Ante Gotovina tábornokot az 1995. augusztus 4-től 7-ig tartó, mindössze háromnapos Vihar hadművelet (operacija Oluja) során a horvát hadsereg által állítólagosan elkövetett háborús bűntettek miatt vonták felelősségre.

A vádirat szerint a tábornoknak köze volt 150 szerb civil kivégzéséhez és 150-200 ezer szerb elüldözéséhez. Ennek nyomán született a példátlanul súlyos, 24 évet kiszabó ítélet (a vád képviselője egyébként 27 éves büntetés kirovását kérte).

A döntés megdöbbenést és tiltakozást váltott ki egész Horvátországban. Jadranka Kosor horvát miniszterelnök felmentő ítéletet várt, a horvát püspökök is ezért imádkoztak. Ante Gotovina tábornok ugyanis rendkívül népszerű, hazájában, hősként (horvátul heroj), szinte szentként tisztelik. A horvát hadsereg az ő irányításával szabadította fel Dalmácia keleti részét, a Krajinának nevezett területet, ahol az ott saját „államukat,” a Krajinai Szerb Köztársaságot önkényesen kikiáltó szerbek éveken keresztül terrorizálták a horvátokat.

Nem kétséges, hogy a felszabadító háború során ártatlanok is meghaltak. A Gotovina tábornokra és társára (Mladen Markac tábornok 18 évet kapott ugyanezen vádirat alapján, míg Ivan Cermak tábornokot fölmentették) kirótt ítélet azonban több okból is igazságtalan és túlzó.

Egyrészt az ítélet alapját képező vádirat tényei enyhén szólva megkérdőjelezhetők. Abban egyebek mellett szándékos és előre eltervelt etnikai tisztogatás, gyilkosság, deportálás, köz- és magántulajdon fosztogatása, települések lerombolása, szóval háborús és emberiség elleni bűncselekmények szerepeltek. Összesen 150 szerb civil kivégzését kérték rajta számon.

Nos, meglehet, hogy a hazájukat felszabadító horvát katonák egyike-másika bosszúra éhezve elkövetett súlyos bűncselekményeket a megszállók ellen, de azt mindmáig senki nem bizonyította, hogy Gotovina tábornok erre parancsot adott, vagy tudomása volt ilyenekről. De ha feltételezzük, hogy a tábornok valóban felelős 150 szerb haláláért, akkor is gyalázatos a hágai ítélet, mely a megtámadott felet szigorúbban ítéli meg, mint az agresszort. Gotovinánál ugyanis kisebb büntetést, többszöri módosítás után 10, illetve 20 évet kapott korábban a szerb Milan Mrksic és Veselin Sljivancanin, az egykori Jugoszláv Néphadsereg két magas rangú parancsnoka, akiknek katonái Vukovár elfoglalása után a városi kórház alagsorában lévő sebesülteket, több mint 200 embert a néhány kilométerrel arrébb lévő Ovcara faluban megkínozták, agyonlőtték és tömegsírba dobták.

A támadók kegyetlenkedése tehát kisebb büntetést ért Hágában, mint a felszabadítók némelyikének feltételezett bosszúja. Még ennél is csekélyebb büntetést kapott a Boszniai Szerb Köztársaság volt elnöke, Biljana Plavsic, aki – akkor még Radovan Karadzic alelnökeként – felelőse volt a mintegy 10 ezer áldozatot követelő srebrenicai mészárlásnak. Plavsic egyetértett azzal, hogy a térségbe hívják tisztogatni az azóta merénylet áldozatává vált bűnözőt, Zeljko Raznatovic „Arkant” és hírhedt martalócait. Az elvetemült asszony 11 évet kapott – mivel vádiratából hajmeresztő módon kivették a népirtás vádját –, és ebből is csak 6 esztendőt kellett leülnie, mivel Svédországban jelölték ki a végrehajtó büntetőintézetet, a helyi szabályok pedig lehetővé tették, hogy 2009 októberében szabadon, mártírként térhessen haza.

