Miközben Magyarország lakóinak túlnyomó többsége határozottan ellenzi, hogy az Európai Unió a harmadik világból érkezett migránsok ezreit telepítse le nálunk, nem kevés arab, afgán, fekete-afrikai ember él tartósan, akár véglegesen letelepedve hazánkban. Vajon ők hogyan érzik magukat, miképpen látnak bennünket, mit szólnak a migrációs válsághoz?

Fotó: MTI, archív, illusztráció

A magyarok ma az összes kisebbség közül az arabokat kedvelik a legkevésbé. A Závecz Research 2016 novemberében készített felmérése szerint az embereknek csupán ötöde fogadna el szomszédjának arabot, s ezzel megítélésük még a cigányokénál is rosszabb. Az eredmény azonban csalóka. A magyar közbeszédben ugyanis az „arab” gyakran a távolról érkezett, barna bőrű vagy épp a muszlim vallású ember szinonimája. Az avatatla­nabb polgárok ritkán tesznek különbséget az arab országból érkezettek és a rájuk külsőleg hasonlító perzsák, kurdok vagy akár pakisztániak, bangladesiek között.

És akkor még nem is esett szó arról, hogy maguk az arabok is nagyon sokfélék. A KSH 2011-es népszámlálási adatai szerint Magyarországon hozzávetőleg hatezer arab él. Felük szíriai és egyiptomi, másik felük pedig a többi húsz arab ország valamelyikéből származik. Kétharmaduk különféle muszlim irányzatokhoz tartozik, a többiek pedig keresztények.


Arabok

Noha a magyarországi arabok fele Budapesten él, összetartó, mindenkit integráló közösségük nincs. Vannak ugyan szűk baráti társaságok, de a diaszpóra tagjai szétszórtan élnek, és napi szinten elsősorban magyarokkal állnak kapcsolatban. Mivel a közel-keleti társadalmakban a férfiak mobilisabbak, a hazánkban élő arabok 75 százaléka férfi. A nők többnyire már feleségként jöttek Magyarországra.

Az első generáció még az 1970-es és 1980-as években érkezett valamely baráti szocialista ország ösztöndíjas diákjaként, majd magyar nőt vett el feleségül. Volt tehát idejük beilleszkedni és megtanulni a nyelvet.

– Akkor még nem számított, hogy ki a szíriai, palesztin, iraki vagy jemeni. Itt, Magyarországon elsősorban mindannyian arabok voltunk – emlékszik vissza Abdulhamid Dakakni.

A 75 éves palesztin költő, tolmács és műfordító még 1963-ban érkezett hazánkba. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett, magyar feleségével ötven évig élt boldog házasságban.

Átfogó kutatás a hazánkban élő Európán kívüli kisebbségekről, köztük az arabokból, legutóbb 2010-ben készült a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából. Ebből az derül ki, hogy az arab országokból érkezők az átlagnál magasabban iskolázottak, sőt, többségük felsőfokú végzettséggel is rendelkezik. Az európai gyakorlattal ellentétes trend annak köszönhető, hogy míg a nyugat-európai országokba az alacsonyabb társadalmi csoportok érkeztek vendégmunkásként, addig a Magyarországon élő arabok a közép- és felső középosztályok soraiból kerültek ki, kétharmaduk pedig konkrétan tanulni jött ide. Ahogy persze a politika szele változott, a Magyarországra érkező arabok összetétele is átalakult. Noha az egyetemi csereprogramok folyamatosak maradtak, az 1990-es években sokan inkább már üzleti célból választották Magyarországot.

– A mi generációnknak még volt tartása. Hittünk a népünk iránti kötelességünkben és politikai felelősségünkben – meséli Abdulhamid Dakakni. – Azok között viszont, akik a 90-es évektől jöttek, már rengeteg ügyeskedő volt. Sokszor szégyelltük magunkat helyettük. 

