Vajon mi zajlik le a német lélekben, amikor világraszóló eredményeket ér el az ipar, a gazdaság, a technika, a tudományok, a művészetek, az építészet, vagy éppen a futball terén, miközben megadóan tűri, hogy az országot elárasszák az idegen, elsősorban muszlim bevándorló tömegek? Miért nézik a németek széttárt karokkal a Nyugat alkonyát, miért teljesítik be a Thilo Sarrazin által felvázolt, cseppet sem fényes próféciát, amely szerint Németország felszámolja önmagát? Mi lappang a német néplélek mélyén?

Hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, útra keltünk. Utunk célja a volt NDK: bejártuk Szászországot, Türingiát, Lipcsét, Berlint és Drezdát. Összegezve megállapíthatjuk, hogy a volt keletnémeteknél az agymosás még nem érte el a volt nyugatnémet oldalon tapasztalható mértéket. A jólét, a kényelem és az élvezetek hajszolása még nem iktatta ki teljesen a keleti német társadalom egészséges immunrendszerét: a kommunista diktatúra negyven éve megtanította őket arra, hogy nem kell mindent elhinni, amit az újságok írnak: az egykori NDK-sok jól megtanultak olvasni a sorok között.

Már közel a határ. A cseh iparvidék barnás-szürkés egyhangúsága után egycsapásra megváltozik a táj, amint a vonat elhagyja az utolsó cseh állomást, Decint és befut Bad Schandauba. A német határvidéken feltűnnek a favázas-faszerkezetes házak, amit a német népi építészet Fachwerkbaunak nevez, valamint a kiadós esőzésektől zöldellő kertek, az Elba-völgy mesés kastélyai, várai. A vonat az Elba völgyében kanyarog. A folyón feltűnik egy-egy hajó, és az embert elfogja a vágy: bárcsak egyszer végighajózhatna az Elba talán legszebb szakaszán.

Nemsokára Drezdába érünk, ahol átszállunk a Lipcsébe tartó Saxonia expresszre. Az expressz Szász-Svájc mesés tájain robog. Mindenütt szépen gondozott, zöldellő táj, hatalmas rozsültetvények fürdenek a napfényben, az apró hétvégi házak megtelnek élettel. A vonat kis szász falvak és nagyobbacska városok mentén halad. Péntek van, vége a hétnek: mindenki a hétvégére készül. Békés, nyugodt a táj, a vonaton kedves, derűs utasok, a magyar szó hallatán azonnal beszélgetést kezdeményeznek.

Itt már nincs jövő

Mindent tudni akarnak: honnan jöttünk, milyen az élet Budapesten, majd minden átmenet nélkül megkérdezik, mennyiért lehet lakást venni, illetve bérelni a magyar fővárosban.

Mert a legszívesebben azonnal csomagolnának, már holnap elmennének innen. Itt már nincs jövő: nem tudni, mit hoz a holnap. Félnek. Ennél többet nem árulnak el utastársaink. Egyikük, egy középkorú férfi gyorsan körülnéz, majd megnyugodva hátradől és újságjába temetkezik, amikor meggyőződött arról, hogy a szavait nem hallhatta senki.

Feltűnő ez az óvatos kedvesség és segítőkészség, ami az első perctől kezdve körülvesz bennünket és ami egy korábban soha nem tapasztalt, Magyarország iránti érdeklődéssel párosul.

Utastársunk magyarországi ingatlan­árakra irányuló kérdése korántsem egyedi eset. Utunk során több hasonló kérdéssel is találkozunk a szállodában, a reggelizőasztalnál, az utcán, a boltban, a vasútállomáson: a magyar szó hallatán a németek azonnal felkapják a fejüket, és beszélgetést kezdeményeznek.

Az ingatlanárakra vonatkozó kérdések a statisztikák tükrében egyáltalán nem meglepőek. A Spiegel online egy 2015-ös tanulmányra hivatkozva feltárta, hogy Németország már évek óta kivándorló ország lett. Ki hitte volna, hogy németek százezrei hagyják el a válság óta azt az országot, amelyre a leginkább mint bevándorló célországra tekintünk? Pedig a számok ezt mutatják.

A Szövetségi Népességkutató Intézet és a Duisburg-Esseni Egyetem közös kutatása megállapította, hogy a kivándorlás mértéke a migránsválság kezdete előtt meghaladta a bevándorlás mértékét. 2009 és 2013 között 710 ezer jól képzett fiatal hagyta el Németországot, miközben 580 ezren érkeztek az országba. Ez azt jelentette, hogy a német lakosság száma évente 25 ezerrel csökkent, ráadásul az elvándorlók 70 százaléka magasan kvalifikált. A kivándorlók egy része a tanulmányaira, külföldi munkavállalásra, családi okokra, házasságkötésre hivatkozott, a pénz szinte nem játszott szerepet.

