– Szikora János direktor már e konkrét feladatra hívta, vagy ön választotta az A sevillai borbélyt?

– János választott, méghozzá nagyon jól. Egy szerethető darabot akart, amire az emberek szívesen bejönnek a színházba. Rossini zenéje pedig már önmagában siker, olyan muzsika, amit nem lehet nem szeretni. Ebben a színházban saját erőből egyébként még soha nem állítottak színpadra operát, ezért arra is nagyon büszke vagyok, hogy mint ennek rendezője, kicsit a színház- és zenetörténet része lehetek.

– Nem rizikós egy inkább népszínházi jellegű vidéki teátrumban operával próbálkozni?

– Egyáltalán nem, pláne ha egy ilyen remekművel kezdünk. Ráadásul Fehérvár egy jókora megyeszékhely, ahol az infrastruktúra is adott az operajátszáshoz: van például saját zenekara, az Alba Régia, amit Drahos Béla egykori zeneakadémiai évfolyamtársam vezet. Ez nekem garanciát jelentett a minőségre, ahogyan Szikora János személye is, akivel már mint énekes együtt dolgoztam a Varázsfuvolában és a Salomében. És le a kalappal az előtt a törekvés előtt, hogy ebben a gazdasági helyzetben, amikor mindenütt kevés a pénz, valaki szeretne az opera műfajnak egy új bástyát építeni a magyar színházak közt. Ráadásul nem valamilyen „betesszük a CD-t, aztán majd rátátognak” előadásban, hanem veretes, komoly műfajú, kiállítású darabban gondolkodva.

– Az opera mint műfaj lehet egyáltalán versenyképes a mostanában divatos musicalekkel és más zenés darabokkal?

– A musical valóban nagyon eluralkodott ma Magyarországon. Az én lelkemtől távol áll ez a műfaj, nem is igazán értek hozzá, de azt azért látom, hogy zeneileg ezek erősen egy kaptafára készülnek. A fülsimogatós, érzelmes, érzelgős és mennyiségi tényező kerül szembe bennük a klasszikus értelemben vett szellemi értékkel. Éppen ezért muszáj nekünk is Rossinival kezdeni az operajátszást, hiszen ő a komolyzenének még a „könnyű” területén van. Nem lehet rögtön egy Salomét, egy Sosztakovicsot játszani, olyat kell, amit a nézők különösebb előképzettség nélkül is rögtön érteni és élvezni tudnak.

– Ezért játsszák A sevillai borbélyt magyarul?

– Persze. Hiszen a rengeteg recitativo tele van poénokkal, gegekkel, amelyeket érteni kell. Így könnyebben megszerettethető a műfaj, nyelvi akadályok nélkül az emberek figyelme inkább a zenére, a cselekményre összpontosul. De természetesen a hosszú távú célom minden operával foglalkozó színházban, ahol dolgozom, hogy a közönség évekkel később akár Verdire is fogékony legyen. Igaz, akkor sem a Falstaffal, hanem a Traviátával, a Trubadúrral vagy az Álarcosbállal kell először megkínálni. Mert ahogyan az ember befogadóképessége és szellemisége fejlődik és érik, úgy lesz egyre alkalmasabb rá, hogy egyre összetettebb és bonyolultabb összefüggéseket megértsen egy darabban. És ezek azok a mély, egyetemes mondanivalók, amik zseniálissá teszik a nagy műveket.

– Most Székesfehérváron klasszikus kivitelezésű előadást rendezett. Ez tudatos szembeszállás a mostanság divatos modern feldolgozásokkal?

– Nem kívántam üzenni a mának, pedig biztosan lehetne, ha nagyon kitekerném a fantáziámat. De jobb és több lesz attól ez a darab, ha átteszem a XXI. század elejére, egy holdbázisra, az énekesek farmerben és teniszcipőben játszanak, s Almaviva pedig Rosina helyett esetleg Figaróba szerelmes? Nem hiszem. A színháznak az csak külsősége, ha a Wagner-darabokat öltönyben és nyakkendőkben játsszák, vagy éppen crossmotorokon vonulnak be az énekesek, mint jó néhány éve a walkürök lovaglásának jelenetében. Egy előadás nem ettől lesz jó, hanem attól a megmagyarázhatatlan feszültségtől, amivel a művészek megtöltik. A viszonytól, ami a szerepet formálók között a cselekmény, a darab eljátszása, eléneklése közben létrejön. Valóban leültünk Horesnyi Balázs díszlettervezővel, elővettük a Sevilláról szóló gyönyörű könyveket, és a korabeli házakból próbáltunk ötleteket meríteni. Ennek eredményeként a belső szobakép, Bartolo lakhelye egy kicsit a móros beütésre hajaz, ahogyan a város külső megjelenítése is hasonló érzetet kelt, mint a valós Sevilla. Rátkai Erzsébet jelmeztervezővel is sokat beszélgettünk a jelmezekről, s eldöntöttük, hogy korhű jelmezeket szeretnénk. Mert nekem ezt a hangulatot árasztja a zene, és nem hiszem, hogy az tenné a mai kor emberének elfogadhatóvá, ha ennek ellenében menne a színpad képi világa.