A régi és új generáció között tehát nem igazán alakult ki szorosabb kötelék. A rendszerváltás után érkezettek többsége még ma is kereskedelemmel, valutázással, vendéglátással foglalkozik. Érdekes azonban, hogy a később érkezettek sem alkotnak egységes közösséget.

– Az arabokat jobb elkerülni – foglalja össze a dolgot Ahmed, aki kérte, hogy csak a keresztnevén hivatkozzunk rá.

Az egyiptomi férfi, aki egyébként 1993-ban jött Magyarországra, telefon­alkatrészeket árul. Elmondása szerint csupán három-négy honfitársával van közelebbi kapcsolata itthon. A felesége is magyar, a nyelvet pedig törve bár, de folyékonyan beszéli.

Az arabok többsége egyébként még otthonról hozta magával az egymás iránti bizalmatlanságot. Tudni kell, hogy az arab országokban a társadalmak töredezettek, a különféle felekezetek, osztályok, családok tagjai csak felületesen érintkeznek, egymáshoz óvatos diplomáciával közelednek. Az igazi bizalom kialakulásához hasonló háttér és hosszú idő kell.

Noha azt hihetnénk, hogy ez a beidegződés az óhazától eltávolodva kikopik, és az „arabság” kerül előtérbe, ennek valójában éppen az ellenkezője jellemző. Ha egy arab találkozik egy másikkal Budapest utcáin, az első dolga, hogy a másik hátterét alaposan feltérképezi. Melyik országból érkezett? Milyen társadalmi osztályból? Milyen vallású? Mivel foglalkozik itt? Vannak-e közös ismerőseik? Ha igen, akkor azok mennyire jelentenek jó referenciát? Igazi barátság, őszinte összetartás leginkább az egy országból érkezők vagy a hozzávetőlegesen hasonló anyagi helyzetű, hasonló integrációs szinten álló emberek között alakulhat ki. Ebből azonban kevés van, így az arabok többségének inkább magyar barátai vannak, akikre nem érvényesek az otthoni kötöttségek. De sokszor még az egy országból való származás is megosztó faktor: a szíriai polgárháború például végérvényesen kettészakította a hazai szír közösséget. Évtizedes barátságok mentek tönkre és új baráti körök alakultak pusztán a politikai szimpátia miatt.

Az arab tulajdonú boltokba és éttermekbe betérve feltűnő, hogy a tévében mindig otthoni csatornák mennek. Ezzel együtt a hazánkban élő arabokkal beszélgetve az derül ki, hogy többnyire nagyon is képben vannak a magyarországi közügyekkel. Pártszimpátiájuk vegyes, de hagyományosan a jobboldalhoz, sőt olykor a radikális jobboldalhoz kötődnek. A 90-es években a palesztin ügyhöz való viszony és az iraki háború elutasítása miatt sokak szívének volt kedves a MIÉP, majd később a Jobbik is. Az MTA felmérése szerint viszont 2010-ben már több mint felük Fidesz-szimpatizáns volt.

Az arabok többsége ugyanis – vallási hovatartozástól függetlenül – olyan konzervatív értékeket vall, amelyek egybeesnek a hagyományos magyar jobboldal világnézetével. Nagy többségben elutasítják a nyugati dominanciát, a liberalizmust, a homoszexualitást. Emellett az arabok erősen tekintélytisztelők: szemükben Orbán Viktor – szemben például Gyurcsány Ferenccel – tekintélyes vezető.

De rontott-e a kormánypártokhoz való viszonyon a 2015-ös migrációs hullámra adott kormányzati válasz és az azóta is tartó politikai kampány?

– Minden ország azt enged be, akit akar. Majd a politikusok eldöntik – sommázza véleményét Abbas Khaled, aki egyébként a 90-es évek elején érkezett. A műszaki egyetemen kezdte meg tanulmányait, majd a ruhabizniszre nyergelt át.

Vannak ugyanakkor, akik bár egyetértenek a fő irányokkal, a retorikát méltatlannak tartják.

– A migránsok többsége áldozat – vélekedik Abdulhamid Dakakni. – Olyan emberek, akiket félrevezettek és kihasználnak. Nem őket kell okolni, hanem azokat, akik az egész folyamat mögött állnak – mondja.

