„Miképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek.” (Bod Péter)

Hirdetés
Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt, archív, illusztráció

Május 18-án ünnepeltük a Református Egység Napját. Tíz éve ezen a napon szerveződött meg a világ református keresztyén magyarságát egybefogó Magyar Református Egyház. E jeles alkalomból Debrecenben, a Nagytemplom előtt úrvacsorás ünnepi istentiszteletre került sor. Én pedig büszkeséggel szívemben, s igen súlyos gondolatokkal elmémben néztem végig a Duna TV által közvetített szertartást. 

Primus inter pares

Legelső gondolatom az volt, hogy amennyiben tíz éve a reformátusoknak sikerült, vajon miért ne sikerülhetne bármilyen magyar csoportosulásnak ugyanez? Hogy nemcsak névlegesen, nemcsak a szavak erejéig, amúgy mutatóba, hanem ténylegesen egységet teremtsünk. Persze ennek az utópisztikus ideának a beteljesedése már-már csodaszámba menne. Annak ellenére, hogy a történelem során talán sosem volt annyira szükség arra, hogy a világ magyarsága egységes képet mutasson. 

Ennek az egységnek kéne az első helyen szerepelnie céljaink hosszú sorában, s a primus inter pares elvét követve ennek a tető alá hozását kéne szorgalmaznunk minden fórumon. Hiszen, ahogy a régi rómaiak is tartották, similis simile gaudet, azaz hasonló a hasonlónak örül. Vajon ha bárhol járunk a hazánk határain kívül, nem dobban-e meg a szívünk az első magyar szóra, az első magyar vonatkozású dologra? Nem tölti-e el büszkeség a lelkünket, ha távoli ország lakója, akárha csak néhány közismert ismérv erejéig, de tudja, hogy mi, magyarok létezünk, vagyunk? Pontosan ebből az érzésből kellene táplálkoznia annak a legfontosabbnak, hogy magyarságunkat idehaza, saját földön is büszkeséggel éljük meg. De vajon mi ennek a kerékkötője?

Multikultúra

Természetesen az erkölcs defluxusa mellett a spirituálisnak a tárgyira való cserélése, azaz a negatív értelemben vett multikultúra. Miért mondom én azt, hogy „negatív értelemben vett”? Mert ez a hol túlságosan is piedesztálra emelt, hol pedig a sátán találmányának kikiáltott fogalmi rendszer önmagában se nem jó, se nem rossz. Hazánk például mindig is multikulturális közeg volt. Elég, ha csak török ételünkre, a töltött káposztára, vagy a szintén hagyományosan magyarnak mondott, ám javarészt amerikai alapanyagokra épülő lecsónkra gondolunk. S akkor még nem is beszéltünk a kultúránkba beépülő, nálunk honos nemzetiségek nyelvéről, szokásairól, a szláv, zsidó, sváb és egyéb, a kollektív tudatunkba szervesen beépült elemekről. 

A multikultúra azonban, ahogyan a mai értelemben használjuk, veszélyes és pusztító, egyértelműen destruktív hatású képződmény. Mégpedig azért, mert félreértelmezzük. Nem a magyar értékek megtartása mellett a máskülönben óhatatlanul jelenlévő idegen behatásoknak a magyar kollektív tudatba épülését értjük alatta, hanem valami egészen mást, valami egészen félelmeteset. A multikulturalizmus mai hívei ugyanis semmit nem akarnak megtartani, ami magyar, hanem egész egyszerűen az idegenre akarják felcserélni hazai értékeinket. Vagy ha úgy tetszik, külhoni aprópénzre váltani szellemi kincsestárunk értékeit. 

Soli Deo gloria

A követendő példa előttünk áll. Az a fajta tenni akarás, az a fajta erős akarat, amivel a reformátusok megteremtették az egységet, mindenki számára iránymutató lehet. Hiszen ahány felekezet, annyiféle históriát hozott magával, s bizony, annyiféle másként gondolkodást is. Ahogyan a délszláv háborúk tették próbára a délvidékieket, vagy ahogy az itteninél közel kétszer annyi ideig tartó szovjet elnyomás sújtotta a kárpátaljaiakat, úgy tette rá szörnyű terhét a Beneš-dekrétumok által a felvidékiekre. S ahány ország, annyiféle baj. Ugyanakkor megannyi szépség, megannyi élmény is. Ezek közös akolba terelésével hozták létre azt az Istentől áldott szövetséget, amely valóságos világírótorony lehet a mi számunkra is, amikor úgy érezzük, sötétben járunk.

S ne gondoljuk azt, hogy ehhez csak az emberi akaratra volt szükség. Mert bizony arra is szükség volt ehhez, akit a szándékosan félreértelmezett multikultúra hamis prófétái üldöznek és próbálnak hiteltelenné tenni: Istenre. Ahogyan a reformátusok mondják: Soli Deo gloria. Azaz: Egyedül Istené a dicsőség. S hogy ez mennyire így van, azt még a magukat ateistáknak mondóknak is tapasztalniuk kell. Hiszen hazánk a kereszténydemokráciában kezdett újra felvirágozni. Isten dicsőségére. 

***

Debrecen példája nem kell, hogy egyedülálló legyen. Debrecen példája iránymutató kell hogy legyen. S az is tud lenni minden magyar számára, nemtől, nemzetiségtől, s egyéb hovatartozástól függetlenül. Ehhez csupán az szükségeltetik, hogy újra, mindahányan csak vagyunk, együtt legyünk büszkék arra, hogy magyarnak teremtettünk.