A Kölnben és több más európai városban szilveszterkor történtek bármikor megismétlődhetnek. Ennek elkerülése érdekében fontos megérteni az események kulturális hátterét, majd levonni a következtetéseket.

A német rendőrök, akik egyébként példás határozottsággal szoktak fellépni anarchista és szélsőjobboldali tüntetők ellen, Kölnben leszerepeltek. Pedig aligha túlzás azt állítani, hogy tizenöt, kellőképp szervezetten, határozottan fellépő rohamrendőr hamar meg tudta volna fékezni a 150 fős zavargó kemény magot, ami után a maradék 850 passzív támogató magától szétszéledt volna.

A kölnihez hasonló esetek megelőzése érdekében fontos ismerni a közel-keleti és az észak-afrikai közösségek kultúráját. A keleti társadalmakban (török, arab, kurd, berber stb.) nagyok a hatalmi távolságok, és a tekintélyt, az erőt tisztelik. Ez a hozzáállás pedig nem vallásfüggő: ugyanúgy érvényes a muszlimokra, mint a keleti keresztényekre vagy akár a földrajzilag kissé távolabb található hindukra. Az ilyen társadalmakban minden fontos szocializációs fórum – a család, az iskola csakúgy, mint a politika és a vallás is – hierarchikus. A tekintélyelvűséget az emberek nem feltétlenül elnyomásként, hanem sokkal inkább biztonságként élik meg. Ennek is köszönhető, hogy a térségben a legelnyomóbb diktatúrák is legitimen tudnak működni.

Az ilyen szocializációval Európába érkezők sokszor csak filmekből, elmondásokból, félreértelmezett narratívákból ismerik a Nyugatot, így az ottani „szabadságot” szabadosságnak, káosznak, anarchiának érzékelik. A megértést, engedékenységet sokszor gyengeségként élik meg. A műveltebbek természetesen tisztában vannak a nyugati társadalmak szabályaival, morális fékjeivel és a szabadsággal járó felelősséggel. Velük általában nincs is probléma. Igyekeznek betartani a szabályokat, és megindulnak az integráció útján.

A tekintélytisztelet olyan mély kulturális kód, mely a diaszpórákban is megmarad. Tanulságos a ZDF 2009-es felvétele, amelyen egy német biztonsági őr tesz helyre egy arab vagy kurd fiatalembert. Miután alulöltözöttsége miatt nem engedték be a szórakozóhelyre, a fiú fenyegetőzni és lökdösődni kezdett. Ekkor vonta félre kellő határozottsággal a biztonsági főnök, aki egyébként jól ismerte a helyi bevándorló közönséget. Egyetlenegy pofonnak sem kellett elcsattannia. A volt kick-box edző (személyes autoritás) biztonsági ember megfenyegette a fiatalembert, hogy bepanaszolja bátyának, aki régebben nála edzett (családi autoritás). A hőbörgő bocsánatot kért, és megszégyenülve távozott.

Félreértés ne essék. Az európai rendfenntartóknak nem kell személyesen ismerniük a kevésbé integrált migráns közösségek tagjait ahhoz, hogy tekintélyük legyen. Körükben ugyanis az erős családok, klánok tisztelete természetes reflex. Ha a rendőrség határozott fellépéssel kvázi a legerősebb klánként szerez tekintélyt magának, akkor aligha lesz olyan, aki tiszteletlenül merne beszélni akárcsak egy százhatvan centis szőke rendőrnővel is.

Az erőszak efféle alkalmazása mellesleg nem precedens nélküli Európában. Az egyébként liberális Hollandiában például a rendőröknek meglehetősen széles jogkörük van az erőszak alkalmazására. E sorok írója egy alkalommal tanúja volt, ahogy marokkóiak tízes csoportja verekedett össze az eindhoveni pályaudvaron. A kiérkező rendőrök kérdés nélkül botozták szét a rendbontókat. Nem volt panasz és senki nem kiáltott rasszizmust, iszlamofóbiát. Mindenki futott, amerre látott, mert tudták, hogy ha a rendőrörsre kerülnek, akkor jogilag is súlyos következményekkel kell számolniuk.

Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy a holland hatóságokat a legkevésbé sem lehet diszkriminációval vádolni. Ugyancsak e sorok írójának egy holland kollégája számolt be arról, hogyan pofozta szét egy rendőr a tősgyökeres holland, egyetemista szomszédját, miután az alkoholmámorban úszva, a második felszólításra sem volt hajlandó lehalkítani a zenét, ami miatt a szomszédok éjféltájt panaszt tettek. Talán nem véletlen, hogy az óév szilveszterén csak olyan európai országokban – Németországban, Ausztriában, Svájcban, Svédországban – történtek inzultusok, ahol a rendőröknek korlátozottak a jogköreik.

Frusztrált generációk

A zaklatás megítélésében természetesen aligha van helye a kulturális relativizálásnak. Amit viszont érdemes tudni, hogy az azt kiváltó szexuális frusztráltság elsősorban a kultúrában gyökerezik. A közel-keleti országokban nem felekezettől, hanem leginkább anyagi helyzettől és társadalmi osztálytól függ, hogy egy fiatal férfinak milyen esélyei vannak házasság előtt szexuális kapcsolatot létesíteni. Az arab keresztények a muszlimokhoz hasonlóan konzervatívok, így a házasság előtti szex náluk is a kiváltságosok privilégiuma, míg a kevésbé szerencsések musz­lim társaikhoz hasonlóan küzdenek a frusztrációikkal.

