Jelenlegi hely

Az érzés-fegyver

Bencsik Gábor képe

A tradíció, a szakralitás, a nemzeti identitás és a család ellen indított balliberális kultúrharcban új hivatkozási alap született az elmúlt évtizedben: az érzés. Hiszen a tények makacs dolgok, azokkal szemben nehéz küzdeni, az érzés azonban belül van és ellenőrizhetetlen, ilyenformán cáfolni sem lehet.

Mindenféle emberekben mindenféle érzések kavarognak. A balliberális kultúrharcosok ezek közül megkeresik azokat, akiknek az érzései az ő küldetéses hitükkel egybevágnak, aztán ezen érzéseket használják fegyverül a konzervatívokkal szemben. Elég, ha egyetlen bizonytalan lelkületű egyetemista érzi úgy, hogy őt valamely tulajdonsága miatt kirekesztik – és már ott is terem a szociális igazság harcosainak elszánt csapata, hogy a szerencsétlent felhasználva lecsapjanak az ellenségeikre. Elég, ha egyetlen nemi identitásában botladozó hivatalnok panaszkodik a kollégái tekintetében felfedezni vélt zavarodottságról, hogy a ballib rohamosztag máris homofóbiával vádolja az egész hivatalt.

Már nem a tényleges, igazolt, bizonyítható megfélemlítés, rasszizmus, kirekesztés ellen harcolnak, bőven elég a számukra, ha találnak valakit, aki fél, aki úgy érzi, hogy rasszista megkülönböztetést, kirekesztést kell elszenvednie. A nyilvánosságra hozott érzés önmagában elég a harci riadóra.

A boldogtalan áldozat egy darabig örül a hirtelen jött figyelemnek – hogy az ő érzése lám, ilyen fontos tényező, ennyi ember foglalkozik vele, a világ jobbításának katalizátora lett. Csakhogy a rohamcsapat hamar faképnél hagyja őt, és úgy jár, mint a lelencből egy napra kivett árva gyerek, aznap boldogan majszolja a habos süteményt, de másnaptól még keservesebb a menzakoszt, az árvaság.

Hiszen dehogy világjobbításról van itt szó, mezítelen hatalmi harc ez, amelynek tétje az uralkodás a lelkek felett. Aki a balliberális kultúrharccal szembeszáll, a lelkek szabadságát óvja.