Vigyázz, kész, rajt!

Június 14-én játssza első mérkőzését a magyar labdarúgó-válogatott a franciaországi Európa-bajnokságon. Milyen eredmény várható a nemzeti csapattól, kikre érdemes odafigyelni együttesünkből, s kik a torna esélyesei?

„A kertek alatt közlekedtünk” – fogalmazta meg a közelmúltban Kű Lajos, hogyan fogadták a magyar szurkolók, hogy a válogatott csak negyedik lett az 1972-es labdarúgó-Európa-bajnokságon. A mieink akkor Bulgáriát, Franciaországot és Norvégiát megelőzve nyerték a selejtezőcsoportot, majd a negyeddöntőben Romániával szemben három meccsen vívták ki a továbbjutást – a Népstadionban 1-1-es, Bukarestben 2-2-es eredmény született, végül a semleges pályán, Belgrádban rendezett harmadik összecsapást 2-1-re nyertük. Nemzeti együttesünk a belgiumi négyes döntőben aztán először Szovjetunióval került szembe, s mivel 1-0-ra kikapott, jöhetett a házigazda belgák elleni bronzmeccs, amelyen 0-2 után csak egy tizenegyesgóllal sikerült szépíteni. Ez akkoriban tehát óriási csalódás volt – ne feledjük, olyan játékosok alkották a csapatot, mint Páncsics Miklós, Bálint László, Bene Ferenc, Dunai Antal vagy (már túl súlyos sérülésén és ezzel pályafutása csúcsán) az aranylabdás Albert Flórián. De ha valaki akkor azt mondja, Kű Lajos büntetőből szerzett gólja 44 éven át az utolsó Eb-találatunk lesz, valószínűleg még a legkritikusabb drukker sem hiszi el…

Köszönjük, Pali!

Pedig ez történt: a belgiumi kontinensviadal óta nem jutottunk ki Európa-bajnokságra, az 1986-os mexikói vébé óta felnőtt szinten világversenyre sem. Így bár, szemben Albániával, Észak-Írországgal, Izlanddal, Szlovákiával és Walesszel, nem vagyunk Eb-újoncok, csak a mai ötvenesek és idősebbek élhették át, milyen a magyar labdarúgó-válogatottnak szurkolni egy nagy tornán.

A „visszatéréshez” persze kellett az UEFA-döntése is, az európai szövetség ugyanis az 1996-os létszámemelés után jó egy évtizeddel, 2008-ban úgy határozott, tovább bővíti a mezőnyt, s a 2016-os viadalt 16 helyett már 24 csapattal bonyolítja le. A bővítést a magyar futballban dolgozók és a sportág mellett a kudarcok ellenére is kitartó szurkolók kezdettől fogva a hazai labdarúgás nagy esélyének tartották, miután pedig kiderült, hogy a selejtezők során nem kaptunk verhetetlen ellenfeleket, még érezhetőbb volt az optimizmus.

Általános vélemény volt, hogy csoportunkból a 2004-es Európa-bajnok (bár azóta leszállóágon lévő) görögök vélhetően továbbmennek, s nekünk, Romániához hasonlóan, jó esélyünk van megcsípni a második vagy a pótselejtezőt érő harmadik helyet. A finneket és az északíreket többnyire mögénk rangsorolták, Feröerrel senki sem számolt.

A történet innentől kezdve mindenki előtt ismert: rögtön az első meccsen kaptunk egy nagy pofont, miután az addig kicsit lenézett Észak-Írország győzött Budapesten, ami az addig is sokat kritizált Pintér Attila állásába került. Az MLSZ ekkor egy merész húzással a német futballban szocializálódott, de edzőként zöldfülű Dárdai Pált bízta meg a szövetségi kapitányi teendők ellátásával, aki egy bravúros bukaresti döntetlennel nyitott, majd a következő négy selejtezőn szerzett tíz ponttal visszaadta a reményt.

