Végtelen ideiglenesség

Noha Libanonban ma minden ötödik ember szíriai, az utcákat járva ez nem szembetűnő. Külsőre ugyanis teljesen beolvadnak a helyiek közé, a különbség leginkább az akcentusban mutatkozik meg. A szíriai polgárháború 2011-es kirobbanása után a szomszédos kis ország természetes célpontja lett a harcok és a besorozás elől menekülőknek, no meg persze azoknak, akik megélhetésük elvesztése miatt próbáltak szerencsét a gazdaságilag jobb időket is látott Libanonban.

Az ENSZ jelenleg 947 ezer szír menekültet tart számon, de becslések szerint további félmillióan élnek az országban papírok nélkül. Sokan ugyanis 2015, vagyis azután érkeztek, hogy a libanoni kormány nyomására az ENSZ Menekültügyi Szervezete, az UNHCR felfüggesztette a szír menekültek regisztrálását. Ez akkor a nemzetközi szervezetnek sem volt ellenére, hiszen az UNHCR költségvetése abban az évben erősen apadni kezdett, 2018-ra pedig a szükséges 2,68 milliárd dollárból már csak 887 millió folyt be a kasszájába.

Hogy a nemzetközi kötelezettségek alól mentesítse magát, a libanoni kormány nem a menekült, hanem az „áthelyezett” néven utal a szírekre, akik táborok helyett a lakosság között elvegyülve élnek az ország számos pontján. Kulturális hasonlóság ide vagy oda, jelenlétük feszültségeket szül. Nemcsak azért, mert az országban már 2011 előtt is élt kétszázezer palesztin menekült, hanem azért is, mert az 1975 és 1990 között zajló polgárháborút lezáró taifi egyezmény kvótaalapú hatalommegosztást ír elő az ország nagy felekezetei, a keresztények, a síiták és a szunniták között.

Noha az eltelt három évtizedben az egykor még kiegyenlített demográfiai arányok megváltoztak, a felekezetek (a többieknél nagyobb arányban gyarapodó síitákat leszámítva) a status quo fenntartásában érdekeltek. A keresztények és a síiták így aggodalommal tekintenek a szinte száz százalékban szunnita szírek tömegére, de nem boldogok a libanoni szunniták sem, akik súlyos gazdasági teherként élik meg hittestvéreik jelenlétét. Különösen mostanában. Az elmúlt évtizedek során a polgárháború milíciavezéreiből lett politikusok megreformálhatatlan struktúrákat hoztak létre, és kiskirályokként sajátították ki az ország javait, ami miatt az egykor a Közel-Kelet Svájcának nevezett ország ma a gazdasági összeomlás szélén tántorog. Nem meglepő, hogy sok politikus a szírekre próbálja terelni a felelősséget. És erre sokan vevők is.

–  A szíriaiakat mindenki támogatja, még az ENSZ-től is kapnak pénzt, a libanoniaknak meg senki nem segít – foglalja össze honfitársai százezreinek véleményét fiatal taxisofőrünk, Marvan. Panasza részben érthető, hiszen az, hogy az ENSZ adatai szerint a szír menekültek fele extrém szegénységben él, nem vigasz a libanoniak azon tíz százalékának, akik szintén hasonlóan tengődnek. A regisztrált szírek fejenként havi 27 dollárnyi, kártyával felvehető segélyt kapnak a nemzetközi szervezettől. Az október óta zajló tüntetések nyomában járó politikai válság és banki káosz miatt azonban késnek a kifizetések.

A szíriaiak tömeges beáramlása valójában nem a 2011-es polgárháborúval kezdődött. A harcokat követő újjáépítésben hozzávetőleg egymillió szír vendégmunkás vett részt, és még a 2006-os politikai válság után is három-négyszázezren maradtak.

A 37 éves Khaled korábban maga is építkezéseken dolgozott, most pedig a Corniche-on, Bejrút valaha előkelő tengerparti sétányán kávét árul. A férfi családja Dajr az-Zaur környékéről származik, és mezőgazdaságból élt, mígnem a 2000-es évek vége fele az aszály és a vízhiány miatt a kormány betiltotta a jó bevételt hozó, de vízigényes gyapottermelést. Khaled rendszeresen küldött haza pénzt a családjának, amikor pedig kitört a háború, magával hozta szüleit, feleségét és fiát. A családnak jobban megéri az olcsóbb bérleti árakat kínáló északi Tripoliban élni, ő pedig hetente egyszer meglátogatja őket. Hazatérni nem sok esélye van, mivel házaikat lerombolták, ráadásul a harcokban megsemmisült a földjeik öntözőrendszere is. Így hát maradnak.

Libanon tavaly kitette a megtelt táblát. 2019 áprilisa óta a dokumentumok nélkül érkezőket visszafordítják a határról, és a munkavállalási és egyéb törvények szigorításával igyekeznek távozásra bírni a szíreket. A pártok közül az Aszad-rezsimmel szövetséges síita Hezbollah sürgeti leginkább a menekültek hazatérését, ettől remélve az őket támogató szegényebb síita tömegek gazdasági helyzetének javulását és a szír rezsim nemzetközi konszolidációját. A szírek távozását a többi politikai erő is támogatná, de mivel az ő külföldi patrónusaik épp az Aszad-rezsimmel szemben álló hatalmak, nem emelik fel szavukat az ügyben.