Beszélgetőpartnereink között orvos, tolmács, ruhaárus, éttermes és valutaváltó is volt. Közülük azonban úgy tűnt, senki nem veszi, legalábbis úgy tesz, mintha nem venné magára a migrációs kampány üzenetét. Az arabok számára ugyanis fontos a büszkeségük. A panaszkodás számukra a gyengeség jele. Mindegyik azt hangoztatja, hogy ő nem „migráns”, hiszen legálisan tartózkodik az országban, és a nyelvet is beszéli. A keresztény arabok többsége pedig a Facebook-posztok tanulsága szerint egyenesen rajong a kormányért. A konzervatív oldal egyre erősödő iszlámellenes retorikájában ugyanis igazolva látják otthonról hozott, erősen szubjektív önképüket, miszerint ők a muszlimoknál „európaibb” – értsd magasabb rendű – kultúrát képviselnek, ezáltal teljes joggal tartózkodnak Európában.


Afgánok

Az arabokhoz hasonlóan az első afgánok is az 1970-es években érkeztek Magyarországra ösztöndíjas diákokként. Noha voltak, akik tanulmányuk végeztével ide házasodtak és itt maradtak, a többség diplomával a zsebében visszatért hazájába. A politika azonban közbeszólt. 1989-ben a szovjetek kivonultak Afganisztánból, a biztonság pedig fokozatosan romlani kezdett. A déli pastu területeken a tálibok erősödtek meg, északon pedig a rettegett hadúr, Ahmad Shah Masoud és fegyveresei vetették meg a lábukat. Az országot etnikai viszályok feszítették szét, az élet pedig Kabulon kívül egyre veszélyesebbé vált.

Az egykor hazánkban tanuló diákok közül ezért sokan döntöttek úgy, hogy visszatérnek hozzánk. Régi kapcsolataikat felhasználva újabb ösztöndíjat vagy munkát szereztek, és családjaikkal együtt Magyarország felé vették az irányt. Noha a többség állította – és akkor talán még úgy is gondolta –, hogy idővel haza kíván térni, a családos költözés már ekkor előrevetítette, hogy hosszú távon is maradni fognak. A visszatérők 90 százaléka Budapestre vagy Pest megyébe költözött, ahol egy összetartó, háromszáz fős közösség alakult ki, javarészt középosztálybeli értelmiségiekből.

– Nem számított, hogy valaki pastu, hazara, tádzsik vagy üzbég. Összetartók voltunk – emlékszik vissza Khalil Duranaj, aki a 1970-es évek elején orvosnak tanult hazánkban, majd sokakhoz hasonlóan később visszatért családjával.

Közben az anyaországban egyre romlott a helyzet. 1996-ra a tálibok az ország nagy részét elfoglalták, ezért a már itt élők közül egyre többen próbálták meg maguk után hozni rokonaikat. Ennek eredményeként a 2000-es évek elejére a magyarországi afgán közösség hozzávetőleg száz fővel gyarapodott. Ezzel párhuzamosan azonban a közösség összetartó ereje megrendült. A különböző etnikai hátterű afgánok, pastuk, hazarák, üzbégek és tádzsikok innentől kezdve már nem egymással, hanem családjukkal töltötték szabadidejüket. De közbeszólt a politika is. Míg a pastuk nagy többsége támogatja az afgán nacionalizmust, a tádzsikok és hazarák ezzel határozottan szembehelyezkednek.

– Olyan ez, mint az 1956-os amerikai vagy ausztráliai magyaroknál – vonja meg a párhuzamot Mirwais Janan. – Mindenki úgy gondolja, hogy ő tudja a legjobban, mi a jó az eredeti hazájának.