– Vajon az operákban egyáltalán van vagy nincs létjogosultsága az alternatív feldolgozásoknak?

– Lehet, ha a darab viszonyrendszere, témája, zenéje megengedi. És vannak persze rendezők, akik mindezt másképpen gondolják, mint én, például egy darab elejéről elhagynák a szerintük unalmas nyitányt, vagy kotta helyett a CD-borító szövegkönyvéből rendeznek. Ez utóbbi különösen furcsa, hiszen a zenében minden le van írva, meg van komponálva pontosan: mi mikor történik, kinek milyen a jelleme és ebből adódóan a szerepe. Persze nem baj, ha valaki nem kottista, csak nagyszerű rendező, de akkor vegyen maga mellé a munka során egy muzsikust. Amúgy sem szeretem ezt a hagyományos–alternatív szembeállítást, hiszen annyi színház van, mindenki megtalálhatja a saját elgondolásához szükséges közeget! De ráragasztani valamire, hogy ócska, csak mert hagyományos, az abszurdum.

– Szóval, lehet a formabontónak is helye?

– A Kovalik Balázs rendezte Le Grand Macabre például elég modern, avantgárdszerű, de fergeteges előadás volt. Nem ettől zárkózom tehát el, csak az öncélú belemagyarázásoktól, és attól, hogy az ilyesfajta véleménykülönbségekből kultúrháború legyen. Én egyszerűen csak olyan színházat szeretnék csinálni, mint most Fehérváron, ahol a bemutató végén a közönség jókedvében kirúgta a ház falát.

– Az énekesektől játékosságot kért, miközben az operára inkább teátrális műfajként tekintünk. Könnyű volt erre rávenni őket?

– Nagyon könnyű. Pláne, hogy vígoperáról beszélünk. De egyébként is eleve irtózom attól, amikor egy operaénekes kiáll, és ha szélesen felemeli a bal kezét, akkor vidám, ha a jobbat, akkor szomorú. Ez nem színház, hanem cirkusz. Ebben a darabban viszont iszonyatos tempóban pereg a cselekmény és a szöveg. Van például egy secco, azaz száraz recitativo, amikor csak egy csemballó kíséri a szereplőket, akik ugyanúgy beszélgetnek, mint most mi, csak persze más-más hangmagasságokban, megkomponált kottafejekben. Ezért csak annyit kértem tőlük, hogy próbáljatok meg úgy viselkedni, mintha a való életben az apátokkal, párotokkal vagy a munkatársaitokkal beszélgetnétek. Erre ugyanis teljesen rá lehet húzni egy gesztust, mozdulatot, ami megszüli az énekesben azt a fajta jelenlétet, amitől színház lesz a színház. Mert lehet akármilyen a rendezés, modern vagy hagyományos, ha nincs meg a művész személyiségéből, lényéből kiáradó varázslat, nem ér semmit az egész. Puja Andrea azonban megjelenik Rosinaként, és felgyújtja a színpadot, de említhetném még az Almavivát szenzációsan alakító Szerekován Jánost, Hábetler Andrást, Jekl Lászlót és a kórusig, zenekarig bezárólag a többieket is.

– Két tanítványa, Murvai Dénes, illetve Figaro szerepében Bognár Szabolcs szintén megmutatkozási lehetőséget kapott. Nekik szerencséjük volt, de milyen esélyekkel indulhat ma el egy kezdő operaénekes a pályán?

– Nincs könnyű dolga, az biztos. Több helyen is van az országban képzés, de valóban nagy kérdés, mihez kezdenek utána. Elmehetnek persze Miskolcra, Debrecenbe, Szegedre vagy Győrbe is, de sehol nincs annyi előadás, hogy ezt az évente végző tucatnyi gyereket valóban foglalkoztatni lehessen.

