Minden, ami ma a világban történik, valamilyen módon hat a kultúránkra, ezért konferenciát fogunk szervezni a migráció kulturális hatásairól, hiszen e problémának kizárólag az emberi jogi, szociális oldalát hangsúlyozzák – mondta a Demokratának L. Simon László, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára, akivel a hét közepén kezdődő, Velencére kihelyezett frakcióülés fókuszban álló témáiról, a kulturális nagyberuházásokról és a tudathasadásos európai politikai elitről beszélgettünk.

– Mostanság mennyire van ideje és lehetősége a kultúrával foglalkozni?

– Nem tudok elszakadni a kultúrától, hiszen, ha nem túlzást ezt állítani, éltető erő az életemben. Sokan támadnak is emiatt, nem tudják megbocsátani, hogy a konzervatív politikai táborban, az aktív politikusok között is akad olyan, aki otthonosan mozog a kultúrában. Azt gondolom, a mostanság zajló vitákban és támadásokban két szempont jelenik meg: ki akarják lőni a miniszterelnök környezetében dolgozó „beszélő fejeket”, illetve el akarják lehetetleníteni a szakpolitikusi arcéllel rendelkező politikusokat. Ezek karaktergyilkossági kísérletek, de együtt kell tudni élni velük. Jelenleg három formában találkozom a kultúrával: egyrészt befogadóként, hiszen attól még, hogy az ember nem kulturális államtitkár, nem néz kevesebb filmet, vagy nem olvas kevesebbet, csak megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy olyasmihez nyúlok, ami igazán érdekel. Másrészt a kulturális területnek egy meghatározó része, az örökségvédelem, a műemlékvédelem, a régészet, irányítási szempontból a Miniszterelnökséghez, az én államtitkárságomhoz tartozik. Mivel meglehetősen ambicionálom ezt a területet, így számos kulturális tartalmat is előállítunk. A hozzánk tartozó intézmények kulturális jelenléte pedig egyre erősebb: sikerrel fut a Csók István-emlékév, és igaz, nehézségek árán, de végül megvalósult a sokak által olyannyira várt Csontváry-kiállítás, vagy említhetném az egyre népszerűbbé váló fertődi Eszterházi Vigasságokat is. Egy év alatt tíz százalékkal nőtt az Esterházy-kastély tereibe jegyet váltó látogatók száma, ami nem véletlen.


– Ez azt is jelenti, hogy napi kapcsolata van a kulturális államtitkársággal? Igénylik az ötleteit?

– Dacára annak, hogy Balog Zoltán miniszter úrral az útjaink elváltak egymástól, kiváló köztünk az együttműködés. Folyamatosan egyeztetünk, segítem Hoppál Péter kulturális államtitkár úr munkáját: az ágazatot igyekszünk egységében nézni. Együtt gondolkodunk, ami nagyon fontos egy kormányzaton belül. Nem riválisként, hanem partnerként tekintünk egymásra.


– Az ön hatáskörébe tartozik három nagy állami program, a Nemzeti Hauszmann-terv, az idén indult Nemzeti Kastélyprogram és a Nemzeti Várprogram szakmai irányítása is.

– A Nemzeti Várprogram ötlete a miniszterelnök úrtól származik. Mikor elfogadta a kormány az általunk kitalált és kidolgozott Nemzeti Kastélyprogramot, jelezte, hogy ugyanezt a hazai várakkal kapcsolatosan is el kellene készíteni. Az első pályázati kiírás harminchárommilliárd forintos keretösszeggel meg is jelent, ilyen léptékű örökségvédelmi és kulturális turisztikai program nem indult az elmúlt két évtizedben. A harmadik nagy projektünk a Nemzeti Hauszmann-terv, ami a budai Vár megújítását célozza: ma még csak a régészeti feltárás gépeit látni, egy év múlva azonban már állni fognak rekonstruálandó épületek falai, az elkövetkezendő három évben pedig látványos fejlesztések várhatók.


– Ugyancsak nagy horderejű vállalás a Liget Budapest Projekt, ám az utóbbi időszak sajtóhírei leginkább arról számoltak be, hogy az elképzelés egyre több sebből vérzik. Hogyan állnak most?