A 32 éves Mirwais pastu származású. Szüleivel még gyerekként érkezett Magyarországra az 1990-es évek legelején. Személye a sikeres integráció iskolapéldájának tekinthető: jogot végzett, magát magyarnak tartja, és ha telefonon beszélnénk, nem mondanánk meg, hogy külföldi gyökerei vannak. Kérdésünkre elárulja, hogy a hazai afgánok politikai megosztottsága nem megy vérre. Életben és halálban együtt vagyunk – szól az afgán közmondás. És valóban, minden esetleges vitájuk és széthúzásuk ellenére a halálesetek és az esküvők máig összehozzák a magyarországi afgánokat.

– Húgom esküvőjén háromszáz afgán és nyolcvan magyar volt – emlékszik vissza Mirwais.

Noha a hazánkban élő afgánok között síita és szunnita muszlimok is akadnak, mecsetük csak egy van, a józsefvárosi piac mellett, ahova többnyire szunniták járnak. Külső támogatást nem kapnak. A közösség maga adja össze az imahelyként szolgáló lakás fenntartásának költségeit. A két molla, akik maguk is itt élő afgánok, péntekenként felváltva, pastu és dari nyelven tartják beszédeiket. Általánosságban a pastuk a legvallásosabbak, a legkevésbé pedig a hazarák és tádzsikok járnak mecsetbe.

A közösségen belül nem a felekezeti, politikai vagy etnikai, hanem a generációs különbség a legjelentősebb. Az 90-es évek elején érkezettek gyermekei már a felnőttkorba léptek. A hagyományok számukra már egészen mást jelentenek, mint a szüleiknek.

– A korombeli afgánokkal már kizárólag magyarul beszélek – meséli Mirwais. – Mi már itt vagyunk otthon.

A szülők többsége persze szeretné, ha a gyermekeik megőriznék az óhaza kultúráját. A fiatalok viszont egyre inkább a maguk útját járnák. Aziza (eredeti nevét kérésére megváltoztattuk) 22 éves hazara lány. Igazi keleti szépség, népcsoportjára jellemző erős arccsonttal, mandulavágású szemekkel. Az iskolát az idén fejezi be, és családja már ki is nézte jövendőbelijét, egy szintén hazara, jól menő kereskedő fia személyében.

Azizát nehezen tudjuk szóra bírni. Idegen, körön kívüli férfiakkal nem illendő a család dolgairól beszélnie. Ezzel együtt amikor házasságáról kérdezzük, nem töri magát különösebben, hogy leplezze boldogtalanságát. Szíve szerint még nem menne férjhez. Dolgozna és bulizna, mint magyar barátnői. Választási lehetősége azonban nincs.

– Jó férj lesz belőle. El fogja látni a családját – zárja rövidre a témát.

Ez is komoly adu. Ahogy a keleti népek általában, az afgánok is elsősorban pénzben mérik a sikert. Az itt élő afgánok döntő többségének valamilyen vállalkozása van. De fontos a társadalmi rang is. Az 1990-es években érkezett, üzletelésből élő generációnak lényeges, hogy gyermekeik diplomát szerezzenek. Az afgán kultúra ugyanis tekintélytisztelő. Az idősebbek egymást nem is nevükön, hanem rangjukon szólítják. A mérnököknek az „Engeneer Szajb”, az orvosoknak a „Doktor Szajb”, a tanároknak pedig az „Usztaz” megnevezés dukál.

A kép persze nem teljesen idilli. Az afgán közösségnek is vannak kevésbé törvénytisztelő tagjai. A rendőrségi statisztikák szerint az afgánok ellen indított eljárások jellemzően elsősorban a kábítószerrel való visszaéléssel, okirat-hamisítással és embercsempészettel kapcsolatosak. Utóbbiak leginkább a 2015-ös menekülthullámhoz köthetők, amikor már itt élő afgánok is részt vettek migránsok és menekültek budapesti rejtegetésében, majd Nyugat-Európába történő továbbjuttatásában. Ettől a hozzávetőleg fél tucat embertől akkoriban a közösség látványosan elhatárolódott. Azóta a helyzet nagyjából konszolidálódott.


Feketék

A migrációs hullám előtt hozzánk érkezett és nálunk élő afrikaiakkal beszélgettünk arról, mi a véleményük Magyarországról.