– Mi lenne a megoldás? Zárják be az operatanszakot?

– Semmiképpen sem! Nem az oktatás visszaszorítása, inkább a munkalehetőségek bővítése a megoldás. Van erre egyébként egy koncepció, amiről egyszer már beszéltem egy konferencián, a parlament felsőházában.

– Több előadás azonban nyilván több pénzébe is kerülne a helyi teátrumoknak, illetve az őket támogató államnak.

– Nem hiszem, hogy az átalakítás olyan drága lenne. Csak egy példa: most A sevillai borbélyt szinte egyszerre mutatták be Debrecenben és Fehérváron, tavaly pedig ugyanez volt két helyen a János vitézzel. Ez a szisztéma nem túl szerencsés. Ehelyett azt mondom, az öt nagy vidéki színházat és még néhány erre alkalmasat egy konglomerátummá kellene kovácsolni, és ami a legfontosabb, egy művészeti vezetés alatt. Majd kiadni nekik feladatba, hogy legyen próza, balett, opera, irodalmi est, beavató-színházi előadás, koncert és így tovább. Így ez a körülbelül tíz színház el tudná látni a Budapesten kívüli Magyarországot évi háromezer-háromezerötszáz előadással. Mindez összességében sokkal gazdaságosabb működést biztosítana, amellett hogy felélénkülne a vidéki színjátszás is. Pécs esetében például ki lehetne jelölni, hogy játszaniuk kell Baján, Mohácson, Pakson és mindenütt a környéken, ahol erre alkalmas terem van. Ezzel nőhetne az előadások száma, gazdaságilag is kifizetődő lenne a dolog, nem beszélve arról, hogy miért ne volnának a kisvárosokban is minőségi kultúrára vágyó emberek.

– Ezt a modellt próbálja most kicsiben megvalósítani az ön által létrehívott Pécsi Operáért Alapítvány Mesés Opera sorozata?

– Igen, bár egyelőre fordítva: a falvakból, kisvárosokból jönnek be hozzánk, a színházba a gyerekek. Ilyenkor nemcsak egy-egy opera történetébe, zenéjébe vezetjük be játékosan őket, hanem végigkalauzolom őket az épületen, a padlástól a pincéig, megmutatom a forgószínpadot, bemehetnek a díszletekbe, megfoghatják, felvehetik a jelmezeket. Most éppen Ravel Gyermek és a varázslatok műve következik, aztán A kis kéményseprő. Jövőre pedig öt nagy Mozart-opera tíz előadásban. Ez a fizető jegyár alapú támogatás miatt jó a színháznak is, a gyerekek rácsodálkozó szemébe belenézni pedig felemelő élmény.

– Nem igaz tehát, hogy ez egy elveszett generáció?

– Itt is csak egy példát mondanék. Elmentem egy iskolába, ahol megkértem a gyerekeket, miközben Richard Strauss Alpesi szimfóniájának első tételeit hallgattuk, s nem tudták a darab, de még a tétel címét sem, hogy rajzolják le a zene keltette érzéseiket, mit látnak közben. Megszólalt a Napfelkelte, mire egy kilenc-tíz éves kislány azt mondta, Dénes bácsi, én hegyeket látok… Erről beszélek, és azt mondom, ezt kellene a gyerekeknek adni, nem a sok igénytelen semmit. Mert csak így lehet felvenni a versenyt a mindenhonnan áradó gagyizmussal.

Farkas Anita

Gulyás Dénes

operaénekes, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem művészeti karának tanára, a Pécsi Nemzeti Színház operatagozatának vezetője

1954-ben született Budapesten.

1978-ban szerzett operaénekesi és művésztanári diplomát a Zeneakadémián.

1979-ben második díjat nyert a pármai Giovanni Cantanti Lirici versenyen, 1982-ben az első nemzetközi Luciano Pavarotti énekversenyen első helyezett lett.

Énekelt a Carnegie Hallban, 1982-ben négy évre szerződtette a Metropolitan, de vendégszerepelt számos európai városban is, mint a lírai tenor szerepek avatott tolmácsolója.

Magánénekese volt az Operának és a Szegedi Nemzeti Színháznak, vezette a győri Kisfaludy Színház operatagozatát, és volt a Nemzeti Színház zenei tanácsadója is.

2003-ban lépett be a Fideszbe, 2006 óta képviselő.

Díjai: Liszt Ferenc-díj, Érdemes Művész, Kiváló Művész, a Köztársaság Elnökének Érdemrendje, Magyar Művészetért Díj.