Tunézia és Isten akarata

A tunéziaiak bár alacsony, mindössze 27,5 százalékos részvétel mellett, de a szavazatok 90 százalékával mondtak igent az új alkotmányra a július végi népszavazáson. A 2014-es alaptörvény helyébe lépő okmány értelmében csökken a regionális kormányzatok hatalomköre, Kaisz Szaíd elnök szinte korlátlan végrehajtó hatalmat kap, ő lesz a hadsereg legfőbb parancsnoka, parlamenti jóváhagyás nélkül is kinevezhet kormányt, a parlament pedig már nem menesztheti az államfőt, akit az alkotmány „Isten akarata érvényesítőjének” minősít Tunéziában. Ezzel nagyjából hasonló hatalomköre lesz, mint a 2011-ben megbuktatott diktátornak, Zín el-Ábidín ben Alinak.

Hogy megértsük, mi zajlik Tunéziában, érdemes visszamennünk a múltba másfél évtizeddel. Bár külső megfigyelők szilárdnak hitték, 2010-ben az akkor már közel negyedszázada kormányzó Zín el-Ábidín ben Ali rendszere erősen omladozott. A 2008-as gazdasági világválság miatt a külföldi tőke óvatossá vált, az Európából és arab olajországokból érkező befektetések és a turisták elmaradása pedig súlyos csapás volt az ország gazdaságára. A helyzetet rontotta, hogy a gabona világpiaci ára a 2009-es és 2010-es év szárazságai miatt megemelkedett, a kormány pedig nem tudta fenntartani az alapvető élelmiszerek bőkezű állami támogatását.

2010. december 17-én egy utcai árus, Mohammed el-Búazízi az őt zaklató rend­őrséggel és a bürokráciával folytatott hadakozásának kilátástalansága miatt felgyújtotta magát, aminek hatására tömegdemonstrációk kezdődtek az ország nagyvárosaiban. Az Arab Barometer 2012-es felmérése szerint a tüntetők 63 százaléka a rossz gazdasági helyzet, a 17 százaléka a korrupció miatt követelte az elnök távozását, a politikai szabadság hiánya pedig mindössze 14 százalékot motivált. Míg tehát a nyugati megfigyelők az emberek demokrácia iránti vágyával magyarázták a tüntetéseket, az valójában a magára hagyott tömegek éhséglázadása volt.

A társadalmi elégedetlenséget látva az elnöki hatalom fő támaszát adó rendőrség, gazdasági elit, jogászközösség és más csoportok kihátráltak Ben Ali mögül, aki lemondott, majd 2011 január 14-én elmenekült az országból. A káoszból a legjobban szervezett ellenzéki erő, az Újjászületés Mozgalom (Ennahda) profitált. De csak kezdetekben. A mérsékelt iszlamista párt, élén Rasíd Gannúsival 2011-ben megnyerte a választásokat, a várakozásokkal ellentétben azonban nem tudta stabilizálni a gazdaságot, a közbiztonság romlott, így 2014-ben megbukott, átadva helyét a szekuláris Nidaa Tounesnek és Bedzsi Kaid esz-Szebszi elnöknek.

A nyugati elemzők mindezt a demokrácia diadalaként és általában a tunéziai forradalom sikereként értékelték. Tény és való, a tömeges letartóztatásokkal és kivégzésekkel kísért egyiptomi puccs vagy a líbiai, szíriai és jemeni polgárháború tükrében Tunézia valóban sikertörténetnek tűnt. Pedig a válság jelei már akkor is jól látszottak. A gazdasági helyzet egyre romlott, a leszakadó tömegek kilátástalanságát pedig jól mutatta, hogy 2015-ben 7000 fővel Tunézia adta a Szíriában és Irakban felemelkedő Iszlám Állam legnagyobb külföldi kontingensét.

2019 nyarán Bedzsi Kaid esz-Szebszi elnök súlyos betegségben meghalt, és új választásokat írtak ki. A társadalom politikából és politikusokból való kiábrándultságát mutatta, hogy a második forduló győztese a szavazatok 73 százalékával egy független jelölt, Kaisz Szaíd lett. A korábban alkotmányjogászként dolgozó 64 éves politikus kíméletlen fellépést hirdetett a korrupcióval szemben, és a gazdaság fellendítését ígérte. Kampánya során tömegrendezvények helyett családokat és kis közösségeket keresett fel, mottója, az „Amit a nép akar” pedig a 2011-es forradalom jelszavát és szellemét idézte. Emellett konzervatív (például a homoszexualitást elítélő) nézeteire jól rezonál a konzervatív társadalom.

A kívülről érkező, pártháttérrel nem rendelkező elnöknek nem volt könnyű dolga. Reformtörekvéseit a hagyományos állami struktúrákba beágyazott politikai pártok folyamatosan blokkolták. A 2020-ban kezdődő Covid-járvány, pontosabban a nyomában járó lezárások újabb súlyos csapást mértek a gazdaságra, a társadalom kilátástalansága egyre nőtt. Mindezt tetézték az orosz–ukrán háború nyomában járó áremelkedések és negatív kilátások. Mindez pedig Európa számára sem jelentett sok jót: 2018 és ’21 között megháromszorozódott az olasz partokra illegálisan érkező tunéziaiak száma. 2021-ben 15 671-en érkeztek, amivel az összes illegális migráns 40 százalékát adják.

Megértve, hogy a többi politikai erőtől nem sok támogatásra számíthat, Kaisz Szaíd interneten kiadott beszédeiben igyekezett a népharagot a politikai és gazdasági elittel, valamint az iszlamista Ennahda párttal szemben programjába becsatornázni, és megkezdte hatalmának megerősítését. 2021 júliusában felfüggesztette, majd feloszlatta a parlamentet, menesztette a miniszterelnököt, beszüntette az alkotmányosságot ellenőrző, 2016-ban létrehozott legfőbb bírói testület működését, és gyakorlatilag elnöki rendeletekkel kormányoz. Mindezt immár az új alkotmány is szentesíti: Tunézia parlamentáris rendszere erős elnöki rendszerré alakul át.

Bár a nyugati sajtó a demokráciát siratja, az európai kormányok nem tiltakoznak. Úgy tűnik, hogy autokrata visszarendeződés ide vagy oda, még a Nemzetközi Valutaalap is kész folyósítani a Tunéziának korábban ígért hiteleket. Az elmúlt bő évtized ugyanis megmutatta, hogy jobb partner Európa számára egy megbízható zsarnok, aki rendet tart hazájában, mint egy demokrata, aki alatt elszabadul a pokol, a csónakok pedig megindulnak észak felé.