„Golyóálló paradicsom” helyett természetes zöldségeket fogyasszunk!
A klímaváltozás megérkezett
Az idei hosszan tartó extrém hőség mindenkit ráébresztett: a klímaváltozás immár nem a távoli jövő problémája. Hamarosan döntenünk kell haszonnövényeink további sorsáról, új növénykultúrák meghonosításáról. Dr. Drexler Dórával, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet ügyvezetőjével a lehetőségeinkről beszélgettünk.
– Ha valaki manapság útra kel, kiégett kukorica- és napraforgótáblák mellett vezet az útja. Eddig ismeretlen kórokozók támadása alatt álló dió- és gyümölcsfákról hallani, miközben eltűnt a piacokról az ízes magyar ribizli és málna. Látszik, hogy baj van, de mekkora a baj?
– Ma már mindenki a saját bőrén érezheti, hogy a klímaváltozás megérkezett. A modellezéssel foglalkozó szakemberek mondják, hogy hamarabb és nagyobb mértékben következett be, mint ahogyan a számítások alapján prognosztizálták. Időnként még engem is meglep, hogy újabban milyen növényeket lehet sikerrel termeszteni itthon. Bőven termő gránátalma- és kiviültetvényekről hallunk; ha valaki ilyesmiről beszélt volna tíz évvel ezelőtt, azt mondtuk volna, hogy megőrült.
– A házikertekben ültetett délszaki gyümölcsfákat általában nagy gonddal ápolják. Hogyan lehet e tapasztalatokra támaszkodva hatékony mezőgazdaságot építeni a mai klimatikus viszonyok között?
– Ma már számos, a mediterrán országokból ismert növényfajnak üzemi méretekben való termesztése is megoldható. A legutóbbi agrárminisztériumi egyeztetésen is felmerült, hogy kiterjesztik az ültetvénytelepítési támogatásokat. A gránátalma, a pekándió, az olívabogyó és a pisztácia is bekerülhet a támogatandók közé. Mondhatjuk, hogy ez a pozitív hozadéka a klímaváltozásnak.
– És a negatívak?
– Mint megtapasztalhattuk, jelentősen növekszik a hőségnapok száma, egyre hosszabb ideig tart az aszály és az égető besugárzás. Amikor pedig megérkezik az eső, az olyan extrém mennyiségben zúdul ránk, ami eróziókkal járhat. Tavasszal sok kárt okoznak a gyümölcsfák virágzásakor a fagybetörések, immár rendszeresen. Mindez azt mutatja, hogy egészen másféle időjárási mintázat alakul ki, mint amit megszoktunk.
– Ilyen körülmények között milyen növényfajoktól kell elbúcsúznunk?
– Ilyenek például a bogyós gyümölcsök, a málna, a ribizli és társaik. Ezek már nem érzik jól magukat nálunk, inkább a hűvös erdei klímát szeretik. A tavaszi fagyokat a kajszibarack tűri különösen nehezen, noha ez a gyümölcs igazán közel áll a szívünkhöz. A fagyok miatti stresszhelyzeteket egyre kevésbé tudják tolerálni az ültetvények. Ez a gyümölcsfák egészségi állapotára is kihat, jelentősen csökken az ellenálló képességük, vagyis nagyon komoly növényvédelmi gondok jelentkeznek náluk. Annál is inkább, mert a mediterrán vidékekről északra húzódnak új kórokozók és kártevők is. Összehasonlításképpen gondoljunk csak a zöld vándorpoloska néhány évvel ezelőtti inváziójára, amikor tömegével jelentek meg ezek a rovarok a városokban is. Csak néhány év késéssel érkezett meg hozzánk az apró, szintén ázsiai eredetű szamurájdarázs, amely képesek kordában tartani a zöld vándorpoloska populációját. Így lassan lecsillapodott a poloskainvázió. Hasonló lefutásra lehet számolni más újonnan behurcolt károsítók esetén is.
