Katasztrófa sújtotta területté nyilvánították a dél-afrikai hatóságok az ország egészét, miután Fokváros és környéke hamarosan kifogy az édesvízből. A négymillió lakosú városban április közepére várják a Day Zerót, azaz a „nulladik napot”, amikor elzárják a csapokat. Három év alatt Fokváros már a második milliós nagyváros, amelyik víz nélkül marad. És a helyzet egyre csak romlik.

Fotó: MTI, archív

1652-ben a Holland Kelet-indiai Társaság az Európából Kelet-Afrikába, Indiába és Ázsiába tartó hajók élelmiszerkamrájaként alapította meg Fokvárost. A mediterrán éghajlatú város később Dél-Afrika zöldséges- és gyümölcsöskertjévé, majd a kontinens egyik legkiemelkedőbb turistacélpontjává vált. Míg az apartheid 1991-es bukása után az ország nagy része gazdasági és közbiztonsági szempontból is hanyatlásnak indult, Fokváros – a helyi állapotokhoz viszonyítva – a biztonság és prosperitás szigete maradt.

Fokváros és környéke Dél-Afrika etnikailag legsokszínűbb régiója, ahol a 40 százalékot kitevő fehér lakosság az apartheid bukása után – kiegészülve az új fekete felső és középosztállyal – sikeresen őrizte meg gazdasági vezető szerepét. Így érthető, hogy rossz szemmel nézték, ahogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) irányítása alatt a város és az egész régió lassan megindult a lejtőn. Akkoriban az égiek még kegyesek voltak. 1991 és 2009 között, az ANC igazgatása idején az eső rendszeres volt, így még a burjánzó korrupció és az infrastruktúra elhanyagolása ellenére sem alakult ki vízhiány. A bürokraták pedig rutinszerűen söpörték le az asztalról a mérnökök és meteorológusok figyelmeztetéseit, amelyek már 1990-ben is ijesztő jövőképet vázoltak fel.

2000-ben megalakult az ellenzéki Demokratikus Szövetség (DA), amely 2009-ben átvette Fokváros regionális irányítását. Mivel a párt vezetésében a fehérek vannak túlsúlyban, és 2015-ig az elnök is fehér volt, az ANC holdudvara a „fehérek pártjának” minősítette és a gazdasági apartheid fenntartásával vádolta a DA-t. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy az állam egyre inkább elhanyagolta a Fokvárost érintő feladatainak ellátását.

A víztisztító üzemek építése elmaradt, a vízellátás szempontjából stratégiai fontosságú, a Mossel-öbölben működő víztisztítót pedig túl drágának ítélték, és 2011-ben bezárták. Közben a DA gazdaságpolitikája nyomán beindultak az infrastrukturális fejlesztések és építkezések, amelyek a vízfogyasztást is megnövelték. Mivel azonban a vízgazdálkodás a kormány, vagyis a rivális ANC kezében van, a téli esőzések három éve tartó elmaradása felborította a vízellátást.

Ez év januárjában Fokváros vezetése napi 90 literben korlátozta az egy főre jutó vízfogyasztást, amit február 1-én 50 literre csökkentettek. (Összehasonlításként, egy magyar ember napi vízfogyasztása 125 liter körül van.) A korlátozást megszegőket pénzbírsággal és fogyasztásszabályozó berendezés felszerelésével sújtják, de pénzbírságot szabnak ki azokra is, akik lemossák autójukat vagy megöntözik a kertjüket.

Ha a Day Zero bekövetkezik, a helyi hatóságok kétszáz vízosztó pontot jelöltek ki, ahol az emberek napi 25 liter víz átvételére lesznek jogosultak. A vészforgatókönyvre a hadsereg is készül, hiszen a környéken hamar elszabadulhatnak az indulatok. Legutóbb például január közepén fajult fosztogatássá egy, a H&M üzletlánc rasszistának vélt hirdetése elleni tüntetés. A vízosztó pontok jelentős része pedig olyan helyeken van kijelölve, ahol egyébként is drámai a közbiztonság.