– Ha felszállsz egy repülőgépre, két óra alatt Londonba, Párizsba vagy Brüsszelbe érsz, és megtapasztalhatod, milyen színes a világ. Rengetegféle ember nagyon jól képes élni egymás mellett. Minden közösségben, a külföldi magyarokéban is vannak nem megfelelőképpen viselkedő személyek, ha azonban elkezdünk miattuk általánosítani, akkor az nyilván rosszulesik a többségnek. Az a feladatunk, hogy normálisan, példát mutatva éljünk. Ha mindenki így gondolkozna, akkor nem sok probléma lenne a világon – mondja Kembe Sorel-Arthur, akit több filmszerep mellett a Jóban Rossz­ban című sorozatból is ismerhetünk. Egyébként a Magyar Afrika Társaság szóvivője, illetve ugyanebben a státuszban vett részt az idei FINA Vizes Világbajnokságon is.

Édesapja a hetvenes évek elején az ösztöndíjas rendszer keretében érkezett Magyarországra tanulni. Ő már itt született, és ahogyan visszaemlékezik, a kilencvenes évek elején, fiatalkorában sokat kellett verekednie skinheadekkel, akik a feketékben látták az ellenséget. Idővel ez változott, a súlypont a szélsőségeseknél átkerült más csoportokra, a jelenlegi bevándorlási helyzettel azonban szerinte valószínűleg megint visszakerül rájuk.

A jelenlegi menekülthelyzetről azt gondolja, hogy minden Afrikában okosan elköltött euró, dollár vagy svájci frank ugyanúgy megkönnyítené Európa helyzetét, mint amennyit jelenleg a válságintézkedésekre költenek.

– Ha az emberek képesek biztosítani a saját megélhetésüket a saját közegükben, akkor nincs az az embercsempész, aki rá tudná venni őket, hogy induljanak el egy olyan helyre, amiről még nem is hallottak, nem is olvastak, ráadásul hideg is van. Számukra sem normális, hogy egy teljesen idegen kultúrkörbe kerülnek, ahol nem ismernek senkit, nem beszélik a nyelvet, és még csak nem is látják őket szívesen. A lokális befektetések, beruházások és a munkahelyteremtés sokkal hosszabb távú megoldást kínálnának. Ehhez azonban egy stabil gazdasági és politikai környezet szükséges. Jelenleg azonban ennek ellenkezője zajlik: nem lenne szabad megtörténnie annak például, hogy egy adott ország elviszi a gyümölcsöt Afrikából, azt feldolgozza valahol, majd visszaküldi. A természeti kincsekről se feledkezzünk meg. Ezeket a folyamatokat a helyieknek kellene elvégeznie. Már el is jutottunk az oktatás, az egészségügy és a mezőgazdaság égetően fontos kérdésköréhez – fejti ki Kembe Sorel-Arthur.

A KSH 2007-es, azaz alig több mint fél évtizeddel a menekültválság előtt készített felmérése szerint a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok száma közel 175 ezer volt, ebből mintegy 45 ezren az unióból érkeztek, 17 ezren Ázsiából. Afrikából mindössze 1100-an.

Az afrikai közösségek Kembe Sorel-Arthur szerint nem annyira zártak, mint például az ázsiaiak, de mindezek ellenére az oktatási intézményekben is egyre több a vegyes kapcsolatból származó gyermek. A közösségi lét számára abban nyilvánul meg, hogy az utcán sétálva egy afrikaival találkozva köszönnek egymásnak, beszélgetnek néhány villamosmegállón keresztül, és teljesen mindegy számunkra, hogy a másik Kongóból vagy Ugandából érkezett-e.

Mindez nem csupán Magyarországon, hanem más európai országban is jellemző. Emellett vannak hasonló gondolkodású művészrétegek, vállalkozók és egyéb kisebb közösségek. Az összetartást jelzi szerinte az is, hogy jellemzően a Népszínház utcában, egy relatív kisebb területen élnek a legtöbben.