– Milyen további növényeket tekinthetünk komolyan veszélyeztetettnek?
– Már 2022-ben megtapasztalhattuk, hogy a szántóföldi növények közül a kukorica, vagyis az egyik legfontosabb terményünk a leginkább veszélyeztetett. Idén is olyan mértékben károsodott, különösen az Alföldön, hogy komolyan el kell gondolkodnunk a radikális váltáson. Szárazságtűrő növények felé kell fordulni ahhoz, hogy sikerrel lehessen gazdálkodni. Sokan kezdtek foglalkozni kölessel, cirokkal, amaránttal. Ez utóbbi úgynevezett pszeudogabona, amely a gluténmentes étkezésben is szerepet játszik. Mindez bizonyosan jelentősen átírja a tradicionális termékpalettát.
– Sokan az öntözési lehetőségek bővülésétől várnak megoldást ebben a helyzetben. Ez enyhítheti a gondjainkat?
– Az bizonyos, hogy öntözési rendszerek kiépítése nélkül nem lehet sikerrel zöldségnövényeket termeszteni sem szántóföldön, sem házikertben. Sőt, ma már legtöbbször az ültetvényekben is szükség lenne öntözési lehetőségre. A növények ugyanis a nagy hőségben, vagyis az úgynevezett légköri aszályban becsukják a légcserenyílásaikat, így a száraz és forró levegőben még akkor sem vesznek föl vizet, ha épp benne van a talajban. A mikroszórófejes öntözés képes pótolni a hiányzó párát – de ilyen rendszer ma még kevés gazdaságban működik.
– Vannak, akik a gondjainknak vagy legalább egy részüknek a forrását abban látják, hogy az uniós csatlakozás idején itthon is levezényeltek egyféle fajtaváltást, amely elsősorban a nagy nyugati vetőmag-forgalmazó cégek üzleti érdekeit szolgálta. Akkor kerültek be a hazai fajtajegyzékbe azok a növényfajták, amelyek nem a hazai viszonyokon edződtek. Igazuk van?
– Tudni kell, hogy a modern fajtákat általában a magas hozam érdekében nemesítik. Az utóbbi száz évben az volt az elgondolás, hogy műtrágyával, növényvédő szerekkel mindent megadunk a növényeknek, amelyek így kihozzák magukból azt a magas hozamot, amit a genetikai potenciál ígér. Ez a paradigma azonban megdőlt. Nem tartható környezeti szempontból, hiszen a sokféle kemikáliával szennyezzük például a talajt, a vizeket, nem utolsósorban pedig magát az élelmiszert, és ez jelentős társadalmi károkat is okoz. De gazdaságilag sem tartható fenn, mint láthattuk akár a Covid-járvány, akár az orosz–ukrán háború kitörése után. A megdrágult energiaárak, egyes termékpályák megszakadása azt mutatta: ez a termelési mód túlságosan drága, és nagyon is ki van téve a globális piaci viszonyoknak. A tapasztalatok azt mutatták, elsősorban a helyben hozzáférhető anyagokra és a megújuló energiaforrásokra kell támaszkodni.
– A váltásban a fajtanemesítőknek is szerepük lehet?
– Feltétlenül. Ám a fajtanemesítésnek is fordulatot kell vennie. A szakma egy része ma a génszerkesztésre esküszik, ettől várják azokat a növényeket, amelyek egyaránt ellenállnak a szárazságnak, a kórokozóknak, a kártevőknek. Én úgy gondolom, ez a módszer elsősorban üzleti érdekeket szolgál, hiszen új szabadalmakat eredményez, amiket jól el lehet adni. Én inkább a hagyományos nemesítésben látom a megoldást, amelynek része az ökológiai nemesítés is. Ez utóbbi pedig arra épít, hogy a növénynek is meg kell tudnia küzdeni az életben maradásért. Az ökológiai gazdálkodásban nem kap szintetikus növényvédő szereket, műtrágyákat, ennélfogva robusztusabb, ellenállóbb fajtákra van szükség, amelyek alkalmazkodni tudnak a cudarabb környezeti viszonyokhoz. Ezek a fajták ugyan nem a legmagasabb hozamot produkálják, de beltartalmi szempontból általában nagyon jó tulajdonságaik vannak, ami az erős védekezőrendszerüknek is köszönhető. A növény „immunrendszere” ugyanis stresszhelyzetben olyan anyagokat termel, mint például a vitaminok, amelyek gyakran antioxidánsok, akár a polifenolok. Olyan anyagokat, amelyekre nekünk is szükségünk van egészségünk megőrzése érdekében, ráadásul ezeknek a táplálékoknak nagyobb az élvezeti értékük, vagyis finomabbak.
