Az év első rossz hírei Kenyából kezdtek szállingózni. Fekete Afrika egyetlen, addig viszonylag stabil országában elszabadult a pokol, miután az addigi elnök, Mwai Kibaki gyanús körülmények közt nyerte meg a választásokat. A kormányerők több mint egy hónapig vívtak harcokat Raila Odinga híveivel. Végül az államfő és az ellenzéki vezető februárban Kofi Annan közvetítésével megállapodást írt alá a hatalom megosztásáról.

A visszavonult ENSZ-főtitkár így, mint a lovagregények idős lovagjai, dicsőséggel térhetett haza az életművét megkoronázó csatából. Kenya neve később más kontextusban is gyakran felmerült. Ez azonban már nem az ország bajos ügyeinek, hanem egy távolba szakadt gyermekének, Barack Obamának volt köszönhető.

Bár az év sokak számára az amerikai elnökválasztásról és az azt megelőző rekord hosszúságú előválasztási kampányról szólt, a világ számos más országában is személycserék történtek. Márciusban beiktatták hivatalába Dmitrij Medvegyevet, Oroszországban tehát ahogy az angolok mondanák: Business is as usual. Az új orosz elnök személye biztosíték a putyini út folytatására. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy bennfentesek szerint a miniszterelnöki széket elfoglaló Putyin az elnöki szobában folytatott megbeszéléseken – régi szokásához híven – továbbra is felrakja lábát egykori asztalára. Az év második felében Amerika két nagy szövetségesénél is fejek hullottak. Ehud Olmert izraeli miniszterelnök korrupciós ügyei felfedésére indult vizsgálatok miatt jelentette be visszavonulását. Helyére Cipi Livnit jelölték, aki azonban nem tudta megszerezni a knesszet többségének támogatását.

Ugyancsak önként, pontosabban mondva szabad elvonulásért cserébe mondott le a Pakisztánt kilenc évig kormányzó Pervez Musarraf, akinek alkotmányellenes intézkedései miatt lebegett feje fölött a pallos. Az ország új vezetésének, ahogy az várható volt, hamar kiéleződött történelmi riválisaival, Indiával és Afganisztánnal fenntartott konfliktusa. Utóbbi egyre hangosabban követeli Iszlamabadtól, hogy tegyen valamit az afgán határ melletti hegyekben gyülekező tálib harcosok ellen. A megszállt Afganisztán egyébként fekete évet zárt. 2008-ban a szövetséges erők ottani emberveszteségei már megközelítették az Irakban elhunyt megszálló katonák számát. Utóbbi országban az év végén aláírt megállapodás értelmében 2011-ig állomásoznak az amerikai csapatok.

Márciusban elindult világ körüli útjára az olimpiai láng. A sportolóknak öltözött kínai titkosrendőrök által kísért fáklya útját Tibet-barát tüntetők szegélyezték, akiknek Párizsban, ha csak rövid időre is, de sikerült eloltaniuk a lángot. Úgy tűnt, a megnyitó közeledtével a helyzet pattanásig feszül. Májusban azonban a Szecsuán tartományban pusztító rekord méretű földrengés elcsendesítette a Tibet körüli hangokat. Miután a láng megérkezett a szmogtól már felszabadult Pekingbe, és a számítógépes animációval megrajzolt lábnyomok végigsétáltak a városon, már csak maroknyi tüntető maradt. Így hát semmi nem állt minden idők legesleglegebb olimpiája útjába. A spártai kiképzéseket idéző sportprojektjeinek hála, a legtöbb aranyat a házigazda szerezte meg, az összesített éremtáblázaton azonban továbbra is az Egyesült Államok maradt a vezető.

Kína azonban diadalmasan menetelt a világhatalommá válás útján. Az olimpia után pár hónappal Peking – orosz szkafanderben ugyan –, de embert küldött a világűrbe. Ezt azonban már történelmi riválisa sem hagyhatta szó nélkül. Pár héttel később India is felbocsátotta űrhajóját. A hidegháború szelleme feltámadt. Bár a szereplők változtak, az űrért folytatott versenyfutás újra megkezdődött.

Szeptemberben kirobbant a botrány, miszerint melanin került a Kínában gyártott tejporba. Később a tojás- és hústermékekben is kimutatták a mérgező anyagot. Bár a szennyezéstől 1200-nál több gyermek betegedett meg, az ügynek pozitív üzenete is van. Mégpedig az, hogy Kínában az elmúlt években jelentősen fejlődött a sajtónyilvánosság. Egy évtizeddel korábban elképzelhetetlen lett volna egy hasonló botrány ilyen mértékű megszellőztetése.

A megállíthatatlanul menetelő Kína láthatóan árnyalja korábbi dogmatikus politikáját. Erre utal az is, hogy 2008-ban krónikusan megnőtt a világ állatkertjeinek pandaállománya. Peking ugyanis utóbbi időben jó szándéka jeléül „pandadiplomáciával” tesz látványos gesztust barátai és riválisai felé.

Az ötkarikás játékok örömébe azonban üröm is vegyült. A játékok megnyitójának napján a Kaukázusban eldördültek a fegyverek. Mikhael Szaakasvili grúz elnök támadást indított országa orosz-barát Dél-Oszétia tartománya ellen. Válaszul az orosz lánctalpak pár nap leforgása alatt már a grúz főváros aszfaltját taposták. A harcokat Moszkva, a médiaháborút Grúzia nyerte. Míg Moszkva fásult, szovjet időket idéző retorikával magyarázta igazát, a korábban New York-i ügyvédként dolgozó Szaakasvili színpadias gesztusokkal sírta világgá fájdalmát a CNN élő adásaiban. Igaz ugyan, hogy egyik alkalommal a BBC élő adásában, megfeledkezve arról, hogy a kamera már forog, idegességében a nyakkendőjét kezdte harapdálni. Az idegességre ekkor már persze minden oka megvolt.

