Fotó: shutterstock.com
Megsérült tengeri védmű Norfolkban
Hirdetés

A globális átlaghőmérséklet 1,2 Celsius-fokot emelkedett, miközben a tenger szintje 21 centiméterrel nőtt az iparosodás kezdete óta. Ez utóbbinak egyik oka a szárazföldi jég olvadása (az úszó jég olvadása nem növeli a vízszintet), a másik a hőtágulás: a víznek nagyobb a térfogata, ha melegebb. Igaz, csak ezredrész arányban, de ekkora tömegnél ez is jelentős mennyiség. Egyelőre a tengervíz felső rétege melegedett át, az energia lassan kúszik a mélybe: vagyis ha holnap leáll a szén-dioxid-kibocsátás és azután egy idő múlva a légkör melegedése is, az óceán térfogatának növekedése akkor is tovább fog tartani még nagyon sokáig.

Elárasztott tengerpartok

Az ENSZ klímaváltozással foglalkozó testülete (IPCC) most adta ki az óceánokról és az eljegesedett területekről szóló különjelentését. Ez utóbbi a gleccserekre, a sarki jégsapkákra és az állandóan fagyott talajú területekre vonatkozik. Sokáig kétséges volt, hogy a végső változatot elfogadja-e a 195 ország, Szaúd-Arábia vétóval fenyegetett, mert a dokumentum idézett egy tanulmányt, miszerint már az 1,5 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedés is katasztrofális következményekkel fog járni. Szaúd-Arábia ezt nem fogadta el, és végül kivették ezt a részt a jelentésből.

A leírtak gyakorlatilag nem is előrejelzésnek tűnnek, inkább a jelen események egyenes következményének. Az északi-sarkvidéki tengeri jégsapka nyaranta várhatóan teljesen elolvad, hiszen már most is alig maradt belőle valami, az antarktiszi jég fogyatkozása is gyorsulni látszik, akárcsak a tengerszint emelkedése: az elmúlt öt évben már átlagosan évi öt milliméterrel növekedett, pedig korábban ez az adat még csak évi 3,2 milliméter volt. Nagy üvegházgáz-kibocsátás esetén a tenger szintje 2100-ra 1,1 méterrel nő, így a világ 136 legnagyobb kikötővárosának lesznek elárasztott kerületei, például Amszterdamban, Barcelonában, Miamiban, New Yorkban. Ha radikálisan csökkentjük az emissziót, csak 43 centiméterrel kell számolnunk.

–  Az IPCC jelentéseiben ugyanis készülnek pesszimista és optimista forgatókönyvek is. Az első ilyen tanulmányt 1990-ben állították össze, és az előrejelzések egy része idővel a jelenné vált, így kiderült: mindig a pesszimista forgatókönyvek játszódnak le – mondja Ürge-Vorsatz Diána fizikus és klímakutató, aki 2002 óta vesz részt az IPCC munkájában, így a jelentések megírásában is.

Az európai államok közül az évszázad végére arányaiban Málta szenvedheti el a legnagyobb veszteséget, szárazföldi területe mintegy 12 százalékát nyelheti el a tenger, míg Görögországnak a 3,5 százalékát. Ráadásul a sós víz beszivároghat a talajba és az ivóvízbe, a part menti mezőgazdaságot és a vízbiztonságot fenyegetve: például a spanyol Ebro folyó mentén működő rizsgazdálkodás láthatja ennek kárát, de Hollandia ivóvízkészletei is veszélybe kerülhetnek. Banglades fele víz alá kerülhet, ha egy métert emelkedik a tengerszint, de már kevesebb is nagy területet tesz majd mezőgazdasági szempontból használhatatlanná.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Ha olyan ütemben változik az éghajlat, mint eddig, akkor 2050-re az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint 250-1000 millió ember lesz kénytelen elhagyni a lakóhelyét, és válik éghajlati menekültté. Ez a tanulmány még jóval a migránsügy előtt, 2007-ben készült, és csak a tengerszint emelkedéséről szólt, az elsivatagosodás hatásairól nem.