Feltűnően magas azok aránya, akik a németországi élettel szembeni elégedetlenséget jelölték meg a kivándorlás okaként: a kitelepülők 41,4 százalékának elege lett Németországból. A célországok közül a legtöbben Svájcot és az Egyesült Államokat választották, de Ausztriától Kanadáig, Spanyolországtól Portugáliáig számos ország szerepel. A célországok tekintetében nem rajzolódik ki egyértelmű trend.

A migránsválság óta az elvándorlási kedv tovább fokozódott, ma már évi 140 ezer magasan képzett kivándorlóról tudnak. Magyarország egyértelműen megjelent a célországok között. Ez a volt keletnémet tartományokra fokozottan igaz: bennük még él a nosztalgia Magyarország iránt, és mintha újra felértékelődött volna a szemükben ez a volt NDK-s időkben hozzánk fűződő barátság. Kissé irigykedve, ugyanakkor reménykedve tekintenek ránk. Nem nehéz belátni, hogy ha ez a tendencia tovább tart, és Németországot elhagyják a fiatal, jól képzett szakemberek, hogy a helyüket idegen bevándorlóknak adják át, akik még a nyelvet sem beszélik, helyismerettel sem rendelkeznek és jelentős részben szakképzetlenek, akkor ez a népességcsere előbb-utóbb a német gazdaság összeomlásához vezet…

A beszélgetést a kalauz szakítja félbe. Kötelességtudóan kezeli a jegyeket, majd jó utat kíván. A Siemens motorvonat az itthon közlekedők szakasztott mása, de itt a pálya is kitűnő: a szerelvény óránként 160 kilométeres sebességgel száguld, és menetrend szerint, egyetlen perc késés nélkül fut be a lipcsei főpályaudvarra.

Fesztiváli hangulat

Aki rég nem járt Lipcsében, biztosan nem ismer rá a főpályaudvarra, aminek az NDK-s időkben ugyancsak lepukkant épületét úgy újították fel, hogy a korabeli, patinás állomásépület alatt óriási, plázaszerű bevásárlóközpontot hoztak létre. A csarnok tehát a régi pompájában díszeleg, egy emelettel lejjebb viszont éttermek, bárok, üzletek és különböző szolgáltatások várják az utasokat.

Első ránézésre minden a legnagyobb rendben.

A Specks Hof árkádos átjárójában egy állásközvetítő iroda álláshirdetéseire bukkanunk. Azonnali kezdéssel keresnek kisegítőt, takarítót, teherautó-sofőrt, lakatost, szerszámkészítőt, targoncavezetőt, árufeltöltőt, raktári és szállító munkást, valamint idősgondozót, ápolót, szociális munkást, illetve kórházi ápolót. A németek elöregedő társadalmában minden harmadik német állampolgár 65 év feletti. Ki viseli a gondjukat, ki látja el őket, ha öregkorukra magukra maradnak? Ezért lenne szükség a bevándorlókra? De vajon hogyan lesz az iráni, afgán, pakisztáni, nyelvet nem beszélő, helyismerettel nem rendelkező, szakképzetlen migránsokból németül jól beszélő, lelkiismeretes, szakképzett idősgondozó vagy betegápoló, aki majd szívesen ápolja az öreg, ágyhoz kötött németeket? Nem mellesleg azt is nehéz elképzelni, hogy az aprólékos precizitásáról és magas minőségéről híres német ipari kultúra be tudná fogadni a gyorstalpalón kiképzett esztergályosokat, lakatosokat vagy a logisztikai rendszereket még hírből sem ismerő targoncavezetőket…

De most ünnep van. Hagyjuk ezeket a nehéz gondolatokat. Jól öltözött emberek, jólét, drága autók, korszerű villamosok. Gondozott városi parkok, nyüzsgő élet. Szabad helyet sem könnyű találni az éttermek, bárok előtti napernyős teraszokon. Lipcsében hamisítatlan fesztiváli hangulat fogad. A levegőben faszénen sült húsok, kolbászok illata úszik, körhinták, zeneszó, nevetés. Nőnek öltözött transzvesztita férfiak vonulnak színes maskarában a főtér irányába… Lufikat kerget a szél, csapolják a sört mindenfelé, de a színes forgatagban migránst nem látni. Elvétve akad ugyan egy-egy koldus, de hamarosan kiderül, nem bevándorlók kéregetnek a Nikolaikirche előtt, hanem román cigányok, akik kitűnően beszélnek magyarul.

Ám a sötétedés beállta után, mintegy varázsütésre ellepik az állomás előtti parkot a migránsok. A sötétből bújnak elő láthatatlan rejtekhelyeikről, amint beáll az éj. Egymás hegyén-hátán fekszenek, vagy nagyobb csoportokban ülnek a füvön. Elfoglalják a padokat is, a dolgukat a bokor mögött végzik, kiabálnak, verekednek és hasist árulnak. Nyíltan, ahogy a zugcigit nálunk.