Miután időközben a Hertha BSC-t is megmentette a Bundesliga-kieséstől és véglegesítették a német klub vezetőedzői posztján, tudni lehetett, utódjának nehéz dolga lesz, ha el akarja fogadtatni magát. A hálátlan szerep Dárdai egykori berlini edzőjére, az ő ajánlásának köszönhetően az MLSZ sportigazgatójává kinevezett Bernd Storckra várt, aki ugyan a hátralévő csoportmeccseken talán még nem győzte meg a közönséget (döntetlen a románok ellen Budapesten, majd az északírekkel szemben Belfastban, egygólos győzelem Feröer ellen, végül egy lényegében tét nélküli vereség Görögországban), a pótselejtezőnek köszönhetően végül kitűnően ment át a vizsgán. A norvégok ellen ugyanis nem számítottunk favoritnak, mégis kettős győzelem és Eb-szereplés lett a párharc vége.

Az elmúlt két évnek számos tanulsága van. A legfontosabb talán az, hogy nem mindegy: egy honi közeghez, vagy egy nyugati profizmushoz szokott edző nyúl a játékosokhoz. Dárdai és Storck alatt ugyanis még a gyengébb meccseken is sokkal tudatosabbnak és elszántabbnak látszott a csapat, mint amit az elmúlt években, évtizedekben megszokhattunk. Kiderült: korábban sem feltétlenül az elszántsággal lehetett a baj, az volt (sajnos) újdonság, hogy most minden futballista tudta, adott láncszemként mi a dolga, és így a természetes egyéni hullámvölgyek is kevésbé érződtek a csapat összteljesítményén.

A másik, már-már közhelyes megállapítás az lehet, hogy nem a kor, hanem a képesség, a teljesítmény számít. Az immár negyvenéves Király Gábort sokan leírták, Dárdainál (majd Storcknál) a legfontosabb meccseken vele kezdődött az összeállítás, és bár lehet egy-egy hibát találni a teljesítményében, higgadtsága, rutinja az egész védelmen érződött. A 79-es születésű, két súlyos sérülésen is túleső Gera Zoltánra 20-30 perces játékosként számított Pintér Attila, Dárdai Pál és Bernd Storck idején azonban ő lett a csapatjáték egyik kulcsembere, s utóbbiak döntését igazolták az eredmények.

S persze a kor/bizalom kérdése a másik oldalról is igaz. Nagy Ádám 2015 nyarán, a Videoton elleni kupadöntőn volt először kezdő a Ferencvárosban, kevesebb mint fél évvel később Bernd Storck mégis a kezdőcsapatba tette a válogatottban. S a fiatal, 21. születésnapját másfél hét múlva ünneplő középpályást ma már széles körben a magyar futball legnagyobb ígéretének tartják, amit korát meghazudtolóan érett játékával, nemzetközi szinten is jó futómennyiségével, nagy munkabírásával igazol is.

Vagy említhetnénk Kleinheisler Lászlót, aki bár korábban több mint negyven NB I-es meccsen lépett pályára, tavaly ősszel már nem játszott az élvonalban: a szerződése körüli viták miatt a Videoton NB III-as második csapatához száműzték. Storck ennek ellenére a norvégok elleni pótselejtezőn a mély vízbe dobta, újoncként győztes gólt szerzett, azóta a 22 éves futballista már a német Werder Bremen alkalmazottja, aki túl van hat Bundesliga-találkozón.

A következő „Storck-felfedezett” Bese Barnabás lehet. Bese az, aki az Eb-re utazók névsorából kilóg olyan szempontból, hogy még csereként sem jutott szóhoz a selejtezők során, sőt, a válogatottban is csak egyetlen meccs, azon is csupán néhány perc jutott neki a németek elleni, utolsó felkészülési mérkőzésen. Amiért franciaországi utazása mégsem számít bombameglepetésnek, az az, hogy a magyar labdarúgás hosszú évek óta a szélsőhátvéd, főleg a jobbhátvéd posztján áll legrosszabbul. Hogy ne menjünk messzebb az időben: a Dárdainál és Storcknál ezen a poszton biztos pontnak számító Fiola Attila is inkább középső védőként vagy középpályásként játszott klubjaiban, mégis ő az, aki az utóbbi esztendőket figyelembe véve a legmegbízhatóbb teljesítményt nyújtotta a nemzeti csapatban ebben a feladatkörben.

