és kulturális elmaradottság.

Ázsiai Unió

A belső feszültségeket csak tetézték az államközi konfliktusok. 1964-ben például Indonézia és a Maláj Föderáció között tört ki a vita a korábbi három angol gyarmat, Brunei, Sabah és Sarawak területe fölött. Tekintve, hogy mindhárom országhoz tartozó tengerpart igen gazdag természeti kincsekben, kőolajban, földgázban, valamint a szárazföldön is jelentős színesfém- és nemesfa-tartalékok találhatók, a konfliktus majdnem nyílt háborúvá fajult.

A problémát bonyolította, hogy Sabah tartományra a Fülöp-szigetek is bejelentette igényét, történelmi jogosultságra hivatkozva. Indonézia szorgalmazta továbbá, hogy a nemzetközi jog és politika a szigetvilág természetes határai alapján szabja meg országa felségvizeit, ami igencsak megnövelte volna az államhoz tartozó tengerfelszínt. Az ötlet legkevésbé Malajziának tetszett, amely ezzel a lépéssel elvesztette volna kőolaj- és földgázkincseinek, illetve halakban gazdag vizének jelentős részét.

Amikor Indonéziában a konfrontációs politikát folytató Sukarno elnököt, 1966-ban megfosztották hatalmától, és a szomszédokkal jóval barátságosabb viszonyt folytató Suharto tábornok került az elnöki székbe, már semmi nem állta útját egy közös szervezet létrehozásának Délkelet-Ázsiában.

A hasonló belső társadalmi, politikai problémák, a gazdasági együttműködés és a békés egymás mellett élés utáni vágy mellett a közös félelem is szerepet játszott az ASEAN (Délkelet-Ázsiai Nemzetek Társulása) megalakulásában.

A leendő tagállamok a Kínát eluraló kommunista ideológia továbbterjedésétől, illetve a Nyugat, kiváltképp az USA gazdasági újragyarmatosítási törekvéseitől tartottak. A vietnami konfliktus eszkalálódása, a kínai kulturális forradalom ugyanis olyan nemzetközi helyzetet teremtett, amely három út elé állította a térség államait.

Az első esetben az Egyesült Államok csatlósainak táborát, a másodikban pedig a kommunista Kína holdudvarát növelték volna – tekintve, hogy Mao Ce-tung nyíltan meghirdette eszméinek importját. Mivel egyik ösvény sem bizonyult fényesnek, a délkelet-ázsiai országok a harmadik utat, az integrációt választották, így a kezdeti botladozások után végül 1967. augusztus 8-án Bangkokban az öt alapító, Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld bejelentette az ASEAN mint a Délkelet-Ázsia nemzetek békés és virágzó közösségének” létrejöttét.

Az első, 1976-os csúcstalálkozóig nem folyt érdemi munka a szervezetben, mígnem az 1978-as kambodzsai polgárháború, amelynek kegyetlenkedései szintén csak erősítették a közös félelmet, ösztönzőleg hatott az ASEAN-fejlődésre. További államok csatlakoztak a szervezethez, előbb 1984. január 7-én Brunei, egy héttel azután, hogy az alig 300 ezres lakosú kis állam függetlenedett Nagy-Britanniától, majd 1995-ben Vietnam lépett be, amellyel a szervezet mintegy 75 milliós piaccal lett gazdagabb. 1997-ben Laosz és Mianmar, végül 1999-ben Kambodzsa lépett a tagállamok sorába.

A szervezeten belül kezdettől domináns szerepre tört Indonézia, amelynek vezetése nemcsak gazdasági és politikai síkon képzelte el az ASEAN-t, hanem regionális összefogást sürgetett, vagyis a külső hatalmak elleni puha, diplomatikus küzdelemre akarta kihegyezni az együttműködést, több-kevesebb sikerrel.

Kezdeményezéseit nagymértékben támogatta a Fülöp-szigetek vezetése, ahol az 1946-os függetlenedés ellenére továbbra is az Egyesült Államok mondta ki a végső szót számos belpolitikai kérdésben. Az amerikai külpolitika más téren is sértette a térség érdekeit. Az USA azon törekvése, hogy felfegyverezze Japánt, erős félelmeket váltott ki nemcsak Indonéziában, hanem szerte a térségben, hiszen még elevenen éltek a szívekben a II. világháborús véres japán megszállás emlékei.