– A Liget-projekt Baán László miniszteri biztos úr szakmai irányítása alá tartozik. Kétségtelen, hogy az elmúlt fél évnek ez egy olyan projektje, ami többször átalakult. Az az eredeti cél, hogy a Városligetet fejlesszük, viszont nem változott, ahogyan a fő irány, a múzeumfejlesztés sem. A kormány elfogadta, hogy a Szépművészeti Múzeum felújítása, a Közlekedési Múzeum visszaépítése és kibővítése megtörténjék, hogy a Magyar Zene Háza megépüljön, és van egy elvi döntésünk arról, hogy a Nemzeti Galéria is a Ligetbe költözik. A Magyar Építészeti és Fotómúzeum terveit, a két kockáét, elvetette a kormány, szerintem nagyon helyesen. Erre a sorsra jutott a Néprajzi Múzeum terve is, a kormány a tervpályázat eredményével nem tudott azonosulni, másik koncepciót kell kidolgozni. Az állatkerti fejlesztési terveket a kezdetek óta segítem és figyelemmel kísérem: 25 milliárd forintos, javarészt nemzeti forrásból származó állami támogatást adtunk az Állatkertnek, amiből világraszóló Biodóm épül majd. Ez azért is érdekes, mert az Állatkert már rég nem kizárólag a családok számára örömet tartogató látványosság, hanem fontos tudományos kutatóhely, amely közgyűjteményi funkciókat is ellát.


– Tekintettel arra, hogy a XX. századi magyar fotóművészet komoly nemzetközi elismertséggel bír, nem lenne fontos, hogy legyen egy államilag fenntartott gyűjteménye, épülete?

– A Fotómúzeummal kapcsolatban az volt a terv, hogy önálló gyűjtemény lesz, együttműködve a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeummal, ami magángyűjtemény, viszont olyan nívós és értékes anyaggal rendelkezik, hogy érdemes lenne integrálni az állami gyűjteménybe, tudtommal erre a kecskeméti múzeum vezetője, Baki Péter részéről van is fogadókészség. De nem szaladnék ennyire előre, a közeljövőben erről is tárgyalunk: nyitott még a kérdés, hogy új épület legyen-e, vagy egy régi épületen keresztül kapcsolódjon az új múzeum a Capa Központhoz és a Mai Manó Házhoz. Egy biztos, Baán főigazgató úrnak abban tökéletesen igaza van, hogy az elmúlt században a nemzetközi fotóművészetre komoly hatással voltak a magyar alkotók, talán ez volt a leginnovatívabb ága a hazai művészeti életnek. Ebben komoly potenciál van, érdemes lenne megmutatni a világnak.


– A héten Velence ad otthont a kihelyezett frakcióülésnek. A fejlesztések szempontjából mennyire áll fókuszban a Velencei-tó térsége?

– Ennek a vidéknek a korábbi évek elhibázott fejlesztési irányai határozták meg a helyzetét. A tó idegenforgalmi fejlesztésének az indulásakor készült el a déli vasútvonal a Budapest–Székesfehérvár–Balaton vonalon, és vele párhuzamosan a 7-es út, ami korábban nem létezett, hiszen a régi római út volt a fő közlekedési irány, azaz a Kápolnásnyék–Sukoró–Pákozd–Székesfehérvár vonal. A tó környéki földeket a harmincas évekbeli parcellázáskor ráadásul túl apró telekre osztották fel azzal a céllal, hogy a polgáribb Balatonnal szemben a Velencei-tó a szegényebb emberek számára nyújtson üdülési lehetőséget. A kis telkek viszont lehetetlenné tették, hogy olyan építészeti szempontból jelentős értéket képviselő villák jöjjenek létre, mint mondjuk Siófokon vagy Balatonfüreden. Ez ma városépítészeti szempontból elég nagy teher. A szocializmusban mindez folytatódott: itt mindig minden kisebb, olcsóbb és szegényesebb volt, mint a Balatonnál, ez a helyiek gondolkodásában ma is érezhető, ezért elég nehéz léptéket váltani. Túl közel vagyunk a fővároshoz, és bár a pestiek szívesen eljönnek hozzánk, csupán egy napra, vagy hétvégére. Éppen ezért a vendégeinket inkább a kelet-magyarországi régióból szeretnénk idecsábítani, hiszen nekik megéri hosszabb időt eltölteni a Velencei-tó partján. Ehhez azonban a látványosságok és persze a nívós szálláshelyek számát is gyarapítani kell, a szolgáltatások színvonalát pedig növelni. Az egyik ilyen újdonság, a Bence-hegyi kilátó építése hamarosan megindul.