– Új szerepkörbe kerülhetnek a génbankjaink?
– A génbankokban őrzött, az 50-es 60-as években begyűjtött minták közvetlenül nem mindig felelnek ugyan meg a mai kor követelményeinek, ám kiváló nemesítési alapanyagnak tekinthetjük őket. Vissza lehet hozni némelyiküket a házikertekbe vagy a kisebb léptékű, változatosságra törekvő zöldségtermesztő gazdálkodásba.
– A hazai nemesítők bizonyára képesek rá, hogy remek új, strapabíró fajtákkal álljanak elő. De én még emlékszem az uborka hajlásszögéről szóló uniós vitára, amely azt a célt szolgálta, hogy monopolhelyzetbe hozzák a döntéshozók a nagy nyugati vetőmagtermelőket a mi térségünkben is. Ez padlóra küldte az akkori sikerágazatunkat, az uborkatermesztést, és tönkretette a magyar termelők kilencven százalékát. Milyen esélyeink vannak rá, hogy az EU elfogadja és kereskedelmi forgalomba engedje az új fajtáinkat?
– Nagyobb a mozgásterünk, mint gondolnánk. Tájfajtákat ma is felvehetünk a fajtajegyzékbe. Ezek zöld utat kaphatnak az uniós kereskedelemben is. Mi magunk szintén forgalmazunk tájfajtaként bejegyzett paradicsompalántákat országos üzletláncon keresztül. Azt kell elérni, hogy az emberek kicsit nyitottabbak legyenek ezekre a kevésbé uniformizált termékekre. Ha mi magunk változunk, és nem a szép, egyforma, golyóálló paradicsomokat keressük a boltban, akkor azt az üzleti világ is gyorsan leköveti, és kiszolgálja az újonnan támadt igényeket.
– A biozöldséget, gyümölcsöt általában az a vád éri, hogy drága. Ez nem nyomós érv?
– A vegán hamburgerek és húshelyettesítők óriási karriert futottak be a magyar üzletekben, pedig azok sem mondhatók olcsónak. A biotermékek bizonyítottan kevesebb növényvédőszer-maradékot tartalmaznak szokványos társaiknál, előállításuk pedig kíméli a környezetet. Az ökológiai gazdálkodásban előírás a talajon való termesztés. Nem keletkezik a zöldségtermesztésben pl. megannyi kőzetgyapot-hulladék. Ráadásul ha az emberek rászoknak, hogy az ételnek van íze, akkor már keresni fogják az élő talajon termett, ezért zamatosabb, rostokban, vitaminokban gazdagabb, valódi táplálékot.
A végjáték lassan befejeződik – A málna és más bogyósok visszaszorultak a házikertekbe
A hazai boltokból szinte teljesen kikopott az itthon termett málna, ribizli, szeder. Többnyire német, lengyel, olykor szerb gyümölcs közül válogathatunk. A néhány évtizeddel ezelőtt dúsan termő honi málnaültetvények helyén jó esetben bodza nő. Mindezt jó volna kizárólag a klímaváltozás számlájára írni. Ez nem fedné azonban a teljes igazságot.