Az USA a hetvenes évek második felétől, az úgynevezett kissingeri ping-pong diplomáciától kezdve segítette a kommunista Kína felfegyverkezését, azon kissé meglepőnek tűnő gondolat által vezérelve, hogy ezzel ellenséget támasszon az ugyancsak kommunista Szovjetunió hátában. Ez még Japánnál is jobban megijesztette az ASEAN országait, mivel Kína nem titkolt szándéka volt, hogy érdekszférájába, azaz a kommunista ideológia karámába hajtsa a térséget.

Thaiföld ezzel szemben mindig is baráti viszonyt tartott fenn az Egyesült Államokkal, bár nekik is pont azért jött jól az ASEAN, hogy a tengeren túlról jövő gazdasági segítséget saját igényeik szerint alakítsák. De Thaiföldnek azért is csatlakoznia kellett, mert távolmaradása esetén minden bizonnyal magas behozatali illetéket rótt volna rá a szövetség, amelynek a virágzó rizs- és nyersgumi piac látta volna kárát. Vietnamot pedig a szovjet támogatás megvonása terelte a szövetségbe.

A szervezet egyik legeredetibb vonása, hogy más államokat, úgynevezett dialóguspartnereket is bekapcsol tevékenységébe. Így gazdasági téren többek között Kanadával, az Egyesült Államokkal, Új-Zélanddal és néhány uniós országgal kötött megállapodást, de az 1994. évi, biztonsági kérdésekkel foglalkozó regionális fórumon jelen volt Oroszország, Kína, és Pápua Új-Guinea is. Ezzel létrejött az úgynevezett extraregionális működés.

A külső partnerekkel folytatott kapcsolatok könnyítése érdekében számos képviseleti irodát nyitottak többek között Brüsszelben, Londonban, Washingtonban, Moszkvában, Pekingben és Tokióban. Európával kezdettől fogva olajozottan működtek a kapcsolatok, amelynek alapját a gyarmatosítás idejéről maradt közös tradíciók képezik. Az ASEAN vezető elitje rendszerint Európában végezte tanulmányait, és a szövetség intézményrendszere is kontinentális sémákon nyugszik.

 

Gazdasági szuperhatalom

A teljessé vált ASEAN lakossága meghaladja az 500 millió főt, területe 4,5 millió négyzetkilométer, összesített GDP-jük pedig 797 milliárd dollárra rúg, amely annak ellenére sikeresnek mondható, hogy jóval alatta marad Japán, az Egyesült Államok vagy az Európai Unió gazdasági mutatóinak. Bár a térség tőkében szegény, nyersanyagban és olcsó munkaerőben annál gazdagabb.

Javarészt ennek köszönheti világgazdasági súlyát. A kilencvenes évek második felére úgy tűnt, hogy a délkelet-ázsiai szövetség erős vetélytársa lett a Kínai Népköztársaságnak, leszámítva a politikai stabilitást. Ekkor történt ugyanis, hogy az addig oly stabilnak tűnő, diktatórikus jellegű elnöki hatalom megroggyant a Fülöp-szigeteken és Indonéziában. A többi tagállam belpolitikai helyzete is gyengélkedni látszott, leszámítva talán Szingapúrt és Bruneit. A belső feszültségek súlyos gazdasági problémákhoz vezettek, amelyek az 1998-as válsággal törtek felszínre.

Az ASEAN összes tagállama súlyos depressziót élt meg, az ipari termelés a töredékére esett, és a hitelezők fizetésképtelensége romba döntötte a bankrendszert. Bár a válság külföldről gyűrűzött be, a pusztítás mindenképpen a belső instabilitás számlájára írható. A mélypont Malajziában kezdődött, ahol az erősen túlértékelt helyi valutát egy Soros György nevével fémjelzett külföldi spekuláns csoport néhány nap alatt tönkretette. Innen gyűrűzött a válság Indonéziába, ahol megbukott az időközben túlságosan korrupttá vált Suharto-rezsim.

Mianmart kivéve, ahol a gazdaság annyira gyerekcipőben járt még, hogy nem volt honnan visszaesnie, a térség minden államát súlyosan érintették a kedvezőtlen változások. Bár Szingapúr iparát és bankrendszerét sokkal kevésbé mérgezték a korrupcióból és nepotizmusból eredeztethető beteghitelek, a környező országok hanyatlása egy időre itt is visszavette a fejlődést, mivel az ország jövedelmének jelentős részét a belső kereskedelem, illetőleg a többi tagállam nyersanyagaival folytatott külső, közvetítő export tette ki.