Próbálkozások persze vannak a szírek hazatelepítésére. Az elmúlt két évben harmincezren költöztek haza a két ország közötti, önkéntes hazatérést lebonyolító program keretében. Az alacsony szám azonban nem véletlen.

–  Az unokatestvérem és a családja is regisztráltak, a libanoni szolgálatok leadták a nevüket a szíriaiaknak, azok pedig azt jelezték vissza, hogy nem szerepel a nevük a körözöttek listáján. Nem is szerepelhetett, mert Adnan soha nem politizált – meséli egy negyvenes éveiben járó, Homsz városába való férfi, akivel Bejrút egyik kávézójában találkoztunk. – A határon nem is volt semmi baj, és Homszba is rendben megérkeztek. Aztán két hét múlva az egyik éjszaka jöttek a titkosszolgálatok, és elvitték Adnant – meséli.

Ennek már három hónapja. A szír hatóságok azóta sem adnak információt Adnanról a családnak, amely már több mint ezer dollárt fizetett ki a segítséget ígérő rendőrök és titkosszolgák megkenésére; ez számukra nem kis pénz. Kilátásaik nem túl rózsásak, hiszen a felkelés kezdete óta hozzávetőleg százezer embernek veszett nyoma a kormány börtöneiben. A propaganda ellenére tehát a damaszkuszi vezetés nem várja haza állampolgárait: zömük éppen azokról a társadalmilag és gazdaságilag leszakadt környékekről származik, amelyek kezdetben a felkelés melegágyai voltak.

A háború előtti 23 millióról Szíria lakossága mára kevesebb mint 18 millióra csökkent, a fegyveres harcokat immár megnyerő kormány így megszabadult a gazdasági terhet és politikailag kockázatot jelentő tömegektől. Emellett bónuszként állampolgárai révén politikai ütőkártyára tett szert Libanonban, ahol 2006-ig katonailag is jelen volt, és nyomást tud gyakorolni a menekülteket elszállásoló európai országokra is.

A nagypolitika elszenvedői ezúttal is leginkább a kisemberek. A legrosszabb körülményekkel a főváros déli részén fekvő Szabrában és Satilában szembesülünk. A palesztinok lakta menekülttábor még 1948-ban alapult, ma pedig már húszezer ember él ott összezsúfolódva. A szűk sikátorokból feltekintve pókhálóként szövik be az eget az elektromos vezetékek, az engedély nélkül felhúzott, roskatag épületeknek pedig már gyakran hat szintjük is van. A téli esőzések idején nem egy embert csapott már agyon az áram, és voltak, akiket saját súlyuk alatt összeomló otthonuk temetett maga alá. A tábor olcsó bérleti árai (egy lakás havi díja kétszáz dollár) több ezer szíriait vonzott ide, akik immár testvérekként osztoznak a palesztinok nyomorán.

Szabra és Satila államként működik az államban, a libanoni hatóságok ide nem lépnek be, a törvényt a helyi palesztin biztonsági szolgálatok jelentik. Azonban egyre kevésbé. A népesség gyarapodása, a gazdasági válság és az általános kilátástalanság nyomán a fiatalkorúak és fiatal felnőttek körében mindennapossá vált a drogfogyasztás. A szíriai háború kezdete óta különösen népszerű lett a captagon nevű anfetaminszármazék, mellyel az illegális házi laborok látják el a szíriai harctereket és a libanoni nyomornegyedeket. De közkedvelt a Bekaa-völgy síita klánjai által termelt hasis is.

–  A legnagyobb baj, hogy a gyerekeknek nincs apjuk – panaszolja egy hatvanéves szíriai asszony. – Valamikor a szülők és az idősek szava szent volt, ma már csak röhögnek rajta – mondja.

A szíriai gyerekek egy része félárva, így sokszor nincs, aki a tekintélyt képviselné a szemükben. Amire régebben nem volt példa, Szabrában és Satilában ma fiatal drogbandák rivalizálnak egymással, az emberek pedig meggondolják, hogy éjszaka kimenjenek-e az utcákra. Az idős asszony szerint a vallástalanság is egyre terjed.

–  Mikor azt vártuk, hogy becsapódjon egy rakéta, mindenki Istenhez fohászkodott. Már nem olyan a hangulat – mondja.

A szír határhoz közeli Bekaa-völgyben más nehézségek vannak. Abu Emad az UNHCR-emblémával ellátott sátrában kialakított tekintélyes méretű vendégszobájába vezet, és beindítja a benzinnel működő hősugárzót. A faborítás és szőnyeg miatt azt hihetnénk, kőházban vagyunk, de az oldalsó hálószobákba bepillantva már kevésbé szép a látvány: a fagyott földön kopott matracok, dobozokba gyűjtött ruhák hevernek.