Hasonló a helyzete alacsonyabb társadalmi státuszú európai bevándorlóknak is. Saját konzervatív közösségeiken belül nehezen tudnak alkalmi barátnőt szerezni. A többségi társadalom lányai és asszonyai pedig szintén fenntartásokkal viseltetnek irányukban. Ráadásul a legszebb, legértékesebb lányok sorra lépnek az integráció útjára: a tapasztalat azt mutatja, hogy a már európai országokban született migránsok esetében a nők sokkal hamarabb választanak maguknak nyugati férfit, mint amilyen eséllyel férfitársaik kapnak nyugati nőt. Mindez olyan frusztrációt eredményez, amely sokszor zaklatás formájában tör felszínre. A helyzetet természetesen tovább rontja, hogy a frissen érkező migránsok 80 százaléka fiatal férfi. Nem meglepő, hogy Kanada például csak családoknak és homoszexuális férfiaknak ad menedékjogot.

A közösség visszatart

A kölni és más városokban történt zaklatásokat téves lenne muszlim férfiak kontra európai nők eseteként értelmezni. A férfiak frusztrációjának nem csak európai nők esnek áldozatul. A kölni események utáni napokban a német televíziók által megszólaltatott nők között nemcsak szőke németek, hanem arab nevű, barna hölgyek is voltak. Összességében a bevándorló-hátterű és migráns fiatalok hasonló, ha nem nagyobb arányban zaklatják sajátjaikat, mint az európaiakat.

Azok a közel-keletiek és észak-afrikaiak, akik Európában nőket zaklatnak, minden bizonnyal otthon is ugyanezt tennék a sajátjaikkal. A különbség az, hogy míg az individualista nyugati kultúrában a nő egyedül vívja harcait, addig a tradicionális társadalmakban egy közösség védelmét élvezi. Magyarán egy közel-keleti országban a zaklató soha nem tudhatja, hogy kinek a lányát, húgát, unokatestvérét készül éppen molesztálni. Ezért amíg bírja, inkább magába fojtja vágyait. Esetleg megelégszik egy olyan „beszólással”, amilyet Európában egy építkezés mellett elhaladva is megkapnak a nők.

Tény ugyanakkor, hogy a fejkendős lányokat kevesebb inzultus éri. Ez azonban elsősorban nem a muszlim szolidalitásnak, vagy a vallás tiszteletének tudható be, hanem sokkal inkább annak, hogy a fejkendő azt sugallja, a lány konzervatív családhoz, vagyis egy védelmet biztosító közösséghez tartozik, aki esetleg visszacsap.

A 2011-es kairói Tahrír téri tüntetések tapasztalatai világosan megmutatták, hogy a potenciális zaklatók gyorsan felbátorodnak ha azt látják, hogy egy arctalan tömeg tagjaként elkerülhetik a felelősségre vonást. Ilyenkor mindegy, hogy az áldozat miniszoknyát vagy nikábot visel.

Eredeti hazáikban a potenciális zaklatók számára sokszor a társadalom a legnagyobb fék. Tudni kell, hogy a közel-keleti és észak-afrikai társadalmak szégyenkultúrák, ami azt jelenti, hogy a legfőbb visszatartó erő nem (csak) a lelkiismeret, hanem a közösség előtti megszégyenülés, az arcvesztés. E sorok írója több alkalommal töltött huzamosabb időt a háború előtti Damaszkuszban, ahol számos ott tanuló, ott dolgozó európai nővel beszélgetett. Egybehangzó beszámolóik szerint a tradicionális muszlim és keresztény lakókörnyékeken soha nem váltak zaklatások áldozatává. A gond mindig a nagy áthaladó forgalommal rendelkező pályaudvarokon, piacokon kezdődött, ahol a nem a környéken lakó férfiak felbátorodtak és nem túl kifinomult módon próbáltak közeledni. Ha viszont ilyenkor az európai nők hangosan kiabálni kezdtek, a helyi férfiak gyorsan a segítségükre siettek, hogy lakóhelyük, ezáltal pedig a saját becsületüket helyreállítva, akár fizikailag is elégtételt vegyenek a zaklatókon. Az individualista Európában ilyen aligha történik meg.

Érthetetlen reakciók

Eltérő a viselkedésminta is. Nem igaz, hogy arab országokban a nők nem sétálhatnak egyedül, vagy férfifelügyelet nélkül, akár éjszaka is. Igaz ugyanakkor, hogy a közterek, az öltözködés és az emberi interakciók kultúrája arrafelé nagyban különbözik az európaitól. Egy népi bölcsesség szerint a kutya és macska ellentéte azért is kiengesztelhetetlen, mert a két állatfaj kommunikációs jelei teljesen eltérnek. Míg a kutyánál például a farokcsóválás a barátságosság, addig a macskánál az agresszió jele. A suta hasonlat a keleti és nyugati interakció vonatkozásában is érvényes. Amit egy otthon szocializálódott arab vagy kurd táncra való felhívásként értelmez, arról egy európai férfi tudja, hogy udvarias visszautasítást jelent.

A nyugati nők megítélését súlyosan rontja a pornóipar is, mely felkorbácsolja vágyaikat a nyugati nők irányába, ami a korábban részletezett okok miatt beteljesületlen marad. A szexuális elfojtás vallástól függetlenül okoz lelki deformációt. Jó példa erre az erőszakpornográfia hazája, Japán. A témával foglalkozó antropológiai szakirodalom szerint a műfaj azt követően virágzott fel, hogy a II. világháborús vereség után a férfiak arcát kollektív szégyen érte, majd a dinamikusan átalakuló társadalmi struktúrában a nők pozíciója felértékelődött. Az erőszakpornóban a férfi férfivá válik, így mély társadalmi frusztrációk oldódnak fel. A különbség az, hogy míg a japán kultúra introvertált és a férfi magába folytja frusztrációját, addig az extrovertált araboknál ez könnyebben felszínre tör. A következményeket pedig Köln és más európai nagyvárosok utcáin láthattuk.

Sayfo Omar