A most 22 éves, addig inkább támadóként játszatott Besét korábbi MTK-s edzője, László Csaba a 2015/2016-os szezon elején vezényelte hátra a védelembe, s ez telitalálatnak bizonyult. A nemzetközi futballban ugyanis a szélsőhátvédeknél már nemcsak a labdaszerzés, hanem a gyorsaság és a támadások hatékony segítése is elvárás, ő pedig rendelkezik ezekkel az alapképességekkel. Az Eb-n inkább csak Fiola cseréje lehet, azonban nem lenne meglepetés, ha az ősszel kezdődő világbajnoki selejtezőkön már hangsúlyosabb szerepet kapna a szövetségi kapitánytól.

Az ellenfelek

Az Eb-t az osztrákokkal kezdjük, s nem véletlenül vélekednek sokan úgy, köztük Storck is, hogy ez a meccs sorsdöntő lehet a szereplésünk szempontjából. Aki korábbi eredményeik alapján ítéli meg a sógorokat, tévúton jár. Az elmúlt bő másfél évtizedben ők is megjárták a poklot. A 2000-es évek elején-közepén volt részük megalázó vereségekben (például a spanyoloktól kilenc gólt kaptak), de említhetnénk azt is, hogy a 2008-as Eb előtt a szurkolók egy része petíciót indított: bár társrendezőként automatikus résztvevői a viadalnak, inkább lépjenek vissza, annyira gyenge a csapat. Azóta viszont nagyot fordult a világ, nem ok nélkül. Általában is nagy hangsúlyt fektettek a klubfutball, illetve az utánpótlás fejlesztésére, ráadásul van egy kiváló lehetőségekkel rendelkező csapatuk a Salzburg révén. A klub ugyanis egy évtizede a Red Bull cég kötelékébe tartozik, s bár az energiaital-gyártónak talán Forma 1-es szerepvállalása az ismertebb, de a futballba is jelentős összegeket fektetett. Szerzett érdekeltséget a Salzburg mellett (amely tíz év alatt hét bajnoki címet nyert) német, amerikai, brazil és ghánai csapatban is, s a felnőtt együttesek erősítése mellett nemzetközi utánpótlás-akadémiai rendszert épített ki. Mindez pedig hozzájárult Ausztria futballjának fejlődéséhez is.

Ami az osztrák Eb-keretet illeti: igazi világsztárjuk ugyan nincs, de David Alaba neve például jól ismert a futballrajongók számára, hiszen a kamaszkora óta a müncheni klub kötelékébe tartozó, júniusban 24 esztendős labdarúgó a Bayern alapembere, a most véget ért szezonban 46 tétmeccsen lépett pályára. De említhetnénk Christian Fuchs-ot is, aki néhány hete angol bajnok lett a Leicester Cityvel. Garics György neve is sokak számára ismerős idehaza: a szombathelyi születésű játékos jó másfél évtizede, kamaszként került Ausztriába, ma 41 osztrák válogatottságával a csapat egyik legrutinosabb tagja. Hosszú ideig futballozott Olaszországban is, a 2015/16-os bajnoki évben a német élvonalbeli Darmstadt kötelékébe tartozott. A válogatott egyébként a legfrissebb világranglistán a tizedik helyen áll, ami azért jelez valamit a csapat erejéről, s ha bravúrral pontot szereznénk ellenük, az megalapozhatna egy nagyobb meglepetést is…

A második meccsünket Izland ellen játsszuk, s bár a csoportban az övék tűnhet a leginkább verhető csapatnak, kár lenne lebecsülni őket. Elég, ha azt említjük, hogy a törököket és a hollandokat megelőzve, utóbbiakat otthon és idegenben is legyőzve jutottak ki a válogatott történetének első nagy tornájára. Ráadásul több olyan futballistájuk van, aki már élbajnokságban is bizonyított. Alfred Finnbogason például a 2013/2014-es szezonban 31 mérkőzésen szerzett 29 találatával holland gólkirály lett a Hee­renveen színeiben, majd több rosszul sikerült átigazolás után idén tavasszal a német Augsburg színeiben talált vissza a helyes útra, amit 14 meccsen elért hét gólja bizonyít. Gylfi Sigurdssonra is érdemes odafigyelni, aki felnőtt pályafutása nagy részét Angliában töltötte, a legutóbbi időszakban az élvonalbeli Swansea alapembere volt – a középpályás a válogatottnak is talán a legfontosabb láncszeme. A siker első számú kulcsa azonban minden bizonnyal a torna után visszavonuló Lars Lagerbäck szövetségi kapitány, aki kilenc évig ült a svéd válogatott kispadján, hazája nemzeti csapatával több Eb-t és vébét is megjárt, Nigériát is irányította, míg Izlandon öt év kellett, hogy csodát csináljon az alig több mint háromszázezres lakosságú ország válogatottjával.