A Chalaban zenekar vezetője, Said Tichiti Guelmimben született, majd Párizsban tanult, ahol megismert egy magyar lányt, és vele költözött Budapestre 1998-ban. Azóta a fővárosban él, együttesével a marokkói tradíciók nagyköveteként tevékenykedik a Kárpát-medencében. Két gyermekük született, mindketten komolyzenésznek tanulnak. Amikor hozzánk érkezett, nagyon nyitottnak érezte a társadalmat, akkoriban még nem voltunk uniós ország, és rendkívül dinamikus művészeti életet tapasztalt. Közel húsz év után azonban már nem egy egzotikus világként tekint Budapestre, hanem a második hazájára, és érdeklik az aktuálpolitikai fejlemények. A jelenlegi események kapcsán úgy gondolja, a magyar demokrácia még nagyon fiatal, ezért nem eléggé érett.

Szerinte el kell választani a migránsokat a menekültektől:

– Úgy érzem, utóbbiakkal mindenkinek kötelessége foglalkozni, mert olyan helyekről jönnek, ahol képtelenség élni. Indonéziában egy vulkán miatt kellett például kimenteni a lakosságot, humánus kötelességünk segítő kezet nyújtani ezeknek az embereknek. A migráció azonban más kérdés, minden országnak jogában áll megvédeni a munkaerőpiacát, nem kell mindenkit befogadnia. Ha valaki szeretne kiköltözni Amerikába, akkor rengeteg szűrőn kell átmennie: felmérik, milyen munkát végezne mely szektorban, hogyan biztosítaná a megélhetését, és így tovább. Kanadában szintén figyelik, melyik területen mekkora munkaerőhiány tapasztalható, és ennek megfelelően engedik be az embereket. Magyarországnak is ugyanígy meg kell védeni a piacát – magyarázza a zenész.

Arra a kérdésre, hogy a mostani migrációs válság óta tapasztalta-e azt, hogy másként viszonyulnak hozzá az emberek, azt feleli, mivel a hatodik és a hetedik kerületben jár a legtöbbet, amelyre kifejezetten kozmopolita légkör jellemző, ezért nem érzékel mindebből semmit személyesen. Csak akkor hall róla, amikor szólnak neki az ismerősei, hogy milyen cikket olvastak az interneten, vagy milyen plakátokat láttak az utcán.

Hozzáteszi, a bőrszíne ellenére nem érzi magát feketének, mivel részben arab származású, szóval majdnem az összes kisebbségbe be lehetne sorolni, de mivel Magyarországon él, számos keresztény, zsidó és ateista barátja van, nem tartozik egy közösséghez sem, vagy ahogy pontosít: „mindegyikhez tartozom, de közben egyikhez sem”. Vele is előfordul, hogy az utcán sétálva egy másik afrikaival köszönnek egymásnak, de nem szokása leállni beszélgetni. Marokkóból, azaz francia gyarmatról származik, sok esetben nem is beszélnek közös nyelvet, a frankofón világ egyébként is közelebb áll hozzá, mint az anglofón.

A Népszínház utca a XIX. század végéig Budapest külterülete volt, majd a város hirtelen növekedésével és a Blaha Lujza téren megnyílt Népszínházzal az 1900-as évek elejére elegáns környékké nőtte ki magát. Mára mindennek már csupán az omladozó házfalak díszítése őrzi a nyomát. Mint Kembe Sorel-Arthur meséli, édesapja mindig azt tanácsolta neki, hogy ha bárhol a világon olcsón szeretne szálláshoz jutni, akkor ott érdemes keresni, ahol az afrikaiak laknak, mert az biztos nem a város legdrágább környéke, és valószínűleg optimálisabb az ár-érték arány. Így tehát a Népszínház utca lett a Pesten élő afrikaiak törzshelye.