További adalék, hogy Biljana Plavsic felelősségét a tanúként megszólaló Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter is igyekezett kisebbíteni, mondván, őszintén szánja-bánja bűneit, és segített a békekötésben…

Ami a 150-200 ezer (a különböző források adatai eltérőek, a korabeli ENSZ-jelentések 150 ezres számról szólnak) szerb állítólagos elüldözését illeti, erre a néhány napig tartó Vihar hadművelet alatt aligha lett volna idő. Valójában a horvát hadsereg a hadműveleti területen menekülőfolyosót biztosított Szerbia felé azoknak, akik menni akartak. Ezt annak idején a nemzetközi közvélemény még kifejezetten humanitárius gesztusként értékelte – mára ez etnikai tisztogatássá változott Hágában.

Annak ellenére, hogy az elmenekült szerbek házai jórészt ma is üresen állnak, a horvát állam nem sajátította ki őket, s a kivándoroltak bármikor visszatérhetnek. Más kérdés, hogy szívesen látnák-e azokat, akik elkezdték a balkáni háborút, gyakran saját falubeli szomszédaikra rárontva. A felháborító ítélet kiváltó oka szembetűnőnek látszik: a nyugati hatalmak máig nem tudják megbocsátani Horvátországnak, hogy e bátor nép nemzeti érdekeit védelmezve, saját döntése szerint cselekedve törte szét a Trianonban fogant versailles-i „békeművet”, és a nemzetközi közvélemény hosszú ideig tartó közönye és a megtámadottat sújtó fegyverembargója ellenére kivívta szabadságát. Holott a nagyok forgatókönyve szerint valószínűleg le kellett volna feküdnie és tűrni a szerbek csapásait.

Mással nem lehet magyarázni, hogy gond nélkül az Európai Unió tagja lett a sokkal labilisabb Bulgária, miközben Horvátországot lépten-nyomon megalázzák. Németország egyesülhetett, Csehszlovákia szétválhatott, mert bizonyára belefért a forgatókönyvbe, a horvátok azonban megszegték a játékszabályt: nem elfogadták, hanem kiharcolták a szabadságot.

Nem véletlen, hogy a legfrissebb felmérés szerint a horvátok alig 23 százaléka támogatja az EU-csatlakozást. Több mint valószínű, hogy ez volt a cél, Horvátországot kívül tartani, amíg a szuverenitás szelleme fel nem olvad a globalizáció ködében.

Gotovina tábornokot tömeggyilkos fenevadként ültették a vádlottak padjára azok, akik könnyedén átsiklanak bizonyos múltbéli bűnök fölött. Egy másik katona, bizonyos Dwight Eisenhower tábornok, akinek katonái súlyos háborús bűnöket követtek el a második világháborúban, amerikai elnök lett, s ebbéli minőségében máig a nyugati világ egyik ünnepelt személyisége. Akárcsak a drezdai népirtásért felelős brit Winston Churchill (Budapesten szobra van!), vagy a Hirosimát és Nagaszakit földdel egyenlővé tétető Harry Truman amerikai elnök. S akkor még nem beszéltünk a Vietnamban falvakat napalmmal leégetőkről, az Afganisztánban esküvői násznépet lövetőkről, a Gázai övezetben népirtást elkövetőkről, a humanitárius segélyt szállító hajókat nemzetközi vizeken megtámadó állami kalózokról és így tovább.

Bátor férfi és győztes hadvezér ült Hágában a vádlottak padján – a tábornok puszta személye olyan erényeket testesít meg, melyek az elzselésített nyugati civilizáció számára már idegenek és ezért gyűlöletesek. E civilizáció kettős mércét alkalmazó, szemforgató döntnökei az erő jogán ugyan megfoszthatják szabadságától Ante Gotovinát, de a becsülete megmarad. A becsület, amit a hágai ítélkezők és a mögöttük álló politikusok a nyílt, szemérmetlen kettős mérce miatt réges-régen elveszítettek.

Ágoston Balázs


Egy bátor férfi

Ante Gotovina 1955-ben született a dalmáciai Pasman szigetén. 15 évesen otthagyta az iskolát, matróznak állt. 18 évesen – hamis papírokkal, Ivan Grabovac néven – beállt a francia Idegenlégióba. Kitűnő katonának bizonyult, ejtőernyős, kommandós és búvár kiképzést kapott, a felderítési és bevetési feladatokat teljesítő elitalakulat tagja lett, részt vett a dzsibuti, elefántcsontparti, zairei harcokban. 1978-ban törzsőrmesterként szerelt le, majd immár saját nevén megkapta a francia állampolgárságot.