Bár IMF-pénzből konszolidálták a térség bankrendszerét, az ASEAN gazdasága sokáig nem tért magához. Pedig a szövetség a világ egyik leggyorsabban fejlődő régiója volt; a hatvanas évek második felében 5,4 százalékos, míg a hetvenes években 7,4 százalékos GDP-növekedést regisztráltak. A gazdasági válság azonban csupán megrendítette, de nem küldte padlóra a régiót. Sőt. A növekedés napjainkra ismét gigantikus méreteket öltött, a leglassabban fejlődő Indonézia is 4,9 százalékos éves GDP-növekedést tudhat magáénak, míg a legdinamikusabb tagállam, Szingapúr 8 százalék felettit.

Kínai offenzíva

Az ASEAN előretörésével a kínai vezetés valóságos külpolitikai offenzívába kezdett. A néhány éve bevezetett gazdasági reformok következtében meglóduló gazdaságra alapozva szerte a világban újabb és újabb piacok megszerzésére törekszik, saját háza táján pedig lázas ütemben építi egy majdani regionális integráció kereteit. Szinte minden létező integrációba belép, sőt maga is újak létrehozását ösztönzi.

Az ASEAN-nal kialakított együttműködésben, vagy az Ázsiai-Csendes-óceáni Együttműködési Szervezet keretében például minden lehetséges fórumnak rendkívüli figyelmet szentel. Nem csoda, hogy az ASEAN-országok tartanak a hegemóniától, mivel a földrajzi közelségen túl a kínai gazdasági potenciál és az egyre erősödő hadsereg is súlyos fenyegetést jelent a délkelet-ázsiai országokra nézve.

Kimondatlanul bár, de a délkelet-ázsiai szövetség Kína-ellenes összefogás is egyben, hiszen a nagy szomszéd 1998-tól miniszteri szintű megfigyelőként vesz részt az ASEAN munkájában, és nem titkolt célja, hogy a délkelet-ázsiai térség országait gazdaságilag és politikailag magához láncolja, miközben a japán ipar hagyományos piacaiból is nagy darabokat akar kiszakítani magának. A fenyegetéstől egyelőre leginkább a regionális hatalmi szerepét féltő Indonézia és Vietnam tart. Ez utóbbi viszony még a kambodzsai konfliktus idején romlott meg, amikor mindkét állam megpróbálta kiterjeszteni befolyását Kambodzsára.

A meglévő kínai etnikum jelenléte állandó társadalmi feszültségeket szít, hiszen számarányaihoz mérten jóval nagyobb szeletet hasít a délkelet-ázsiai államok gazdasági elitjében. Ők tartják kézben a gazdasági élet jelentős részét Indonéziában, Malajziában, Thaiföldön, a Fülöp-szigeteken és természetesen Szingapúrban, ahol többséget alkotnak. A kínai kisebbség tagjai zárt, elkülönült városrészekben laknak, öntudatukat bizonyítja, hogy egymás között házasodnak. Malajziában a lakosság 29,3 százalékát, Thaiföldön 11 százalékát alkotja kínai kisebbség, Indonéziában pedig mintegy 5 milliós létszámban élnek, ám arányukat messze meghaladóan vannak jelen a banki, üzleti, orvosi és egyáltalán az értelmiségi szférában.

Térnyerésük leginkább az ezerkilencszázas évek elején, Szun Jat Szen kormányzása alatt öltött gigantikus méreteket, amikor meghirdették azt az elvet, miszerint a kínai kormány minden kínait pártfogol, még a kisebbségben élőket is. A Kuomintang speciális, csak a kínai kisebbségek ügyeivel foglalkozó konzulátusokat, valamint a külföldön élő kínaiak ügyét felkaroló állami hivatalokat hozott létre, ezenkívül minden kínait automatikusan kínai állampolgárnak minősítettek, éljen bárhol a világon, és függetlenül attól, hogy melyik őse vagy ő maga mikor vándorolt ki.

A szerte a világon élő, rendkívül nagyszámú és gazdaságilag erős, nemzeti öntudattal rendelkező kínai diszpóra a globalizációs törekvések ütőkártyája. Nem beszélve arról a sok százmillió emberről a kínai feldolgozóiparban, akik ráöntik olykor meglehetősen silány kivitelezésű termékeiket a világpiacra. Így nem csoda, hogy a gazdasági növekedés 10 százalék körül mozog. Szomszédain kívül Kína a világporondot is igyekszik meghódítani. Iránnal megélénkültek gazdasági kapcsolatai, valamint folyamatosan egyezkedik legnagyobb külkereskedelmi partnerével, az Európai Unióval is, legutóbb pedig Latin-Amerikát környékezte meg, ahol nemcsak kereskedelmi, hanem infrastrukturális befektetésekre is készül, sőt mára elmondhatjuk, hogy Kína bármiféle gazdasági megingása hatással lehet az Egyesült Államok gazdaságára is. Élénken érdeklődik továbbá a kanadai olajhomok iránt, 124 millió dolláros a részesedése az olajhomok tisztítására szakosodott MEG Energy cégben. Hugo Chavez venezuelai elnök 2004-es pekingi látogatásán kőolaj szállításáról biztosította Hu Csin-tao elnököt.