– Mi lehet a kitörési pont a térség számára?

– Olyan komplex sportfejlesztésben gondolkodunk, ami egyedülállóvá teszi a Velencei-tó térségét, és ehhez meg is vannak a szükséges adottságaink. Az elképzelés része a bicikliút-fejlesztés: azt szeretnénk, ha az első számú kerékpáros turisztikai desztináció lenne a Velencei-tó. A másik irány a vízi sport, hiszen komoly hagyományai vannak a kajakozásnak, a sárkányhajózásnak és a magyar vitorlássportnak is – erre is szeretnénk építeni. Készül a Magyar Kajak-Kenu Szövetséggel együttműködve a két kilométeres velencei-tavi evezőspálya felújítási terve. A legfőbb célunk, hogy a szabadidős, a tömeg- és a versenysportot fantasztikusan ötvöző triatlonnak is a Velencei-tó legyen az országos központja. Emellett nem hanyagoljuk el a kultúrát sem: egy nagy vízi színpad építését tervezzük az északi partra, fertőmeggyesi mintára. De nem maradhat el az ökoturisztika bővítése sem, hiszen a tó nyugati medencéje egészen különleges állatvilággal rendelkezik.


– Számos nagy horderejű fejlesztésről beszéltünk, ám az elmúlt időszakban ijesztő méreteket öltött migráció mindezt elsöpörni látszik. Előfordulhat, hogy felülírja a kialakult helyzet az állami büdzsé kulturális vállalásait?

– Bízom benne, hogy az Európai Unió azt a válságkezelői tevékenységet, amit a magyar kormány végez, kellő forrással is támogatni fogja. Nyilván nem akarunk abba a helyzetbe kerülni, mint a szerbek, akik bejelentették, már a nemzeti költségvetésük tartalékait emészti föl a migránsok ellátása. Mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy a magyar adófizetők pénzét viszi el, hogy az illegálisan hazánkba érkezőket ellátjuk például gyógyszerrel és élelmiszerrel. Idén eddig több mint 34 milliárd forintról beszélhetünk. Egyszerre követelni, amit az ellenzék oly előszeretettel mantráz, hogy a migránsok ellátása zökkenőmentes legyen, hogy legyen rend és tisztaság, legyen minden szervezett, és a több ezrével ideérkező illegális bevándorlóknak fedél kerüljön a feje fölé, tökéletesen abszurd elvárás, főleg úgy, hogy éppen a migránsok nem akarnak a hatóságokkal együttműködni. Nekünk az az érdekük, hogy ami jelenleg zajlik, a számunkra fontos ügyektől, mint az egészségügy és az oktatás fejlesztése, a kulturális beruházások és a kulturális intézményrendszer fenntartása, ne vegye el a forrásokat. A dolognak ugyanakkor van egy másik fontos vetülete is: minden, ami ma történik a világban, valamilyen módon hat a kultúránkra. Éppen ezért konferenciát fogunk szervezni a migráció kulturális hatásairól, hiszen mindenki a problémának az emberi jogi, szociális oldalát hangsúlyozza. A napokban Kriza Ákost, Miskolc polgármesterét bírálta a baloldali ellenzék, mégpedig azért, mert a polgármester ki merte jelenteni, hogy Miskolc befogadóképessége véges, és nem szeretné, ha a bevándorlók elárasztanák a várost. A baloldal erre úgy reagált, Kriza maga is bevándorló, mivel egy erdélyi magyar család tagjaként jött át Magyarországra. Ez egy kifejezetten sértő párhuzam, hiszen a saját rokonunkat befogadni a házunkba egészen más, mint egy másik kultúrából érkező, más vallási közösséghez tartozó, idegen nyelvet beszélő, szokásaiban a miénktől teljesen eltérő embert. Ezt a két dolgot összemosni rendkívül durva dolog, olcsó politikai haszonszerzés, és világosan látszik, a baloldal hangadói számára a nemzet fogalma még mindig nem jelent érzelmileg átélhető kategóriát.


– Meddig lehet a migránskérdést a politikai korrektség síkján kezelni?

