A tervezett elavulás és az éghajlatmegmentő ipar

Az izzólámpát 1879-ben találta fel Edison. Ezután egyre tartósabb égőket fejlesztettek ki, emiatt a kereslet csökkent. 1924-ben a villanykörte vállalkozások megállapodtak, hogy felosztják a világpiacot, lecsökkentik az izzók élettartamát 1000 órára, és rendszeresen ellenőrzik, hogy a szerződő felek betartják-e a megállapodást.

A tervezett elavulás másik példája a nejlonharisnya, amelyet 1939-40 körül hoztak forgalomba. Ezeken nem futott le a szem, és olyan erősek voltak, hogy egy reklámfilmben nejlonharisnyát használtak egy autó vontatásához. Amikor a piac telítődni kezdett, lecsökkentették az adalék anyagot, amely stabilizálja a nejlont az UV-fénysugárzással szemben. A harisnyák gyors elhasználódásáért viszont a hölgyeket azzal kárpótolták, hogy minden évben új színeket, új mintázatokat találtak ki, és divattá tették a „legújabb évjáratot” viselni.

Figyelemreméltó az autóiparban végbement változás is. Ford egyszerű szerkezetű, házilag javítható T-modelljéből 1908-1927 között 15 millió darabot adtak el. A General Motors azután önindítóval felszerelt, kényelmes, tetszetős autókat tervezett, amelyeket a hölgyek is szívesen vezették, és a ruhadivathoz hasonlóan igyekeztek követni az egyre változó autódivatot. Az autó kezdett státuszszimbólummá válni, ahol a dizájn már fontosabb, mint a tényleges műszaki tartalom.

1929. októberben, a „fekete csütörtökön”, egy hatalmas tőzsdei összeomlással megkezdődött a világválság, amelynek az orvoslására 1933-ban Amerikában meghirdették az új gazdaságpolitikát. A „New Deal” lényege a minél több fogyasztás és termelés, továbbá hatalmas beruházások, akár hitelből, és „szuperfogyasztók” kitenyésztése, reklámdömpingekkel. Volt olyan javaslat is, hogy a termékeket a szavatossági idő lejárta után tilos lenne használni, és le kellene adni az illetékes hatóságnál, de ezt végül nem szavazták meg.

Ettől kezdve nem a termelést kellett a fogyasztáshoz igazítani, hanem a fogyasztást kellett felfuttatni a termelési kapacitás kihasználása érdekében. Növekedni vagy meghalni, különben jön a tömeges munkanélküliség. Megjelentek az egyre látványosabb csomagolások, és az egyszer használatos, eldobható termékek. Ha a fogyasztáshoz nincs elég pénzed, jöhet a részletfizetés.

A vasfüggöny másik oldalán más volt a helyzet. Hiánygazdálkodás alakult ki. Szóba sem jöhetett tervezni az elavulást. Tartós fogyasztási cikkekre 25 év használati időt írtak elő, és olyan műszaki megoldásokat, amelyek lehetővé teszik a házilagos javítást. Egyes háztartásokban ma is működnek 50-60 éves mosógépek, porszívók, háztartási eszközök.

Az erősödő radikális zöld mozgalmak azonban a nyugati világban is veszélyeztették a gazdasági növekedést, hiszen – Kenneth Ewart Boulding amerikai közgazdász szerint – „Ha valaki azt képzeli, hogy egy véges világban végtelenül lehet növekedni, az vagy bolond, vagy közgazdász.”

Kellett megoldást találni, hogyan lehet fenntartani a bevált szlogent: „Növekedni vagy meghalni, különben jön a munkanélküliség.”

Állítólag Niccolò Machiavellitől származik a mondás: „Ha nem tudsz valamit megakadályozni, állj az élére!”

Ez történt ebben a kérdésben is: Csináljunk ökológiai rendszerváltást, legyen a növekedés hajtóereje az emberiség megmentése. George W. Bush szerint: „A növekedés a haladás kulcsa a környezetvédelem terén, »tiszta« technológiákkal.”