A jeges területek fogyásával csökken a bolygó albedója, vagyis kevésbé veri vissza a napsugarakat a világűrbe, fokozva a felmelegedést. 1900 óta többek közt az Alpokban és az Andokban nagyjából a felére csökkent a gleccserek tömege, a téli turizmus ennek egyértelműen kárát látja majd. Az Alpok Európa víztornyaként funkcionál, így a Rajna, a Rhône, a Pó és a Duna vízhozama csökkenni fog, és sérül az édesvízellátás is. Az IPCC szerint a nem sarkvidéki gleccserek 80 százaléka elolvad az évszázad végéig.

Migráció méltósággal

Az ENSZ környezetvédelmi programjának (UNEP) korábbi jelentése szerint 52 szigetországot, összesen 63 millió lakost érint legsúlyosabban a tengerszint emelkedése. Amíg 2005-ben Montrealban tanácskoztak a kiotói jegyzőkönyvet aláíró országok, a Carteret-szigeteken megkezdődött a lakosság evakuálása, amire a pápua új-guineai kormány két évig készült. A szigetországok földvásárlással reagálnak, például a százezer fős Kiribati 8,8 millió dollárért vett meg egy húsz négyzetkilométeres területet Fidzsi szigetén, a Migráció méltósággal program keretében az iskolásokat arra készítik fel, hogyan fogadtassák el magukat az új országban.

De a tengerpartokon sem könnyű: Új-Zélandon, Aucklandben 81 ingatlant vásárolt meg a város, hogy elősegítse az érintett lakosok kitelepítését. A tengerpartok általában a helyi gazdaság motorjai a turizmus és a kikötőkben folyó szállítmányozás révén, ezért sűrűn lakott területek: a Föld népességének 50 százaléka a partok kétszáz kilométeres körzetében él. A tenger térnyerését számos helyen hullámtörő gátak, védőtorlaszok akadályozzák, máshol felöltik homokkal a partot, vagy az áradást kibíró lefolyórendszereket alakítanak ki, illetve magasított házak építését írják elő.

A másik probléma, hogy a víz nem kizárólag békésen emelkedik, hanem mozgása jelentős erőt képvisel: húsz centi nem tűnik soknak, de ez azt jelenti, hogy egy négyzetméterre 200 kilogrammal több víz kerül, ennyivel több zúdul a településekre. Megnőtt a vihardagályok, áradások gyakorisága, az extrém hullámok magassága pedig sokkal gyorsabban emelkedik, mint maga a tengerszint, évente 0,8-1 centiméterrel. Például a virginiai Norfolk városát az elmúlt években többször elárasztotta az óceán, ezért az önkormányzat skálákat állított fel a közutakon annak jelzésére, éppen milyen magasan van a víz: át lehet-e hajtani rajta kocsival, vagy nem érdemes kockáztatni.

Mindez társadalmi változásokat hoz, amelyek kellő érzékenységet követelnek a hatóságoktól: például Franciaország nemzeti stratégiát dolgozott ki a tengerszint-emelkedés kezelésére, és öt pilotprojektet már megvalósítottak, ezek pozitív és negatív tapasztalatokat is hoztak: Lacanau-ban, az egyik kedvelt szörfözőhelyen a parti talaj eróziója veszélyeztette a turizmusból fakadó árbevételt, és a helyi közösséget bevonva dolgoztak ki megoldást. Viszont az észak-franciaországi Aultban a tengerparti szikláktól 70 méterre terjedő területet egyszerűen magas kockázatú zónává nyilvánította az önkormányzat, kötelezővé tette a meglévő 240 épület renoválását, árvíz vagy talajerózió esetére pedig az ingatlan elhagyását. Ennek a vége az lett, hogy a lakosok peres úton megtámadták a szabályozást, és a bíróság nekik adott igazat.