– Hasis, hasis? – nyomulnak az üzlet reményében.

Elutasítjuk az ajánlatot. Ennek nem örülnek. Mint ahogy annak sem, ha fényképezik őket: azonnal kiszúrják a kamerát.

– Esténként tanácsos messze elkerülni az állomás környékét – tanácsolja fejcsóválva szállásadónk, amikor beszámolunk élményeinkről.

Nem sokat alszunk, mert hajnali háromkor hazajönnek a fesztiválozó németek: óriási ajtócsapkodás veri ki szemünkből az álmot, de a fejünkre húzzuk a párnát. Aludni kell, mert szombaton korán kelünk. Nagy út áll előttünk. Nyolckor indulunk Türingiába.

A legenda életre kel

Utunk célja a Kyffhäuser, egy hegycsúcson épült 81 méter magas emlékmű, amely alatt a legenda szerint Rőtszakállú Frigyes (Friedrich Barbarossa) alussza évszázados álmát a hegy gyomrában. Amíg alszik, vörös szakálla egyre nő, és már olyan hosszú, hogy egy kőasztal köré tekeredik. Már kétszer körbeérte a hatalmas asztalt, és mire a szakálla harmadszor is körbeér, eljön a világ vége. A végső csatát ő dönti el, amikor legyőzi a gonoszt…

A császár most alszik, de százévente felébred, kinéz, és ha látja, hogy hollók köröznek a hegy felett, visszafekszik és alszik tovább, újabb száz évig. Úgy hírlik, egyszer már visszatért, de vörös szakállát fehérre váltotta. A legenda szerint Vilmos császár képében tért vissza Rőtszakállú Frigyes, hogy helyreállítsa a németség hőn áhított egységét.

A Kyffhäuser-emlékmű Türingia legnagyobb, Németország harmadik legnagyobb emlékműve, amely a német birodalom egységét jelképezi. Ez az egység hosszú évszázadokon át csak vágyálom maradt, mivel a Keleti Frank Birodalom utódaként 962-ben létrejött Német-római Császárság a középkor végére több száz kisállamra, kiskirályságra esett szét. Az egység iránti vágy máig nem írta felül az évszázados megosztottságból adódó tartományi identitást: Németország hivatalosan szövetségi köztársaság, de valójában önálló tartományok szövetsége. Egy szász elsősorban szász és csak másodsorban német, ahogy egy bajor is inkább büszke a bajor származására, mint arra, hogy német. Ráadásul a németeket a II. világháború kollektív bűntudata oly mértékben legyengítette, hogy a liberálisok már ott tartanak, hallani sem akarnak az egységes Németországról! A tartományi identitás tehát jóval erősebb a nemzeti összetartozásnál: még az egyes nyelvjárásokban is akkora különbségek vannak, hogy egy északnémet meg sem ért egy bajort, ha az nem az irodalmi németet beszéli.

Német egységről, sőt Németországról csak 1871 óta lehet beszélni, amikor I. Vilmos német császár vezetésével megalakult a vilmosi Német Birodalom. Ez az 1871-től 1914-ig tartó négy évtized volt sokak szerint Németország fénykora. Fellendült a gazdaság, virágzott a kultúra, óriási eredmények születtek a tudomány terén, a német nyelv egységes lett, és lerakták a szociális, illetve jóléti állam alapjait is. Ezért lett a császárok monumentuma, a Kyffhäuser-emlékmű egyúttal Németország fénykorának, egységének és virágzásának jelképe.

Ezt a színhelyet választotta zártkörű párttalálkozója helyszínéül a fősodratú német sajtóban radikalizmussal, szélsőségességgel vádolt Alternatíva Németországnak nevű, euroszkeptikus és bevándorlásellenes párt jobb szárnya, a Flügel, amely három év alatt, 2013-as megalakulása óta a német belpolitika megkerülhetetlen tényezőjévé küzdötte fel magát. Noha minden eszközzel megpróbálják ezt a pártot stigmatizálni, lejáratni, veszélyesnek, szélsőségesnek beállítani, szimpatizánsai száma egyre nő. Ők úgy vélik, az Alternatíva Németországnak az utolsó békés esély arra, hogy Németország visszataláljon önmagához.

Részt vettünk ezen a zártkörű pártrendezvényen, hogy a magyar sajtóban úttörő módon, első kézből tájékoztassuk a Demokrata olvasóit az AfD céljairól, esélyeiről, törekvéseiről és programjáról. Biztosíthatjuk Önöket, hogy nem fognak unatkozni.

Hernádi Zsuzsa

(folytatjuk)