Védeni, nem lerombolni
Alighanem az elmúlt évtizedek legfontosabb európai parlamenti választása következik. Berlinben, Londonban, Párizsban és Rómában nagyobb az eredmény tétje, mint valaha, és ennek megfelelő a részvételi kedv is. Az európai szavazók, akik az eddigi EP-választásokra főleg saját kormányuk teljesítményéről szóló népszavazásként tekintettek, egyre inkább úgy érzik, hogy ezúttal már egész Európa sorsa a tét.
Az európai parlamenti választásokat hagyományosan alacsony érdeklődés kíséri. A részvételi arány az 1979-es 61,99 százalékról folyamatosan csökkenve érte el a 2014-es 42,61 százalékos mélypontot, az országokra lebontott arány pedig mindig mindenhol jelentősen alacsonyabb volt annál, amilyen százalékban a helyi választások során járultak az urnákhoz. Nem véletlenül. Látva a burjánzó brüsszeli bürokráciát, a semmitmondó nyilatkozatokat, a nemzetállami érdekekkel szembemenő döntéseket, a közös határozatok és lépések nehézkességét, a polgárok többsége úgy érezte, semmi igazi tétje az ötévente megrendezett szavazásnak. Leadott voksaikkal pedig nem az Európai Parlamentbe delegált képviselők, hanem sokkal inkább saját nemzeti kormányuk otthoni munkájáról mondtak ítéletet.
Határozott víziók
Mindez azonban változóban van. Előrejelzések szerint az Európai Unió története során először fordul elő, hogy a részvételi hajlandóság növekedő tendenciát mutasson az öt évvel korábbihoz képest. Optimista előrejelzések szerint a szavazásra jogosult 370 millió polgárnak akár több mint fele leadhatja voksát.
Az Európai Unió népszerűsége ugyanis harmincéves csúcson van. Míg 2016-ban tizenöt tagországban kampányoltak különböző EU-szkeptikus pártok a tagságról szóló referendum mellett, addig mára ezek a hangok vagy elhalkultak, vagy pedig teljesen perifériára szorultak. A brexit körüli káosz, a Donald Trump elnöksége miatt az egész kontinenst érintő gazdasági kihívások, a nemzeti határokon átívelő terroristahálózatok, az autópályákon vonuló migránsok és az ellenük demonstráló polgárok képsorai mára az európai lakosság kollektív tudatának részévé váltak. Európa gondolata – kulturális identitásként és politikai erőként egyaránt – felértékelődött, és egyre erősödik az az érzés, hogy az erődítményt nem lerombolni, hanem védeni kell.
Ahogy az a Matteo Salvini által szombaton, Milánóban megtartott, számos európai politikust felvonultató jobboldali seregszemlén is kiderült, az egykori EU-szkeptikusok ma már nem a kilépést, hanem az unió belső reformját célozzák meg, közös fellépést sürgetve a biztonság és a migráció ügyében. A változó idők és új kihívások pedig a régi, lagymatag politikusok helyett olyan nemzetközi ikonokat termeltek ki, akiknek határozott víziójuk van Európa jövőjéről. A régi rendszert képviselő Angela Merkel, a liberális jövőkép bűvöletében élő Emmanuel Macron vagy a keresztény Európát hirdető Orbán Viktor elképzelései már rég nemcsak országon belül, hanem a többi tagállamban is visszhangot vernek.
Átalakuló erőviszonyok
Az új kihívások és változó politikai realitások miatt a hagyományos bal- és jobboldal a legtöbb tagországban jelentősen veszített támogatottságából, és Svédországtól Hollandián, Spanyolországon át Olaszországig előretörtek a különféle új jobboldali tömörülések. Az európai parlamenti választások szempontjából ez az előrejelzések szerint azt jelenti, hogy a régi fősodort képviselő Európai Néppárt, a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége, valamint a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért a szavazatoknak valamivel több mint felére számíthatnak, miközben a különféle radikális jobboldali erők a helyek harmadát szerzik majd meg. A mainstream pártok tehát a jövőben az eddiginél nehezebben tudják majd keresztülvinni javaslataikat, a jobboldaliak pedig – alkalmi szövetségeket kötve – jelentős eredményeket érhetnek el a menekültpolitikai szigorítások, a külső határok közös védelme, a nemzeti kormányok gazdasági jogkörének erősítése, valamint a protekcionistább kereskedelempolitika terén.
Az európai parlamenti patkó széttöredezése és a nagy pártok erővesztése bizonytalanná teszi az új Európai Bizottság összetételét, így azt is, ki kerül az „Európai Unió kormányának” élére: az Angela Merkel által favorizált Manfred Weber, a szocialisták által jelölt Frans Timmermans vagy esetleg olyasvalaki, aki most nem is szerepel a csúcsjelöltek között. A megosztottság egyben véget vethet a nagy frakciók által megnevezett „csúcsjelölt” intézményének is, amelynek köszönhetően 2014-ben Jean-Claude Juncker is elnyerte EU-biztosi pozícióját, és ami szerint most Manfred Weber is esélyes a tisztségre. Érdemes megjegyezni: ezért nem feltétlenül kár, hiszen a felmérések szerint a német szavazóknak csupán 26 százaléka hallott valaha is Weberről, aki így nemigen nevezhető a nép jelöltjének.
