Az Írhatnám polgár

„Teringettét! Negyven esztendeje beszélek prózában, de azt se tudtam, mi az!” (Molière: Úrhatnám polgár)

Ülnek ketten, egymással szemben. Az egykori pártvezér, jelenlegi influencer, és az Írhatnám polgár. Egymás egóját fényesítik az opportunizmus tükörsima polírpapírjával. Néha oda-odamondogatnak egymásnak, de ez inkább a show részét képezi. S az Írhatnám polgár mesél. A régi szép időkről. Amikor még úgy nem volt sajtószabadság, hogy volt. 

Kádár alatt
Merthogy ők ketten erről beszélgetnek. Helyesebben mondva párhuzamosan beszélnek, mert valós diskurzus helyett mini monológokat öklendeznek ki magukból, akár az emésztő baglyok a csontból és szőrből álló golyócskákat. Amiket ők ketten mondanak, azok is amolyan emészthetetlen dolgok, már legalábbis a néző számára. Ki tudja, tán a valósat nem veszi be a gyomruk, ezért tartják bent magukban a valótlant. Mert a valóság az, hogy sem az egyik, sem a másik nem azon a helyen van mostanra, ahová saját magát akár még egy évvel ezelőtt is pozicionálta.

Az Írhatnám polgár viszi a szót. Már az elején keményen ledorongolja Influencert, aki szerinte az előző videóban a Nagyhangú Kritikussal nézhetetlent alkotott. Ebben speciel egyet kell értenem vele. És ezzel ki is merült bennünk minden közös. Pláne, amikor Írhatnám úr, A Nemzet Tanára, sőt Tanár Ura, aki több foglalkozást űzött, mint Kádár János a teljes illegalitásban, egyszóval ez a valóságos polihisztor azt találja mondani, hogy a Kádár-rendszerben sem volt akkora cenzúra és véleménydiktatúra, mint most.

Pedig azt, hogy Kádár alatt jobb volt, csak és egyedül Tamáska Mária szájából nem hangzott volna röhejesen. Írhatnám polgárunk viszont posteriori löki a halandzsát.

Aranykor
Például az Aranykorról, a magyar sajtó aranykoráról, amit ő 1986 és 1990 közé tesz. Hogy hát szerinte akkor volt ám igazi az újságírás. Akkor aztán lehetett kritikai hangokat megfogalmazni, oknyomozni, miegymás. Nos… hogyan is fogalmazzak finoman? Ez az állítás valahogy nem igazán van alátámasztva a múlt történései által. Írhatnám úr elfeledkezik például Csernobil elhallgatásáról, az MSZMP KB-n belüli belviszályokról, a munkásőrség lázadásközeli állapotáról. Vagy 1989. október 23-ról és 1989 karácsonyáról, amikor csak egy hajszál választott el minket attól, hogy Budapesten honvédsortűz tépjen bele a tömegbe, vagy menekülő magyarra lőjön a magyar határőr.

Készséggel elhiszem, hogy ezek valóságos aranyidők voltak. Csak (ránk nézve) sajnos a szónak majdnem a szoros értelmében. Aranyat érő pozíciók, arannyal felérő díjazások. Na és ami a bennfentesség hozadéka volt, hiszen az információ már akkor hatalomnak számított. Ezt az információt pedig pénzre lehetett váltani. És naná, hogy nem aprópénzre. Aprópénzért ugyanis a tehetségüket árulták, meglehetős sikerrel. Többek között a „Tanár Úr” is, aki szerint ma nincs már újságírás. És ha most akarna valaki független újságíró lenni, azt tanácsolná neki, hogy menjen nyugatra.

Van az a nincs
Ahogyan van az a pénz, amiért Írhatnám Úr ilyeneket mond, és ahogyan van az a pénz, amiért Exelnök úr beállt influencernek, olyan biztos, hogy van ám az, ami szerintük nincs. Írhatnám úrnak speciel a vlogger házigazda nekiszegezi a kérdést, hogy de hát akkor az interneten lévő cikkek? Mire Írhatnám Úr a tőle megszokott, bicskanyitogató fölényességgel válaszol: „Azok publicisztikák.” Nos… igen. Ami, ugye, egy újságírói műfaj. Tehát akkor mégiscsak van az a nincs. S ha egyszer szabad leírni, amit az ember gondol, akkor sajtószabadság is van. Na, így kapunk a két hamis nincsből két valódi vant. Bolond beszéd, de legalább rendszer nincs benne.

Nyilván a nagyeszű Tanár Úr elfeledkezik arról, hogy az írott sajtó mára már nem csupán a kinyomtatott újságot jelenti. Ahogyan az elektronikus médiumok sem kizárólag a rádiókból és a televíziókból állnak. Az új kor új eszközeit ezek ketten valahogy úgy nem kalkulálják bele a mondandójukba, hogy a „van”-ban keseregnek a „nincs”-ről. Úgy vágják az arcunkba a sajtó lábbal tiprását, hogy közben élő, úgynevezett live stream műsorban, a Föld minden országában jól nyomon követhetően beszélgetnek kedélyesen. 

Tétjenincs Uramék
Írhartnám és Influencer helyett említhetném őket közös néven Tétjenincs Uraméknak is akár. S hogy miért, annak is megvan az oka. Az influencer saját bevallása szerint sérelemdíjas polgári perek hozadékából él, köszönhetően a polgári perrendtartás által számára biztosított lehetőségeknek. Írhatnám úr pedig  – szintén saját elmondása, vagy inkább dicsekvése alapján – újságírói és „könyv”írói honoráriumait ingatlanokba fektette, s most él, mint hal a vízben. Vagy Marci Hevesen. Vagy, ahogy mifelénk mondják, mint here a köpőben. 

Bátor szókimondásuk tétje tehát erősen konvergál a nulla felé, ráadásul a mínusz tartományokból. Még rengeteget kéne ahhoz veszteniük, hogy semmit se veszítsenek.  Mintha anno a mágnás József Attila arról írt volna verset rántott hússal a szájában, hogy harmadnapja nem eszik bélszínt és lazacot. S ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a jó újságíró az, kérem, éhezik, nyomorog, s önnön lecsupaszított idegszálain szűri át a jelen történéseit, hogy még az is fájjon neki, ami simogat. Hanem hogy ekkora mértékű redundancia már annak is szemet szúr, aki egyáltalán semennyit sem konyít az újságírás műfajelméleti és technikai részéhez.

***

Ülnek ezek szépen, ketten. Kényelmes garnitúrán, meleg szobában, online. Vágatlanul, de nem váratlanul, testükben tisztán, szavaikban mosdatlanul. És arról beszélgetnek, hogy sajnos nincsen már sajtószabadság. Ebbéli bánatukban csak néhány olyan dolog van, ami vigasztalhatja őket. Egyiküket az, hogy a YouTube még nagyon sok gigabájtnyi információt tud elhordozni magán videofájlok formájában. Másikuk számára pedig igazán örömteli hír, hogy széles e hazában még mindig szép számmal akad közéleti vagy valóságos prostituált, akikről újabb, semmitmondó könyveket lehet írni.
     
Forrás: YouTube