Az újratermelődő gazdasági apartheid Fokváros vízfogyasztásában is lemérhető. Az egymillió embernek otthont adó bádogvárosok, ahol 60-100 lakóra jut egyetlen csap, a város vízfogyasztásnak összesen négy százalékát fogyasztják. A gazdag, kertekkel és medencékkel ellátott környékek viszont a vízfogyasztás 65 százalékáért felelősek. A vízkorlátozás tehát társadalmilag is érzékeny kérdés: a szegények rossz szemmel nézik a gazdagok dőzsölését, miközben az utóbbiak igazságtalanságként élik meg, hogy miközben az ő adójukból tartják fenn a szegény környékek vízellátását, nekik is szűkölködniük kell.

Ha a vízfogyasztást sikerül visszaszorítani, a Day Zero akár egy hónappal is eltolódhat. Ezzel pedig a fokvárosiak szó szerint életet nyerhetnek, hiszen az esős évszak általában áprilisban kezdődik. Az elmúlt évek tanulsága szerint azonban a csapadék kérdéses, és ha minden a menetrend szerint halad, a víztározókat akkor is hónapokba telik majd újra feltölteni.

A vízhiány egyéb következményei már most látszanak. Mivel a gazdaságok nem kapnak elegendő vizet, az élelmiszerárak emelkednek, a város fő bevételi forrását jelentő turizmus pedig visszaesőben van. Hosszabb távon persze segítséget jelenthet a tengervíz sótalanítása: hamarosan munkába áll egy üzem, amelynek építése 2017 novemberében kezdődött el. Ez azonban a mostani krízisen már nem segít. Reményre ad azonban okot, hogy februárban közel egy évtizednyi regnálás után lemondott tisztségéről Jacob Zuma. A korrupciós ügyeibe belebukó 75 éves vezetőt a szintén ANC színeiben politizáló Cyril Ramaphosa váltja, akitől az elemzők hatékonyabb kormányzást várnak.

Fokváros nem az első nagyváros, amelyik a közelmúltban a kiszáradás szélére került. 2008 nyarán Barcelonát csak a Marseille-ből érkező vízszállítmányok tudták megmenteni, 2015-ben São Paulo lakosságának egy része pedig hetente már csak kétszer jutott vízhez. Brazília legnagyobb városa alig egy hónapra volt a teljes vízhiánytól, amikor az eső megérkezett. Noha Los Angeles egyelőre megmenekült, Kaliforniában már számos kisebb város száradt ki teljesen. Közben az indonéz kormány már a főváros, Jakarta egyes részeinek kiürítését fontolgatja az időről időre kezelhetetlenné váló vízhiány miatt.

És a helyzet egyre romlik. Négymilliárd ember, a Föld lakosságának több mint fele már most vízhiányos területeken él. Ha minden a jelenlegi ütemben halad, az ENSZ vízügyi jelentése szerint 2030-ra a globális ivóvízigény 40 százalékkal haladja majd meg a rendelkezésre álló mennyiséget. Addigra a világ 500 legnagyobb városának negyede részleges vízhiánnyal fog küzdeni. Noha mindezért a klímaváltozás és a népességnövekedés is ludas, az ENSZ szerint leginkább az elhibázott vízgazdálkodás vezethet egyes nagyvárosok kiszáradásához. A harmadik világ politikai instabilitással és forráshiánnyal küzdő politikusai ugyanis rutinszerűen halogatják a létfontosságú infrastrukturális fejlesztéseket. A probléma pedig egyre nő. Egyiptom vízellátásának 97 százalékát a Nílus adja. A csökkenő vízhozam miatt a vízhiány már 2025-ben krónikussá válhat az ország egyes részein. Az ebből következő gazdasági változások és népmozgások pedig politikai és fegyveres konfliktusokat eredményezhetnek. Utóbbiak pedig csak tovább rontják a helyzetet. Ezt leginkább Jemen példája mutatja, amelynek fővárosa, Szanaa alig egy évtizedre volt a kiszáradástól, amikor Szaúd-Arábia háborút indított a húti lázadók ellen. A harcok miatt felment az üzemanyag ára, így a szivattyúk csak időszakosan tudnak működni, a tartálykocsik érkezése pedig kiszámíthatatlan. Számos kisebb jemeni város már teljesen kiszáradt, a fővárosnak pedig, ha minden így folytatódik, már csak pár éve van hátra.

Sayfo Omar