A csoportmeccseket a világranglista nyolcadik Portugáliával zárjuk. Róluk először valószínűleg mindenkinek Cristiano Ronaldo jut eszébe, nem véletlenül, hiszen hosszú ideje a háromszoros aranylabdás játékos formáján múlik a válogatott szereplése. Pedig a szintén Real Madrid-futballista Pepe, a rendkívül rutinos Ricardo Carvalho, Joao Moutinho, vagy épp a több mint fél évtizeden át a Manchester Unitedet erősítő Nani személyében több jól ismert, sokat látott játékosuk van, ám ha CR-nek nem megy, többnyire a csapatnak sem. Így bár a csoportnak toronymagasan a legnagyobb esélyesei, meglepetés lenne, ha akár a négy évvel ezelőtti elődöntős szereplésüket meg tudnák ismételni.

Esélyek, remények

A legtöbben Németország Eb-győzelmére tennének, hiszen mégiscsak az aktuális világbajnokról beszélünk. Igaz, tavaly november óta barátságos meccsen háromszor is kikaptak, Franciaországtól, Angliától és nagy meglepetésre (igaz, kissé tartalékosan felállva és irreális időjárási körülmények között) Szlovákiától is vereséget szenvedtek, ugyanakkor híresen jók abban, hogy a legjobbkor nyújtsák a legjobbjukat. Aztán ott van még Spanyolország, amely bár a 2014-es vb-n csúfosan leszerepelt, 2008-ban és négy éve is megnyerte a tornát, s a nevek alapján most is erős csapata van. Anglia százszázalékos teljesítménnyel nyerte a selejtezőket, idén előkészületi meccsen verte Németországot, tehát összességében jó formában van, viszont az angol drukkerek többször is átélhették már az elmúlt időszakokban, hogy a nagy reményeket nagy csalódás követte… Nem szabad lebecsülni a házigazda franciákat sem – bár formájukról nem lehet pontos képünk, hisz hosszú ideje nem játszottak tétmeccset –, egyesek titkos favoritja pedig Belgium.

Utóbbiak története tanulságos lehet: a 2002-es vébé utáni öt nagy tornát (vb, Eb) kihagyták, ezt a bő évtizedet azonban nem töltötték tétlenül – új alapokra helyezték az utánpótlásképzést. Ennek pedig egyre inkább látszik az eredménye: 2010 októbere óta mindössze három tétmérkőzést vesztettek el, a két évvel ezelőtti világbajnokságon negyeddöntősök voltak, egy időben vezették a világranglistát, pillanatnyilag Argentína mögött a másodikok. Ez persze nem jelenti azt, hogy máris erősebbek a németeknél vagy épp a spanyoloknál, ám a javarészt fiatal, 30 alatti játékosokból álló csapat fejlődése mindenképp figyelemre méltó. És ha azt nézzük, hogy nyert már Európa-bajnokságot a kizárt Jugoszlávia helyére az utolsó pillanatban beugró Dánia (1992) vagy a szintén teljesen esélytelen Görögország (2004), azt mondhatjuk: az Eb-n olykor a surranópályán is célba lehet érni.

• Ausztria–Magyarország: június 14., 18:00
• Izland–Magyarország: június 18., 18:00
• Magyarország–Portugália: június 22., 18.00

Ami a magyar válogatottat illeti, a legoptimistábbak négy pontot remélnek (leginkább Ausztria és Izland ellen megszerezve), ami a csoportból való továbbjutást is jelenthetné. Ez persze bravúr lenne a javából, ám megnézve a Dárdai- és Storck-éra teljesítményét, erre pillanatnyilag nagyobb az esély, mint arra, hogy megalázó vereségeket szenvedjünk. A selejtezőkön, főleg a pótselejtezőn ugyanis a csapat bizonyította, hogy képes érett, higgadt játékra éles helyzetekben is. És ha az Európa-bajnokság összecsapásain olyan akaratot, alázatot, szervezettséget látunk a pályán, mint amit például a norvégok ellen, a megszerzett pontoktól függetlenül már nagyot nem veszíthetünk.

Bándy Péter