Abu Emad a környező sátortáborok hivatalos felelőse, ő közvetít a helyi hatóságok és a szír menekültek között. Családjával 2011-ben menekült ide a határ közvetlen túloldaláról, Kuszair városából, miután lakónegyedük a kormányerők és a lázadók harcának frontvonalává vált. Ő maga szunnita, de libanoni síita barátai, akikkel gyerekként az akkor még szabadon átjárható határon átszökve játszott, segítettek nekik kijutni. A 39 éves férfi hét gyereket nevel, közülük kettő az övé, öt pedig rokonainak az árvája. Elmondja, hogy a szíriai gyerekeknek hozzávetőleg csak a fele jár iskolába, ők többnyire a libanoni intézményeknek a délutáni, menekült gyerekeknek fenntartott oktatásán vesznek részt.

Abu Emad néhány éve az UNHCR és különböző európai jótékonysági szervezetek támogatásával iskolát alapított, ahol most önkéntes szíriai tanárok oktatják a gyerekeket.

–  Százötven diákunk van – mondja. – De bármit teszünk, így is elvész egy egész generáció.

Abu Emad leginkább alkalmi munkákból él, a tábor kilenc munkaképes férfija közül egyedül ő váltotta ki az évente 200 dollárba kerülő munkavállalási engedélyt. A többiek illegálisan dolgoznak a földeken és az építkezéseken, így tornázva még lejjebb a libanoni munkások amúgy sem túl magas bérét…

A sátorhelyül szolgáló föld tulajdonosa mindenesetre jól járt. A fél futballpályányi sziklás, növénytermelésre alkalmatlan területen ma húsz sátor áll, darabjának helybérletéért havonta száz dollár üti a markát. Abu Emadék szerencsések, mert a tulajdonos libanoni lírával is beéri, míg mások már csak amerikai dollárt fogadnak el, ami a líra árfolyamának fél éve tartó mélyrepülése miatt harmincszázalékos áremelkedést jelent.

Hazatérni egyelőre nincs esélyük. Abu Emad régi lakásában ma már egy korábbi kormánypárti milicista lakik. Ha bírósághoz fordulna, talán újra birtokba vehetné, de ahhoz először is vissza kéne térnie hazájába, ami a letartóztatások miatt nem életbiztosítás. Aztán meg valószínűleg az új tulajdonos sem adná könnyen a szerzeményét. A már hazatértek tapasztalati szerint az ingatlanokon elvégzett, de sokszor inkább csak állítólagos felújításokért az új lakók súlyos kártérítést követelhetnek a tulajdonosoktól. A rosszabbik esetben viszont a titkosszolgálatok is kaphatnak egy névtelen hívást arról, hogy „terrorista” érkezett haza, és a gyakorlat szerint ilyenkor a megvádolt kötelessége bizonyítani az ártatlanságát.

A menekültek közül régebben sokan indultak neki Európának. A Bekaa-völgyben lévő Chtoura városka taxiállomásán egy csapat szír férfival beszélgetünk.

–  Azok utaztak el, akik a legügyesebben hazudtak – mondja egyikük. Kérdőn nézünk rá, ő pedig elmeséli, hogy a menekültstátust általában azok kapták meg, akik a valósnál súlyosabbnak írták le az állapotukat; sokan orvosokat fizettek le, hogy nem létező betegségeiket igazolják. Az is kiderül, hogy többnyire a kevésbé iskolázottak jutottak el Európába.

–  Kétharmaduk analfabéta – summázza egy másik férfi. Megtudjuk, hogy a Nyugatra vágyó szírek az UNHCR helyi irodájában adják le kérelmeiket, amelyeket az továbbküld elbírálásra a különböző nyugati célországoknak. A rendszer hibája az, hogy a kérelmezők panaszait rögzítő libanoni alkalmazottaknak nincs rá felhatalmazásuk, hogy megkérdőjelezzék a sántító történeteket, így az elhangzottakat kritika nélkül továbbítják nyugati feletteseiknek. Azoknak pedig végképp nincs rálátásuk arra, hogy a kérelmező igazat mondott-e.

De ez csak a jéghegy csúcsa. 2015 óta ugyanis sok libanoni is útra kelt. Voltak, akik illegális csatornákon eredeti szíriai személyi igazolványhoz és útlevélhez is hozzájutottak. Mivel azonban ennek az ára nagyjából kétezer dollár volt, sok libanoni és palesztin, kihasználva a vízummentességet, Törökországba repült, és onnan gyalogolt tovább a Balkánra. Mások tengerre szálltak, és amikor a törökök elfogták őket, egyszerűen azt mondták, hogy irataik a tengerbe estek, vagy bennégtek lebombázott otthonukban.

Ennek mára vége.

A férfiak szerint míg 2015-ben szinte mindenki megkapta a menedékjogot Nyugaton, ma már csak tízből egynek van szerencséje. Mivel pedig az európai országok a családegyesítési kérelmeket is tömegesen utasítják vissza, vannak, akik már vissza is tértek Libanonba.

A szírek tudják, hogy nem szívesen látott vendégek, de nem tehetnek mást, mint túlélnek, várnak és próbálnak hozzászokni a végtelen ideiglenesség állandóságához.