Tagállami hatások
Miközben egyre formálódik egyfajta közös európai identitás, a voksolásnak továbbra is nemzetállami szinten van a legnagyobb tétje, ahol az emberek ezúttal is saját vezetőik teljesítményét értékelik szavazatukkal. A választást a fél lábbal már az unión kívül lévő Nagy-Britanniában is megtartják, itt a közvélemény gyakorlatilag a brexitről való újbóli népszavazásként, valamint Theresa May kilépésről folytatott eddigi tárgyalásainak értékeléseként tekint a voksolásra. Előrejelzések szerint a legnagyobb sikert az Európai Unióval való szakítást kikényszerítő egykori UKIP-vezér Nigel Farage új szövetsége, a nevében is beszédes Brexit Párt érheti el: várhatóan 25-30 százalékkal fej fej mellett végez majd a Munkáspárttal. A Brüsszel és London közt ingázó Theresa May és a megfeneklő kilépési tárgyalások miatt történelmi mélypontra zuhanó konzervatívok ellenben csak 15 százalékra számíthatnak. Noha a maradáspárti politikai erők még így is bőven megszerzik a voksok többségét, megosztottságuk miatt hangjuk halkabb lesz a Brexit Párténál, így az az eddiginél hatékonyabban fogja tudni tematizálni a közbeszédet. Ami pedig hosszú távon talán ennél is fontosabb: a politikai paletta soha nem látott széttöredezettségével az EP-választás az évszázados kétpólusú brit pártstruktúra felbomlásának első fontos mérföldköve lehet.
Hasonló tétje lesz a voksolásnak Franciaországban, ahol a szocialisták és a jobbközép látványos összeomlását követően a küzdelem az Emmanuel Macron vezette En Marche (Lendületben…) és Marine Le Pen Nemzeti Gyűlése között fog eldőlni, amelyek a közvélemény-kutatások szerint jelenleg 23 százalékkal fej fej mellett állnak. Marine Le Pen számára stratégiai győzelmet jelentene, ha pártja az elmúlt évek belső válságai után Franciaország legerősebb politikai erőjévé válna, még akkor is, ha a kétfordulós elnökválasztási rendszer és a francia társadalom többségének ellenérzései miatt belföldön valószínűleg a későbbiekben sem számíthat rá, hogy hatalomra jut. Sokkal inkább húsba vágó a választás tétje Emmanuel Macron számára, akinek népszerűsége mára harminc százalék alá süllyedt, úgy tűnik, stabilan. Az En Marche szereplése tehát annak mércéje lesz, hogy mennyire tudta megszilárdítani pozícióját az elnök a széles társadalmi ellenállást kiváltó reformok, az emberei körüli botrányok és a sárga mellényes tüntetések nyomán.
Ugyancsak nagy tétje van a választásoknak a német vezetés, pontosabban a 2018 februárjában hosszas tárgyalások eredményeképp tető alá hozott, a Kereszténydemokrata Unió és a Németország Szociáldemokrata Pártja alkotta koalíció számára. A baloldali partner borítékolhatóan gyenge szereplése – különösen, ha a párt az EP-választással egy időben tartott brémai helyi választásokon elveszíti hagyományos bázisát – nagyban gyengítheti a koalíció helyzetét, előre hozva Angela Merkel politikai karrierjének egyébként 2021-re ígért végét, ami pedig megingathatja a kancellár által favorizált Annegret Kramp-Karrenbauer CDU-elnök pozícióját is.
Kapóra jöhet viszont a német koalíció és a német kereszténydemokraták gyengülése Olaszország új erős emberének, Matteo Salvininak. Angela Merkel korábban számos alkalommal jelentette ki kategorikusan, hogy az Európai Néppárt, amelynek a CDU nemcsak alapítója, de máig legerősebb tagja is, nem nyit az olasz Liga felé. Ha azonban az EP-választásokon a Liga a várakozásoknak megfelelően a szavazatoknak több mint 30 százalékát eléri, a koalíciós partner Öt Csillag Mozgalom pedig rosszul szerepel, az zöld jelzést adhat Matteo Salvininak arra, hogy a koalíciót felbontsa, azt pedig előre hozott választások követik majd. Ebben az esetben a várakozások szerint a Liga, a tőle jobbra álló Fratelli d’Italia és a Silvio Berlusconi vezette Forza Italia koalíciójával Olaszországnak tisztán jobboldali kormánya lesz. A néppárti Forza Italia szövetségével pedig a Liga előtt utak nyílhatnak meg a német CDU és az ahhoz lojális jobbközép pártok irányába, ami középtávon a saját „néppártosodását” is eredményezheti, és előre hozhatja az Európai Néppártnak azt a belső reformját, amelyet Orbán Viktor is sürget.