Miami Beachen 400 millió dollárt költenek: feltöltik homokkal a strandokat, gátakat építenek, megemelik az utcákat, és szivattyúkat telepítenek. A kelet-angliai tengerparton, Norfolk megyében szintén homokdűnéket építenek, hogy megvédjenek 400 otthont, de ez csak ideiglenesen, 20-30 évre jelent megoldást, a projektgazdák nem is titkolják, hogy időt akarnak nyerni a lakóknak. Dűnék védik a közeli bactoni gázterminált is, amely az országos fogyasztás egyharmadát biztosítja.

Tavaly új pereskedési hullám indult az Egyesült Államokban: Kaliforniától New Yorkig városok és megyék perelik be az olajcégeket a tengerszint emelkedése miatt, az ingatlanokra gyakorolt hatás és a közveszélyokozás vádjával, kártérítést, illetve védőfalak építését követelve.

Halmozódó problémák

Sokszor leírtuk, de nem lehet elégszer: egy bizonyos ponton túl visszafordíthatatlan folyamatok indulnak be. Ez két vagy három Celsius-fokos globális hőmérséklet-emelkedés esetén várható.

–  Az Antarktisz keleti részén figyelték meg, hogy a jég egy-egy helyen elkezdett kicsúszni. Ez olyan, mintha kihúztuk volna a kádból a dugót, az érintett völgyek már ki fognak ürülni, igaz, pár évszázad alatt, de már akkor sem tudunk mit tenni ellene, ha holnap leállunk. Ez többméternyi tengerszint-emelkedést okoz majd – mondja Ürge-Vorsatz Diána.

Egy másik ilyen pont az Alpok, ennek gleccserei még a mi gyerekeink életében, az évszázad második felében végleg eltűnnek. A korallszirtek élővilágának összeomlása a mostani középgeneráció életében várható, márpedig ehhez félmilliárd ember megélhetése kötődik. A biodiverzitás csökkenésével egyes fajok túlzott elszaporodása és ezen keresztül járványok is bekövetkeznek a közeljövőben.

–  Én a társadalmi következményektől tartok inkább, ha több probléma egyszerre összecseng: egy nagyobb katasztrófa, ivóvízhiány, növekvő migrációs hullám, akkor a helyzet robbanással fenyeget. A szíriai válság is részben annak tudható be, hogy hatévnyi szárazság terméketlenné tette a termőföld 60 százalékát, az emberek a városokba költöztek, azok pedig túltelítődtek. Az eddigi pályám során én azt tapasztaltam a saját reakcióimmal kapcsolatban, hogy egyre jobban megijedek. Aggódom, főleg anyaként. Továbbá úgy látom, a politikusok hajlanának az erőteljesebb csökkentési célokra, viszont az ipari és a gazdasági szereplők befolyással vannak rájuk. A nagypolitikát sokszor a gazdasági élet húzza vissza.

–  2002 és 2013 között alig nőtt a felszíni globális átlaghőmérséklet, pedig nem ezt vártuk és nem ezt modelleztük – így Mika János éghajlatkutató, az MTA doktora, az egri Eszterházy Károly Egyetem professzora. – Persze a légkör melegedésének elmaradása nem jelenti azt, hogy ne nőtt volna továbbra is egyenletesen a teljes éghajlati rendszer energiatartalma, és nem vonja kétségbe a sok évtized óta tartó felmelegedés tendenciáit. De engem arra figyelmeztet, hogy nagyon keveset tudunk előre kiszámítani.

A kutató aggódik amiatt is, hogy a klímaváltozás kérdése a napi politika színterévé vált.

