Bukott szeánsz

Az elmúlt hetekben-hónapokban ismét elképesztő nyomásgyakorlási kísérleteket láthattunk a magyar kormánnyal szemben. A nyugat-európai elit akcióit szemlélve az ember tényleg csak kapkodja a fejét. Az mindenesetre egészen bizonyos, hogy egy komikumban és tragikumban egyaránt bővelkedő folyamatnak lehettünk szemtanúi. 

Képernyőfotó, Youtube

Kezdődött azzal, hogy Sargentini asszony amszterdami előadásáról – természetesen a szólásszabadság jegyében – biztonsági őrökkel vezették ki az Echo TV stábját. Ezen önmagában már szinte nem is érdemes csodálkozni, hiszen ma már pontosan tudható, hogy a sajtószabadságért leghevesebben viaskodók szokták a legkevésbé eltűrni a nekik nem tetsző sajtót, és szinte borsódzik a hátuk, ha véletlenül nem a számukra megfelelő kérdéseket kapják. Ráadásul a jelentésírásban szorgoskodó képviselőnőnek mindezt még sikerült azzal is megfejelnie, hogy az ott jelenlévő hágai magyar nagykövet kérdéseire sem volt hajlandó válaszolni. Vesszőfutása lélektanilag tökéletesen megágyazott a későbbi, a zöldpártiak által szervezett politikai szeánsznak. 

Vaktöltény

Mindezek után Brüsszelben újra megkísérleték szégyenpadra ültetni Magyarországot. Judith Sargentini és „maroknyi szövetségese” újra, s ha van Isten, talán utoljára, felállva az általuk elképzelt erkölcsi magaslatra, ismét megkezdték a magyar jogállamiság helyzete miatti közös aggódásukat. 

Mély aggodalmuk azonban inkább a baloldali politika súlytalanságát és a közelgő európai parlamenti választások miatti félelmet hivatott palástolni. A rekord alacsony részvétel tökéletesen megmutatta, hogy a sokadjára megismételt szeánsz egy átlátszó és kudarcos politikai akcióvá silányult. 

Történelmi paródia 

Bármennyire is feszegette a normalitás határait, mindez csupán már a korábban is látott eszköz újrafelhasználása volt. Arra viszont ez idáig nemigen volt példa, hogy a holland parlament delegációja akarja megvizsgálni a magyar jogállamiság helyzetét a Sargentini-jelentés okán. Egy EU-s tagállam „vizsgálgatni”szeretne egy másik, teljes jogú tagállamot, érdekes módon pont az európai parlamenti választások előtt? Micsoda véletlen! A magyar kormány nem ült fel az újbóli provokációs kísérletnek, így nem kívánta fogadta a delegációt, amely  jelen állás szerint nem is jön hazánkba.

Azzal az elcsépelt mondással, hogy „kampány van”, sajnos már nem lehet leírni a helyzet súlyosságát. Nagy a pánik és nagy a kapkodás. Mivel ezek egymást kölcsönösen gerjesztő dolgok, várhatóan ez később fokozódni fog. Tehát előreláthatólag a közelgő választásig a brüsszeli elit „haláltusájának” lesz még pár, dermesztően kínos pillanata.

Törékeny hegemónia

Joggal vetődhet fel a kérdés, mégis mi az alapja annak a sokszor érthetetlen magabiztosságnak, ami áthatja a Tavares- és a Sargentini-féle politikai szereplőket. A nagyobb képet szemlélve láthatjuk, hogy a balliberális erők már jó ideje egyfajta történelmi örökségből fakadó evidenciaként kezelik azt, hogy nekik nem csupán kizárólagos joguk és kiváltságuk megítélni politikai ellenfeleiket, de ezen túlmenően, népiesen szólva, nekik kell megmondani a frankót. Volt lehetőségük és idejük beleszokni ebbe a szerepbe. A II. világháborút követő évtizedekben egész nyugaton jellemzővé vált balliberális véleményformáló elit monopóliuma.

Ezen monopólium árnyékában pedig generációk nőttek fel annak biztos tudatában, hogy amit ők gondolnak és vallanak a világról, az az egyetlen érvényes narratíva. És hogy ami megkérdőjelezhetetlen, igaz és érvényes, az szükségszerűen baloldali és fordítva. Mindeközben a jobboldal véleményformálói vagy beálltak a sorba és igazodtak az alárendelt szerephez, vagy ellenálltak, és a „lenácizásukat” követően hamar a partvonalon kívül találták magukat. Az általuk megélt aranykorra viszont egyre súlyosabb árnyék vetül. Méghozzá saját maguknak köszönhetően. 

Fordulat

A 2008-as világgazdasági válság lett az első komolyabb rés a pajzson. A válságot nagy mértékben elősegítő neoliberális gazdaságpolitika csődje minden eddiginél erősebben rámutatott arra, hogy a liberális megmondóemberek nem csupán nem tévedhetetlenek, de óriási hibákat is képesek elkövetni. Igaz, hogy nagy nehezen, de sikerült ezt korrigálniuk, hiszen ha a gazdaság és a piac nem is úgy működött, ahogy azt Adam Smith megálmodta, még mindig ott volt a zsebükben a megörökölt bölcsek köve. A morális kiválasztottságtudat és a politikai korrekt beszédmód.  

A véleményformáló elitet azonban az utóbbi pár évben utolérte a saját végzete. Egy migrációnak nevezett geopolitikai eseménysorozat, amely alapjaiban rengette meg a pozíciójukat, méghozzá a következetesség és a hitelesség kérdésében. Ugyanis a politikai iszlámmal kapcsolatos hozzáállásában érhető tetten leginkább, hogy napjainkban a baloldal valójában mennyi értéket is tartalmaz, és hogy milyen viszonyt is ápol a következetességgel. 2015 óta világosan látható, hogy a migrációval kapcsolatos legtöbb maszatolást, tagadást és relativizálást az európai baloldali és/vagy liberális pártok követték el. Sőt, sokszor nemcsak a migráció veszélyeit, de a terrortámadásokat is igyekeztek a médiájuk révén a lehető leghatékonyabban szőnyeg alá söpörni. 

A baloldali érzelmű politikusokat – mint a szekularizáció elkötelezett híveit – nem zavarta az a tény, hogy a politikai iszlám és a vallási fanatizmus gyakorlatilag egy, szerves egész? A liberális érzelmű politikusokat nem zavarta az a tény, hogy a politikai iszlám a tagadja a legalapvetőbb emberi szabadságjogokat? Úgy látszik, nem. Mindez persze nem baj, csinálják csak. De legalább az érték és a következetesség szavakat, ha lehet, ne vegyék a szájukra.