Mindannyian jól ismerjük azt a logikai példát, amely arról szól, hogy mi történik akkor, ha a megállíthatatlan ágyúgolyó a ledönthetetlen oszloppal találkozik. A kérdésre a válasz a formális logikában rejlik. Létezhet megállíthatatlan ágyúgolyó, és létezhet ledönthetetlen oszlop is. A kettő együtt viszont nem létezhet, úgy is mondhatnám, hogy kizárják egymás létezését. Ez tehát egy paradoxon, azaz egymásnak ellentmondó állítások összessége. Amennyiben a kétharmados negyedik Orbán-kormány első intézkedése az lenne, hogy Paradoxóniára változtassa Magyarország nevét, cseppet sem csodálkozhatnánk.

Fotó: MTI/Mónus Márton

Józan ésszel bíró ember egyszerűen nem tud mit tenni akkor, amikor azt látja, hogy értelmesnek látszó emberek egy jelentős csoportja a diktatúra ellen tüntetve több százmillió forintot kalapoz össze az utcán, teljesen demokratikus módon. Ugyanígy nem értjük azt a jelenséget sem, miszerint a szörnyű állapotban lévő hazai oktatás által edukált fiaink és leányaink egyre-másra nyerik a rangos nemzetközi tanulmányi versenyeket. S az sem segít nekünk a dolgok ellenzéki szemszögből való tálalásának megértésében, amikor az egykori nácik és az egykori kommunisták a legnagyobb egyetértésben deklarálják egymást liberálisnak és/vagy néppártinak. Ők aztán sem bűnöket nem ismernek be, sem bocsánatot nem kérnek. Nincs rá szükségük. Hiszen ők a többségi kisebbség.

Csodálatos egyveleget alkotnak, mindahányan vannak. Meg nem értett művészek, zavaros elméleteket hirdető társadalomtudósok, kaotikusan szintetizáló filozófusok, egyszóval az a fajta álintellektuális massza, amely látszólagosan eggyé állva az összes jogot vindikálja magának. Az igazság megítélésének jogát, az alkotott világ tárgyainak értékké, avagy eldobható szemétté nyilvánításának jogát, s legfőképpen annak jogát, hogy az id és az ego szubsztanciálisan milyen arányban keveredjen a „normális embernél”. Ők azok, akik pontosan azt az algoritmust másolják, amit a legnagyobb veszélynek tartanak a társadalomra nézvést: az emberfeletti embert tipizálják. Nem éppen nietzschei értelemben persze.

Ennek a furcsa országnak (mely inkább ország az országban) a polgárai kis részben külhonban élnek. Na, nem ám a trianoni őshonos kisebbséghez tartozóként, hanem emigránsként. Akik pedig közülük maradásra kárhoztatták magukat, ezeknek a bizonyos külhoniaknak a segítségével próbálnak meg européer polgárok lenni, s magukra egyfajta ideiglenes itt élő bevándoroltként tekinteni. Leszámítva azt az aligha elhanyagolható tényt, hogy a nyugaton tartózkodó magyarok többsége vagy a jelenlegi kormánypártra adta le a szavazatát, vagy egyszerűen ignorálta a választást. Így aztán marad a szellőmód susogó mellébeszélés, meg a többnyire visszafelé elsülő, hamis statisztikák, melyek ördögi koktélt alkotó elegye aztán furcsa tettekre sarkallja örök elégedetlenkedőinket.     

Ennek a disszonancia-bajnok árnyékországnak az árnyéklényei ugyanis képesek kordon nélkül kordont bontani, és demokratikus elbukásukat antidemokratikus úton valódi demokráciaként piedesztálra emelni. Mindezen történések pedig megszülik a saját, elbaltázott szabadságharcosaikat és dörgő hangú kisprófétáikat. Pattanásos kamaszok emelik magasba a virtuális barikádokon a HD minőségű pixellobogót, miközben saját magukat váteszi magasságokba hazudó kistérségi jósok a kormány ekkorra, vagy akkora tehető bukását prognosztizálják.

És mi először csak mosolyogtunk rajtuk. Aztán dühíteni kezdett minket ez a mindent jobban tudó arroganciájuk. Mostanra pedig már egyszerűen nem tudunk mit kezdeni ezzel a keszekósza bagázzsal. Ignorálni lehetetlenség őket, hiszen mégis csak hazánk polgárai. Komolyan venni sem lehet őket, mert ehhez komoly követelések szükségeltetnek. Komoly követeléseket pedig csak úgy kaphatnánk, ha ők, az elégedetlenek, a magukat többségnek nevező kisebbség pontokba szedné, hogy valójában mi ellen és miért protestál. Csakhogy amikor a politikatudomány és a közgazdaságtan közös halmaza egy korántsem ideális, de mindenképpen működő, innovatív, demokratikus berendezkedésű társadalom képét mutatja, akkor igen nagy baj éri őket. A ráció ugyanis hosszú távon mindig legyőzi az emóciót.

Ideig-óráig lehet az érzelmekre hatva összemosni a dolgokat, és mélyszegénységet meg diktatúrát vizionálni. Ám ugyanezen merítés mentén nem lehet eltagadni a plázák tömött parkolóit, az egzotikus családi nyaralások májustól szeptemberig megszaporodó fotóit a közösségi oldalakon, vagy a bérjegyzékek emelkedő számsorait. S főként azoknak a megélt emlékeit nem lehet hazugságba csomagolni, akik valóban elmondhatják magukról, hogy éltek még diktatúrában. Ez utóbbiak azok, akik még emlékeznek a hiánygazdaságra, az autó- és telefonstopokra, az utazási tiltásokra, s még sorolhatnám, mi mennyi más olyan dologra, melyek a valódi elnyomás ismérvei.

Ceterum censeo: Paradoxóniát le kell rombolni! Ezt pedig csak egyféle módon lehet megtenni. Csendes, békés, szorgalmas, céltudatos országépítéssel. Hogy még azoknak is sokkal jobb legyen a sorsuk, akik rózsadombi luxusvilláikból Armani öltönyben mennek ki a Kossuth térre tüntetgetni. Persze, csak jó időben. Fesztiválszezonon kívül. Nyaralás előtt.