A 2005. július eleji, legfelsőbb szintű oroszországi tárgyalásain pedig elvi és gyakorlati kérdésekben is sikerült megegyeznie Moszkvával. Putyin és Hu elnök közösen adta ki a XXI. századi világrendről szóló dokumentumot, amelynek középpontjában kimondva-kimondatlanul az Egyesült Államok hegemóniájának megtörése, a multipoláris világrend kialakítása, a területi szuverenitás és a be nem avatkozás elve áll. A Sanghai Együttműködés Szervezet 2005. július 5-i csúcsértekezletén arra szólította fel az Egyesült Államokat, hogy határozza meg az Afganisztánban, Üzbegisztánban és Kirgizisztánban állomásozó csapatai kivonásának ütemtervét, valamint a résztvevők felszólították az USA-t, hogy kerüljék a beavatkozást más országok belügyeibe.

A terjeszkedést mutatja továbbá, hogy a legtöbb külföldön tanuló diák kínai, és nagy részük nem is óhajt hazatérni. Itt van a világon a legtöbb telefon (főként mobiltelefon), és a kínai nyelv az interneten is kiszorította az angol utáni második helyéről a japánt. A modern kor vívmányaihoz alkalmazkodó jogrend kiépítésén sokat lendített a WTO-csatlakozás: a kínai törvényhozás rövid idő alatt több mint kétezer törvényt és jogszabályt fogadott el, amelyek alapvetően megváltoztatták a jogi környezetet. Más kérdés persze, hogy a globalizációs hullám rákfenéi miként csapódnak le a 900 milliós ország falusi lakosságában, ahol a leszakadó tízmilliós tömegek egy főre jutó jövedelme a felét sem közelíti meg a nagyvárosokban élők keresetének, és akkor még örülhetnek, hogy van munkájuk.

Különösen aggasztó, hogy az állásnélküliek 70 százaléka 35 év alatti fiatal. Pekingben a régi lakónegyedekkel együtt a kisvállalkozások eltörlése van folyamatban, helyükre amerikai mintára high-tech üzemek, modern irodaházak és felhőkarcolók kerülnek. A súlypont egyre inkább a modern ágazatokra tevődik, ahol az igazán szakképzett munkaerőből jelentős hiány mutatkozik, de ez nem gátolja Kínát az erőltetett menetben. Jövőbe nézve Kuala Lumpurban 1997 decemberében, 1998 novemberében pedig Hanoiban az ASEAN-tagországok állam- és kormányfői elfogadtak egy akciótervet arról, miként kell fessen Délkelet-Ázsia 2020-ban. Az elöljárók úgy látják, ha minden a forgatókönyv szerint alakul, eltűnik az éhínség a térségből és az általános ellátottság is javulni fog.

A gazdaság további élénkítése érdekében teljesen át kívánnak állni az elektronikus kereskedelemre. Délkelet-Ázsiát ezzel párhuzamosan atom- illetve mindenfajta tömegpusztító fegyverektől mentes övezetté kívánják tenni, a térség konfliktusainak kezelésére létrehoznak egy közös ASEAN-haderőt, amely a főtitkár irányítása alá fog tartozni.

A tagországok határozottabban fognak fellépni a környezetvédelem területén, valamint a drogtermesztéssel és a szervezett bűnözéssel szemben. Az oktatás terén minőségi ugrást várnak, reményeik szerint sikerül majd legyőzniük az írástudatlanságot, és javulni fognak az alap- és a középfokú oktatás körülményei. Terjeszkedni fog a közegészségügyi ellátás, aminek következtében a járványok előfordulása is nagymértékben csökken. Egyelőre az álmok leginkább csak papíron léteznek. Egyben azonban már most is biztosak lehetünk: Délkelet-Ázsia túl vonzó a világgazdaság szempontjából ahhoz, hogy a nagyhatalmak lemondjanak róla.