–  Ha a békát forró vízbe tesszük, kiugrik. Ha viszont hideg vízbe, amit lassan melegítünk fel, beledöglik. Az emberi társadalom is így reagál, nem vesszük elég komolyan a kérdést. Ugyanakkor azt látom, hogy képesek lehetünk a kibocsátás visszafogására, ami 2014 és 2016 között nem nőtt, hanem stagnált az erőfeszítéseinknek köszönhetően. A 2020-tól megvalósuló párizsi megállapodás ugyan a szükséges csökkentéseknek csak az egyharmadát írja elő, de mutatja, hogy az országok többsége kész a felmelegedés mérséklésére.

Az alkalmazkodás kényszere

–  A felszíni hőmérséklet nem a legjobb jelzője az éghajlatváltozásnak – mondja Gelencsér András professzor, akadémikus, az MTA Levegőkémiai Kutatócsoportjának vezetője, a Pannon Egyetem rektora. – Ha egy pohár vízbe jeget teszünk, majd elkezdjük melegíteni, akkor addig nem fog nőni a víz hőmérséklete, amíg a jég el nem olvad. A rendszer energiatartalma nő, de ez a hőmérsékletén egy ideig nem látszik, mert az energia átmenetileg másra fordítódik. A jég állapota tehát sokkal jobb jelzője az eseményeknek. A legsérülékenyebb rendszerek a magashegyi gleccserek, illetve a grönlandi és az északi-sarkvidéki tengerjég, ez utóbbi a nyári térfogata hetven százalékát veszítette el harminc év alatt.

A professzor szintén amiatt aggódik, amit nem tudunk.

–  Ott van a sztratoszferikus ózon esete. A hetvenes években nagyon jó modelljeink voltak rá, ezek száz évre előre leírták, hogyan hat majd a freon és a többi gáz az ózonrétegre. Aztán a nyolcvanas évek elején megjelent az Antartktisz fölött az ózonlyuk, és mindenki meg volt döbbenve, mert a modellekből ez sehogyan sem jött ki. Utólag kiderült, hogy néhány fontos kémiai és fizikai folyamatot nem vettek figyelembe, mert még nem ismertük ezeket. Pedig az ózonréteg rendkívül egyszerű modellrendszer az éghajlathoz képest. Meggyőződésem, hogy a mai éghajlati modellekben is vannak hiányosságok, amikről nem tudunk – szögezi le Gelencsér András.

Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy alábecsüljük az eseményeket, mint annak, hogy feleslegesen aggódunk. Elsősorban a visszafordíthatatlanná váló folyamatok egymást felerősítő hatása okozhat nagyobb meglepetést. Például lehet, az antarktiszi jég egy ponton túl nem fokozatosan olvad, hanem hirtelen összeomlik, ami sok méterrel emeli meg rövid idő alatt a tengerszintet.

–  Ezenkívül nagyon keveset tudunk az óceáni áramlatok, a mélyóceán természetéről. Egy e téren bekövetkező hirtelen változás is jelentősen átrendezheti a ma ismert világot – teszi hozzá. – De azért a földi élet megmarad. Ezek a változások nem azt jelentik, hogy az élet alapvető feltételei megszűnhetnek, hanem azt, hogy komoly változások jönnek majd, amelyekhez alkalmazkodnunk kell. Jó példa erre a hőhullámok megjelenése Európában. A 90-es évektől a kétezres évek elejéig számos áldozatot szedtek Európa-szerte, de 2003 után kiépítettek egy figyelmeztető-előrejelző rendszert, és az európai emberek már tudják, hogy hőhullám idején mit kell tenniük saját egészségük védelme érdekében. Így napjainkban sokkal kevesebb áldozatot szed a hőség, pedig nagyobb és tartósabb melegek vannak. Az alkalmazkodás ugyan nem segít például a Tuvalu szigetén élőknek, de bizonyos határok között vannak technikai megoldásaink. Nem látom apokaliptikusnak a jövőt. Amiatt már jobban aggódom, hogy az éghajlatváltozás tudományos megítélésére is egyre nagyobb mértékben telepszik rá a rövidlátó napi politika, az egész ideológiai csatározások terepévé válik, ami megakadályozza a hatékony cselekvést.