Korábbi barátai cserbenhagyták. Washingtontól mindössze pár erőtlen nyilatkozatra futotta Grúzia védelmében, Európa – felismerve az orosz olajtól való függését – mélyen hallgatott, Angela Merkel kancellár pedig megkönnyebbülten törölte meg homlokát, amiért pár hónappal korábban a NATO bukaresti csúcsértekezletén megvétózta a Grúziával közös szerződés aláírását.

Az orosz csapatok szeptemberre húzódtak vissza Grúziából, hála Nicolas Sarkozy diplomáciai érzékének. A francia elnök tavaly nemcsak a grúz–orosz viszályban való közvetítésével csillantotta meg diplomáciai tehetségét. A soros európai uniós elnökséget betöltő francia államfő év elején meghirdette a „Mediterrán unió” ideáját, és sorra hívta tárgyalni a Földközi-tengert övező országok vezetőit. Kritikusai szerint azonban csupán belföldi népszerűségvesztését próbálta kompenzálni látványos külföldi allűrjeivel. A projekttel párhuzamosan szaúdi és spanyol vezénylettel látványos fórumokon indult meg a kulturális párbeszéd a keresztény és az iszlám világ közt. Kár, hogy a dolog kimenetelét éppen Samuel Huntington nem érheti meg. A civilizációk harcának elméletét megalkotó professzor ugyanis december végén elhunyt. A francia elnök ügyködése, ha másra nem is, arra mindenképp elég volt, hogy eddigi stratégiája átgondolására késztesse Washingtont. Ez is közrejátszhatott abban, hogy szeptemberben Condoleezza Rice személyében 1953 óta először látogatott amerikai külügyminiszter Líbiába.

Bár Sarkozy mindent megtett, 2008 mégsem volt az Európai Unió éve. Először is kiderült, hogy egy szervezethez való formális csatlakozás nem jelenti a politikai kultúra átvételét is. Brüsszel többszöri figyelmeztetés után a Bulgáriának és Romániának járó támogatások kifizetésének befagyasztására kényszerült, júniusban pedig az írek népszavazáson vétózták meg a lisszaboni szerződést. Az uniformizált Európa gondolata így egyelőre a fiókba került, pedig az év során sorra kirobbanó globális válságok isteni jelek lehettek volna az öreg kontinens belső gondjai rendezésének szükségességére.

A lavina ősszel kezdődött, amikor sorra kezdtek bedőlni a nevesebbnél nevesebb pénzintézetek. A korábban liberális piacpárti kormányok sorra nyúltak a zsebükbe pénzintézeteik megsegítése céljából. Hiába. Amerikában év végére kétmillió ember került az utcára, Európában pedig súlyosan megrendült az autóipar. Szakemberek szerint azonban az igazi válság csak ezután jön. Ennek lefutása pedig több mint kétséges. Különösen, hogy Amerikában várhatóan a hitelkártya-luftballon is ki fog durranni. A válság legnagyobb vesztese eddig mindenesetre Izland. Októberre a viking ivadékok lakta sziget gyakorlatilag a csőd szélére került. Sokak meglepetésére Reykjavík nem Brüsszeltől, hanem Moszkvától kért kölcsönt, ami szertefoszlatta azokat a reményeket, hogy az unió a gazdaság útján tud engedményeket kicsikarni a nyakas izlandiaktól az évtizedek óta húzódó halászati vitában.

A történelmet idén is az Egyesült Államok írta. Az év arca ugyanis kétségtelenül Barack Obama lett, aki fölényes és történelmi győzelmet aratott John McCainnel szemben, így január közepétől első alkalommal áll az ország élén fekete államférfi. Ha megéri. Amerikai nemzetbiztonsági források szerint Obamára többen vadásznak, mint az összes eddigi elnökjelöltre együttvéve. Amerikában mindenesetre új hős született. Csakúgy mint Irakban, ahol decemberben egy bátor újságíró cipőivel fejezte ki az éppen sajtótájékoztatót tartó Bush-sal szembeni ellenszenvét.

November nemcsak az elnökválasztásokról szólt. A hideg beköszöntével az eddig viszonylag békés Indiát is elérte a terror. Mumbai előkelő belvárosában fegyveresek barikádozták el magukat, és tűzharcot indítottak a környéken tartózkodó civilek és a kiérkező rendfenntartók ellen. Az India szeptember 11-éjének is nevezett támadásban száz ember meghalt, csaknem háromszáz megsebesült. Az elnevezés mellesleg annál is találóbb, hogy a New York-i támadásokhoz hasonlóan, itt is összeesküvés-elméletek tucatjai keltek szárnyra a támadók kilétét illetően. Voltak, akik Pakisztánt, mások helyi iszlamistákat, megint mások pedig hindu szélsőségeseket sejtenek az akció mögött. Az igazság persze szeptember 11-éhez hasonlóan valószínűleg itt sem derül ki soha.

December végén Izrael az elmúlt évtized legnagyobb támadását intézte a Gázai övezet ellen. Várható volt, hiszen Izraelben pár hónap múlva választásokat tartanak, a kormányzó Kadima pedig csakis radikális lépésekkel tudja kihúzni a szőnyeget a radikális Likud lába alól. A hadjárat deklarált célja a Hamász kifüstölése volt, a véres légicsapások azonban nem ingatták meg az iszlamista szervezet népszerűségét. Hogy a közel-keleti puskaporos hordóval mi lesz 2009-ben, egyelőre rejtély. Egy biztos: Barack Obamának nehéz dolga lesz.

Sayfo Omar