Ez azt jelenti, hogy a tervezett elavulás érvényesüljön a környezetkímélő, energiatakarékos, klímabarát termékeknél is. És azt is jelenti, hogy ezzel tovább folytatódik a természeti erőforrások kifosztása és a környezet szennyezése.

Így azután a sokat reklámozott zöldenergia, és klímabarát zöld eszközök sem olyan zöldek, mint amilyennek látszanak, csak zöldre vannak festve, vagy inkább mosdatva. Van is erre szakkifejezés: green-washing.

Ezeknél az eszközöknél nem csupán az energiahatékonyság kérdéses, de az is, hogy ezek előállításához hányféle és milyen mennyiségű különleges nyersanyagokra van szükség.

Példaként említhető a „klímabarát” okostelefon, amelyet egy-két évenként érdemes lecserélni még klímabarátabb, még okosabb telefonra, hogy arra egyre újabb meg újabb applikációkat lehessen letölteni, többek között azért, hogy az ember lépést tudjon tartani a klímakatasztrófa elleni küzdelem legújabb fejleményeivel. Ma már a világon minden évben több mint másfél milliárd klímabarát okostelefont adnak el, és ezek legyártásához felhasználnak – többek között – 14 tonna palládiumot, 36 tonna aranyat, és 375 tonna ezüstöt.

Egyre több a városi szemétben a színesfém és a nemesfém. Megjelent a köztudatban a fogalom, hogy városi bányászat, hiszen az elektronikai hulladék valóságos aranybányának tekinthető. Az értékes fémek visszanyerése égetőművekben történik, a rajtuk lévő műanyagok leégetésével. Az alumínium újrahasznosítása például a hulladékokból kinyerve olcsóbb, mint a bányászata és kohászata.

Az elektronikus hulladékok másik jelentős része „fejlődő” országokban köt ki, „segély” formájában, használt, de még működőképes készülékeknek álcázva. Ott pedig amit csak lehet, megjavítanak, amit meg nem lehet, abból a fémek visszanyerése érdekében a szabadban égetik el a műanyag tartalmú hulladékokat. Az ilyen munkát sok esetben nők és gyerekek végzik.

A „klímabarát” ökológiai rendszerváltás hatalmas elavulási hullámmal is jár. A régi gépkocsik, mosógépek, hűtőszekrények gyakori lecserélése, a villanyautózás infrastruktúrájának kiépítése, a tönkrement napelemek rendszeres pótlása, az épületek hőszigetelése tovább fokozza a termelést. Ez is a „fenntartható” növekedés egyik lehetősége.

A rövidített elavulás nem csupán a lakossági fogyasztásra gyártott műszaki termékeket érinti, de érvényesül a tiszavirág életű szél- és naperőművek esetén is. Ezeknél nem terveznek ugyan rövid élettartamot, de ilyesmire nincs is szükség, maguktól is hamar tönkremennek. A legfontosabb műszaki elemeik ki vannak téve külső hatásoknak, minden védelem nélkül éri ezeket az orkán erejű szélvihar, a jégverés, az ónos eső, a savas eső, a madárürülék, a szerves molekulákat szétbombázó UV-sugárzás, és még sorolhatnánk. Ilyen körülmények között az is szép teljesítmény, ha gondos karbantartás esetén, 15-20 évig képesek működni.

Nem túlzás azt állítani, hogy mára a környezetszennyezésben és a természeti erőforrások kifosztásában az éghajlatmegmentő ipar is dobogós helyezést vívott ki magának. És ez az út előbb-utóbb a szakadékba vezet. Ezt a tényt ismerte fel és tette nyilvánvalóvá az új amerikai vezetés, amelynek hatására a klímabizniszből busásan profitáló, tavaly még 144 tagot számláló hatalmas NetZero Banking Alliance (NZBA) bankszövetségből egymás után lépnek ki a hatalmas pénzintézetek.