– Egyelőre a magyar társadalom túlnyomó többsége a kormányunk védelmi intézkedéseivel ért egyet. Kétségkívül szükséges ugyanakkor a kérdés kulturális hatásaival foglalkozni. Németországban például olyan nyilatkozatokat hallani, hogy az elmúlt évszázadokban minden integrációs törekvésük sikerrel zárult. Meg kell vizsgálni, ez az állítás megáll-e például a németországi törökök esetében? Mennyiben kulturális jelenség az, hogy a harmadik generációs, törökül már nem beszélő törökök németül, török zászlót lengetve szurkolnak a török–német focimeccsen a törököknek? Ennek a jelenségnek milyen következményei vannak, milyen következményei lehetnek? Milyen kulturális hatások várhatók, ha milliós nagyságrendben fogadunk be a mi kultúránktól gyökeresen eltérő vallású, nyelvű, identitású embereket? Ha megnézzük a magyarság helyzetét a Kárpát-medencében, főként a felvidéki magyarság látványos asszimilációját, és a mögötte húzódó jelenségeket keressük, azt látjuk, hogy a hasonló kultúra, a hasonló vallás, a bőrszín egyezősége – és ez nem rasszizmus, hanem pszichológia –, valamint az azonos kulturális szokások okolhatók a vegyes házasságokért. Nyilván nekünk érdekünk, hogy minél több magyar legyen a Kárpát-medencében, de látszik, hogy azonos kultúrkörben tud gyors lenni az asszimiláció. Ehhez képest figyeljük meg például a Nagy-Britanniában élő Pakisztánból származók helyzetét: a harmadik generációs pakisztáni a gyökerei felé fordul, visszatanulja nagyszülei nyelvét, miközben nem akar integrálódni és a többségi társadalomhoz igazodni. Vagy, ma Marseille-ben többen beszélnek arabul, mint franciául. Mindezt látva persze lehet mindenféle toleráns, liberális befogadói pozíciót elfoglalni, csak éppen nem fog működni. Egyébként érdemes megnézni az angol és más külföldi lapokban a magyar miniszterelnököt gyalázó cikkekre írt kommenteket: egyre inkább úgy tűnik, hogy Európa közvéleményének torkán a politikai korrektség címén hangoztatott maszlagot már nem lehet lenyomni.


– És ez a felismerés mikor ér fel a döntéshozókhoz?

– Nem tudni, mivel azt látjuk, hogy a német társadalom vezető rétegében olyan mély a bűntudat és a megfelelési kényszer a II. világháborúban elkövetett bűnök miatt, hogy erről a kérdésről egyszerűen nem tudnak őszintén beszélni. Az értelmiségük olyan szintű öncenzúrát gyakorol magában, amit még a kommunizmus idején sem műveltek a hazai értelmiségiek. Egyszerűen nem képesek kimondani azt, ami félelemként bennük is megfogalmazódik: ez egy tudathasadásos állapot. Az az igazság, hogy mindaz, ami most Európában történik, félelmet vált ki a gyerekeik jövőjét féltő családanyákból. Igen sanda az ellenzék kommunikációja: korábban azt nyilatkozták, mindez álprobléma, ma pedig arról beszélnek, hogy a kormányzat érdeke a félelem gerjesztése a társadalomban, és nem tudja kézben tartani az eseményeket. Ma a zöldhatáron egy nap alatt annyian jönnek be, mint 2012-ben egy év alatt, ki tudja milyen betegségeket, fegyvereket, kábítószert hurcolva az országba és Európába. Iratok nélkül érkező menekültek között pedig hogyan teszünk különbséget, hogy az egyik háborús térségből érkezett, a másik pedig nem? A kvótarendszer már most megdőlni látszik: Nagy-Britannia felajánlja húszezer ember befogadását, miközben egy nap alatt ennyi menekült lépi át a határainkat. Miről beszélünk? Eleve hogy lehet betartani a kvótarendszert egy belső határok nélküli Európában? Az már világosan látszik, hogy nemcsak az előttünk álló őszi politikai szezonnak lesz ez a fő témája, hanem az elkövetkezendő évtizednek. És számunkra nemcsak az a kérdés, hogy Magyarország talpon tud-e maradni, hanem hogy Németország és Európa kibírja-e ezt a nyomást. Ha Európa végképp elveszíti azokat a gyökereket, amik eddig morális értékrendünkben a közös alapot jelentették, akkor számunkra sem marad perspektíva.

Szentei Anna