Bűn és büntetlenség

E pillanatban számos nyugat-európai országról kijelenthető, hogy megszűnt jogállamként működni. Mivel az állam legfontosabb alapfeladatainak egyike garantálni polgárai számára a biztonságot, legyen az szociális, jog- vagy belbiztonság, s ha e garancia úgy folyik szét a vezetés ujjai közt, mint a homok, jogállamról beszélni több mint naivitás. Ha az állam az adók fejében mint az erőszak monopóliumának egyetlen birtokosa többé nem képes, vagy nem áll szándékában teljesíteni kötelességét – a magántulajdon, a szabadság és a jogbiztonság védelmét –, ellenben a fényes tekintetű Nyugaton sosem látott cenzúrát vezet be, azaz saját állampolgáraival szembefordulva, azok rovására korlátozza a sajtó- és véleménynyilvánítás szabadságát, nos, ez esetben attitűdjei mentén jóval inkább banánköztársaságról beszélhetünk, mint fejlett, európai országról; demokrácia helyett diktatúráról.

Egy tegnapi hírről jutott mindez eszembe, amely szerint a szaúdi hatóságok Mekkában lefejeztek egy mianmari bűnözőt és testét keresztre feszítve tették közszemlére. Az Amnesty International feltehetően padlót fogott az eset kapcsán, de legyen ez az ő gondjuk. A terrorizmus, gyilkosság, nemi erőszak, fegyveres rablás és drogkereskedelem elkövetőit sújtják életük kioltásával a vahhábita királyságban, s tettesünk bűne az volt, hogy betört egy – ugyancsak mianmari – nőhöz, akit halálra késelt. Emellett fegyverek és lőszerek lopásával, egy férfi ellen elkövetett emberölési kísérlettel, valamint egy másik nő megerőszakolásának kísérletével vádolták. A halálos ítéletet az ország legfelsőbb bírósága fenntartotta, nemkülönben a király is támogatásáról biztosította.

Zárójelben jegyzem meg, hogy a XX. századig nem létezett olyan ember, aki a halálbüntetést minden körülmények között, tehát még rendkívüli helyzetekben is elutasította volna; ehhez Európának a II. világháborúra, a náci és sztálini népirtásra volt szüksége, amelynek ellenhatásaként az emberi jogok tisztelete abszolút sérthetetlen elvvé vált; a totális abolíció mint elérendő cél csak a XX. század második felétől jelent meg. Hazánk európai uniós tagsága kizárja annak a lehetőségét, hogy a halálbüntetés visszaállításáról ne csupán elméleti szinten folyhassanak diskurzusok, mi több, ma már teoretikusan sem szalonképes e téma. Ennek ellenére véleményem szerint a halálbüntetés alkalmazása nem ördögtől való, s minősített esetekben – a justizmord problematikáját is szem előtt tartva – igenis a nyugati társadalmak érdekeit szolgálná; napjainkban sajnálatos módon egyre több olyan bűncselekménnyel találkozunk, amelyek e kijelentésnek stabil vitaalapot biztosítanak. Ugyan mégis, mi adhatna okot a dilemmára egy 11 éves kisfiú ellen előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés ügyében? Az áldozatot Szita Bencének hívták, s még lélegzett, amikor gyilkosai elföldelték. Magyarországon szerencsére nem mindennaposak az ilyen esetek, de ha a tettesekkel szemben nem egy snassz méreginjekcióval, hanem a fent említett arábiai módszerekkel járt volna el az igazságszolgáltatás, akkor sem hullott volna értük sok könny.

A társadalmi igazságérzet különös jószág, s a haladó liberálisok ugyan lenézhetik, leostobázhatják, még le is barbározhatják a népet, ennek ellenére a szaúdiak egy-egy gyilkos kivégzése után nagyobb biztonságban érzik magukat hazájukban, mint a németek, akik országában nemhogy halálbüntetéssel, de gyakran büntetéssel sem sújtják az elkövetőket, vagy ami még rosszabb, megkülönböztető büntetéseket alkalmaznak.

Illusztráció: Zerbor/shutterstock.com

2016-ban például Sieglinde Baumer ősnémet óvónő 61 nap elzárást kapott pusztán azért, mert nem fizette meg a kötelező tévédíjat. Ezzel szemben Erkan F. és Firat M. huszonéves törököket, akik egy illegális gyorsulási versenyen halálra gázolták a 19 éves Miriam S. német diáklányt, miközben ő szabályosan haladt a kijelölt bicikliúton, ugyanebben az évben első fokon próbára bocsátották. Azaz nem kellett börtönbe vonulniuk. A bíróság előtt egyébként Firat M. rendkívül viccesnek találta, ahogyan az elgázolt lány holtan feküdt a saját vérében, s a riporteri tudósításokból az is kiderült, hogy a török „rámordult az egyik rendőrre, aki a Mercedes tengelytávolságát jelölte be krétaporral, hogy vigyázzon, mert az alufelnik 3 ezer euróba kerültek”.

A 14 éves Manuela H. esete hasonlóképp vérlázító, akit 2009. július 3-án az észak-rajna-vesztfáliai Schmallenberg közelében három koszovói roma erőszakolt meg oly bestiális módon – vaginálisan, análisan és orálisan –, hogy a kislány azóta egy gyermekpszichiátriai intézmény zárt osztályának lakója, többszörös öngyilkossági kísérlettel a háta mögött. Az Amnesty International különös módon Manuela jogaiért nem aggódik, ahogy a többi európai áldozat jogai is hidegen hagyják. Az Arnsbergi Járásbíróság szerint az elkövetők „megszenvedték az előzetes letartóztatást, és a váddal szembeni kifogásukat és családi helyzetüket tekintve fokozottan érzékenyek az elzárásra”. Jól értik, kedves olvasók, valóban így fogalmaztak – fokozottan érzékenyek az elzárásra! Az elnöklő bírák ezt azonban még azzal a mondattal is megfejelték, hogy „a vádlottak kedvezőtlen körülményekkel és problémákkal küzdöttek, illetve küzdenek”, ezért felügyelőtisztnél történő rendszeres bejelentkezést róttak ki rájuk. A büntetés tehát ebben az esetben is elmaradt.

Márpedig az ilyen bírói döntésekre nincs és nem is lehet mentség, sem ideológiai, sem pedig megfélemlítésből eredő. Az a társadalom, amely eltűri, hogy politikai vezetése és mainstream médiája módszeresen büntesse a szabálykövető, helyes magatartást, leegyszerűsítve a „jót”, ugyanakkor jutalmazza a szabályokat be nem tartó, törvényeket semmibe vevő, helytelen magatartást, szintén leegyszerűsítve a „rosszat”, létének utolsó órájába lépett. Ebben az órában pedig semmi oka csodálkozni azon, ha állama a tetteseket sosem létező, kreált jogokkal ruházza fel, míg az áldozatokat maradék emberi jogaiktól, a méltóságuktól is könnyedén megfosztja. Je suis Európa.