Róma végnapjai

Szombaton Róma népe kivonult, hogy az általa császárságnak nevezett köztársaságban leváltsa a szenátus fejét, akit ők császárnak hazudtak, és visszaállítsa a köztársaságot, élén egy császárral. Nagyjából ezzel a történelmi allegóriával lehetne érzékeltetni, mi történt a hét végén, Budapesten. Azok, akik imádják a Monty Pythont, még jól is érezték magukat, annyi abszurdot kaptak ömlesztve. Valamint rengeteg kenyeret és cirkuszt.

Már az elején szögezzük le: Budapest elbukott. Mégpedig többszörösen. Elbukta például a totális vörös ködöt, ami eddig múltból szőtt véres lepelként borította. És elbukta azt, hogy valamiféle magyar New Hampshire-t játsszon. Ennek a választásnak az eredményét ugyanis – hosszú idő után először – a vidék döntötte el. Azok a vidékiek, akiket a túlnyomórészt budapesti értelmiségi ellenzék lépten-nyomon prolinak, parasztnak, megvezetett birkának és más hasonló jelzőkkel ellátottnak titulált. Mert fővárosi értelmiséginek lenni évtizedekig olyan sikk volt, hogy arra szavak nincsenek. Ők formálták a közvéleményt, ők pumpálták szét az ország egészére a társadalmat működtető ideákat. A vidék pedig csendben hallgatott. S a vidék csendes hallgatása következtében Budapesten kinőtt egy új, saját magát ismételten a hatalom birtoklására predestináló nemzedék.

Ezek a proletár Gracchusok és bolsevik Flaviusok – ugyanannak a gensnek, azaz nemzetségnek a sarjai – a patríciusok gőgjével uraltak mindent, de mindent. Kultúrától a gazdaságig, oktatástól a sajtóig. Elképzelni sem tudták, hogy hegemóniájukat egyszer megtörik. S hogy mindezt ráadásul a vidék teszi majd? Az egyszerű plebs? Trágyahordók és kőművesek hada? Parasztok és iparosok sokasága? Na meg a szóra sem érdemes vidéki értelmiség? De hiszen ők, a választásokat meghatározók, a kollektív tudatot a maguk képére és hasonlatosságára szabók mindent tudtak a vidékről. Mindent, amit csak a közgazdasági, jogi és társadalomtudományi fakultásokon elsajátíthattak. Mert lemenni közéjük az büdös volt.

A vidék pedig mostanra unta meg ezt. Megunta, és döntött. Újabb négyévnyi bizalmat szavazott azoknak, akik eddig sem vették semmibe őket. Akik számoltak velük. És, bár a Parlament épülete, akár egykoron a hét dombra épült városban, a székhelyen maradt, a súlypont áttevődött. Hogy véglegesen-e vagy csak időlegesen, azt majd a jövő eldönti. Az azonban bizonyos, hogy az a fajta „Róma”, az a fajta Budapest, ami régebben volt, örökre távozott.

A távozás azonban sosem csendes. Az ilyen folyamatokat vagy háborúk, vagy lázongások kísérik. Ennek lehettünk tanúi szombaton. S ez lett beígérve a csak szóban egyesített ellenzéktől is. Hogy tudniillik minden héten kimennek és tüntetnek a kormány ellen. Persze adódhat a kérdés, hogy ugyan miből telik erre nekik? Nos, maradjunk annyiban, hogy vannak Maecenasaik. Mindehhez persze a mérhetetlen sok pénz mellett jó idő is szükségeltetik. Mert hát esőben és szélben ugyan ki akarna kormányt váltani? És persze kell még valami. Egy olyan, hajánál fogva előrángatott fals ideológia, amely kohéziót teremt a balliberális Che Guevara-pólót viselő CEU-sok és a rovásírásos pólót viselő barantások között.

Ez az ideológia megvan. Rövid, tömör, könnyen megjegyezhető. Így szól: „Orbán, takarodj!” Semmi más nem kell ide. Nem kellenek célok, tervek, elképzelések. Mert a pusztítás, a rombolás a halódó civilizációnak mindig az utolsó halálsikolya volt. Ahogyan a kevert értékrend is. Ez utóbbi fúziót hűen példázza egy fotó, amin egy jobbikos fiatalembert láthatunk, pólóján Vona Gábor stilizált arcképével. A fiatalember éppen Kunhalmi Ágnest öleli meg egy szelfi kedvéért, miközben a háttérben az N1TV (helyesen YouTube-csatorna) bulvárriportere, Szilvási Péter áll. Hamis múlt, fals jelen és jövőtlen jövő egy képen. S az ennek a kétségkívül hatalmas tömegnek az egyesített mentális teljesítményét is meghaladó információ ugyanilyen tömör. Egyetlen mondatban leírható:

Ha néhányan egyszerre nem akarnak semmit, az ugyanakkora potenciált képvisel változás tekintetében, mint amikor egyszerre rengetegen nem akarnak semmit.

Ez a tömeg nem akart semmit. Egy dolgot, az új választást kivéve. Ennek különösen csinos gyöngyszeme volt, amikor Gyurcsány Ferenc bejelentette: új választást akar, de csak azokban a körzetekben, ahol nem ők nyertek. S amíg ő ezt kiókumlálta, addig a néppártosult jobbikosok rendőröket vegzáltak a Kossuth téren, a CEU-ban megfáradt nemzedék pedig már alig várta, hogy bulizni mehessenek az Oktogonra.

Erre az életképre nem is kell egy egész mondatot pazarolni. Erre elég egy szó. Káosz. A káosz gyermekei kiszabadultak, és pszeudo-intellektuális dúlást rendeztek. Nem annyira durván, mint azok a „büdös parasztok” 2006-ban, hanem azért ésszel, hideg fejjel, kigondolva.

Csakhogy Budapest elbukott. A vidék pedig készen áll arra, hogy átvegye az őt megillető helyet. Természetesen jobb lenne valamiféle konszenzus a két régió között, s el is várható, hogy ez a későbbiekben így legyen.

Most azonban csak és csakis egy dolgunk van. Meg kell várnunk, hogy a dúló-fúló, a nap huszonnégy órájában választási csalást mantrázó ellenzék kifárassza saját magát, felélje tartalékait és határozatlan időre visszavonuljon. Ennek szellemében szombatonként megtekinthetjük, amint egyre kevesebben és kevesebben mennek ki a térre, és egyre nagyobb bolondot csinálnak saját magukból.

Addig pedig, ahogy a rómaiak mondták, vivant sequentes! Azaz éljenek, akik következnek. A köztársaság akaratából a negyedik Orbán-kormány.