A civil életben nehezen találta a helyét, az 1980-as években egy veterán légiós bajtársával biztonsági céget alapított, de üzleti viták miatt emberrablási és zsarolási ügyekbe keveredett, ezért két évet töltött francia börtönben. Kiszabadulása után jó viszonyt épített ki az akkoriban fölfelé ívelő, Jean-Marie Le Pen vezette Nemzeti Fronttal, olyannyira, hogy az ugyancsak veterán katonai múlttal büszkélkedő pártelnök biztonsági cégének, a KB Internationalnak alkalmazottja lett. Ebbéli minőségében részt vett egy kommunista nyomdászsztrájk leverésében.

Vélhetően a francia nemzeti párt által került kapcsolatba különböző dél-amerikai országok, például Guatemala jobboldali radikális félkatonai alakulataival, melyek kiképzésében szerepet vállalt. Argentínában az 1945 előtti horvát usztasa állam egyes emigránsaival is megismerkedett. 1991-ben tért vissza Horvátországba. A Nemzeti Gárda soraiban közkatonaként kezdte meg szolgálatát, harcolt Nyugat-Szlavóniában. 1992-ben megsebesült, de ez nem volt akadálya annak, hogy kinevezzék a spliti katonai körzet parancsnokává.

A honvédő háború során parancsnokként két jelentős és sikeres hadmozdulat fűződik a nevéhez. 1993. január 22. és 26. között az Olajbogyó (Maslenica) hadművelettel felszabadította Zadar városát, annak ellenére, hogy Nagy-Britannia és Franciaország – érthetetlen módon – katonai beavatkozással fenyegette a horvátokat. E hadművelet nyomán helyreállt a szárazföldi összeköttetés Dalmácia és Zágráb térsége között, Gotovina tábornok seregei kiszorították a Horvátországot kettévágó megszálló szerb haderőt.

Legnagyobb sikere a Vihar hadművelet volt. A győztes háborút követően sem vonult vissza. Egy, a Franjo Tudjman elnök halála után hivatalba lépő kormány politikáját bíráló nyilatkozatot is aláírt. Hivatalosan ez volt az oka, hogy az ezredfordulón nyugalmazták.

2001-ben brit nyomásra emelt vádat ellene a Nemzetközi Törvényszék. Gotovina tábornok nem adta meg magát, egyes hírek szerint a bujdosásban segítségére volt nemcsak hazája titkosszolgálata, hanem a Vatikán is.

Segítői kellemetlen helyzetbe hozták a briteket, amikor az angol hírszerzés, vagyis a MI6 ügynökeinek nevét valakik kiszivárogtatták a horvát sajtóban, lebuktatva majdnem a teljes balkáni brit kémhálózatot.

Gotovina tábornok bujdosása során megjárta Argentínát, Csehországot, Chilét, Kínát, Tahitit, sőt meglepő módon a hagyományosan szerbbarát Oroszországot is. Végül 2005 decemberében a Kanári-szigeteken fogták el a kalandos életű katonát, aki minden vádpontban ártatlannak vallotta magát.

Egyes információk szerint ő maga egyezett bele, hogy lefogják, mivel enélkül az Európai Unió nem volt hajlandó elkezdeni a csatlakozási tárgyalásokat Zágrábbal. Az unió a maga sajátos módján viszonozta ezt a gesztust.


A Vihar hadművelet 1995. augusztus 4-én hajnali 5 órakor vette kezdetét, s a korábban tervezett 7-8 napnál hamarabb, augusztus 9-én a déli órákban hivatalosan véget ért. A gyakorlati katonai műveletek még rövidebb idő, mindössze 3 nap alatt lezárultak. Célja Horvátország területi egységének helyreállítása volt a krajinai területek, vagyis a dalmát felvidék felszabadítása által. A hadműveletben a károlyvárosi (karlováci), a gospici, a spliti és a zágrábi hadtest vett részt. A horvát haderő létszámban és fegyverzetben is jelentős túlerőben volt a krajinai szerb fegyveres erővel szemben, 150 ezer horvát állt szemben 40 ezer szerbbel, így a felszabadítás sikere nem volt kétséges.