A kereslet ellenére a hazai termesztésből lassan kikoptak a bogyósok. A hajdani hatalmas ültetvényeket hosszú időre felverte a gaz, esetleg új gazdára találtak, aki felszántotta őket, hogy könnyebben kezelhető, élelmiszeripari színezékként használható bodzát telepítsen a helyükre, összesen országosan 5-6000 hektáron.
Ma már csak mutatóba találni málnát Nógrád, Heves, Zala és Vas vármegyében vagy a Börzsöny északi lejtőin. A száz hektárt sem éri el az országban a termőterülete. A málnabokrok visszaszorultak a házikertek árnyékosabb fertályára. Hasonló sorsra jutott a ma már legfeljebb 40 hektáron termő szeder és a tízhektárnyi köszméte is. A ribizke valamivel jobb helyzetben van: nagyjából ezer hektáron termesztik annak köszönhetően, hogy meg van oldva gépi betakarítása. Nem kell megküzdeni a szúrós vesszőkkel, hogy a ládába kerüljön az illatos gyümölcs.
Sokan a klímaváltozást okolják a bogyósok eltűnéséért. Mások azzal magyarázzák a helyzetet, hogy az ültetvények művelése túlságosan sok kézi munkaerőt igényel, munkást pedig erre a nehéz feladatra végképpen nem találni. Mindkét állításnak komoly igazságtartalma van. Csakhogy ez a szomorú végjáték nem tegnap kezdődött.
Már a kétezres években komoly gondokat okozott a termelőknek a hűtőházak hiánya. Itthon sem tőke, sem lehetőség nem volt effajta fejlesztésekre a mezőgazdaságban a baloldali kormányok idején. Márpedig a málna, a szeder, a ribizli érzékeny jószág, hűtés nélkül hamar tönkremegy. Ott húzták tovább az ültetvények, ahol főként német beruházásként megépültek ezek a hűtőüzemek.
A 2008-as gazdasági válság azonban ezek tekintélyes részét is megviselte, sok közülük bezárt, a gazdátlan eszközöket széthordták. Hiába jöttek jó évek a bogyósokra, hiába takarítottak be rekordtermést a gazdák: sokfelé az utcára öntötték a gyümölcsöt, mert nem volt, aki felvásárolja. Akkoriban csak kevesen gondoltak arra, hogy előremeneküljenek és fajtaváltással, fejlesztéssel kerüljék el a csődöt. A piacot pedig elárasztotta az olcsó német és lengyel málna.
A lengyeleknek viszont kezükre játszott a globális felmelegedés, hiszen klimatikus viszonyaiknak köszönhetően immár jó eséllyel vághattak bele a bogyósok termesztésébe. Ráadásul a lengyel gazdák törekvéseit segítette, hogy náluk nem volt hiánycikk a hűtőház, a feldolgozóüzem, ezek szolgáltatásaira támaszkodva növelhették ültetvényeik területét.
A németeknek nagyobb beruházásokat kellett vállalniuk annak érdekében, hogy betörjenek a bogyósok piacára. Ennek ellenére Németországban hét év alatt 2020-ra megkétszereződött a bogyósok termőterülete, megközelíti a 40 ezer hektárt. A biogazdaságokban pedig nem átallják fóliasátorban nevelni a málnabokrokat, ahol kétszer-háromszor annyit gyümölcsöt hoznak, mint szántóföldi társaik. Ráadásul ott hűtőházból sincs hiány, így a feldolgozás fajlagos költsége is jóval alacsonyabb, mint nálunk.
Mindezek ellenére nekünk sem kellene meghúzni a lélekharangot a málna és más bogyósok fölött. A szakemberek állítják: a célirányos nemesítés, fajtáink megújítása reményt adhatna a sikerre, ha készek lennénk új technológiákat is bevonni a termesztésbe. Mielőtt végképp elvész az a tudás, amelyet egykor birtokoltunk.
Változó magyar növényzet című összeállításunk további cikkei itt olvashatók.