A körútról az utcára belépve egy kozmopolita világot találunk, a környéken élő törökök, arabok és romák mellett rögtön szembetűnik, hogy jóval több fekete mozog itt, mint a város egyéb részeiben. A néhány háztömbnyi területen számos általuk látogatott bárt, fodrászatot, büfét és afrikai árucikkeket forgalmazó boltot találni. Az is hamar nyilvánvalóvá válik a beszélgetések kezdeményezésekor, hogy az itt élők meglehetősen zárkózottak, a többségük egyáltalán nem vagy csak nagyon alapszinten beszél magyarul. Az angollal sem járunk több sikerrel, a járókelők nem akarnak megállni, végül betérünk egy kisebb étkezdében, ahol a pultnál dolgozó hölgy eleinte készségesnek tűnik, de rögtön kiköti, hogy nem fényképezhetjük le, és a hangját sem szeretné, ha felvennénk.

Kérdésünkre, hogy honnan érkezett, elmondja, Nigériából jött. Amikor arról érdeklődünk bevezetésképpen, hogy mi a véleménye általánosságban Magyarországról, csak annyit felel, mindenhol vannak jó és rossz emberek, majd hozzáteszi, a főnöke nem örülne, ha nyilatkozna, és a tudtunkra adja, nem kíván tovább beszélgetni.

A közelben egy hasonló vendéglátóhelyen az egyik vendég önként vállalja a rövid interjút. Ő is Nigériából származik, húsz éve érkezett Budapestre, a műszaki egyetemen tanult, amelyet végül nem végzett el. Letelepedett, két gyermeke van, és autóalkatrészek adásvételével foglalkozik. Ennél többet azonban nem akar magáról beszélni. A nevét és az arcát ő sem vállalja, mindezt azzal indokolja, sokan ismerik a környéken.

A politikai helyzetre áttérve hamar kiderül, nem nagy rajongója a kormánynak, leginkább azt nehezményezi, hogy amikor meg kellett hosszabbítani a tartózkodási engedélyét, akkor pontosan úgy bántak vele, mint a frissen érkező bevándorlókkal, hiába él nálunk két évtizede, és alapított családot, rengeteg ügyintézés mellett négy hónapot kellett várnia az elbírálásra. A migránsválság kezeléséről pedig az a véleménye, hogy bár szerinte is meg kell védenie egy országnak a határait, és ki kell szűrni a lehetséges terroristákat, a bevándorlás szerinte kedvezően hathatna a gazdaságra.

Amikor afelől érdeklődünk, mit gondol a magyar emberekről, azt feleli, vannak közülük barátai, de a közelebbi ismerősei afrikaiakból állnak, illetve a romákkal jön ki a legjobban, mert ők, ahogyan fogalmaz, „testvérként tekintenek a feketékre, a fehérekben azonban az ellenségeskedést látom”. Amikor rákérdezünk, hogy érték-e inzultusok, bólint, de konkrét példa hirtelen nem jut az eszébe, csak annyit mond végül, gyakran tapasztalja, hogy megbámulják az utcán.

Thomasszal az afrikaiak által üzemeltetett és kifejezetten őket célzó fodrászat előtt találkozunk a Rákóczi tér mellett. Ő is Nigériából érkezett, ránézésre kora negyvenes, jól öltözött férfi. Korábban Szerbiában tanult, de nem tetszett neki az ottani légkör, ezért az iskolát félbehagyva hazatért, majd a családja tanácsára jelentkezett a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre. Eleinte nehéz körülmények között élt, szemeszterenként ötezer eurós tandíjat kellett fizetnie, amit az albérlet és a létfenntartás mellett nehéz volt előteremtenie. Elmondása szerint nem csupán nálunk, de általában Európában sem könnyű munkát szerezni a képzettségével, mivel csak angolul beszél. Most éppen állást keres, nemrég tért vissza Németországból, ahol raktárosként dolgozott.

A magyarokat rendkívül gyanakvóknak tartja, mindennapos tapasztalata, hogy ha valakitől akár csak útbaigazítást kér az utcán, a járókelők mielőtt reagálnának, először gondosan a hónuk alá szorítják a táskájukat, hogy biztonságban tudják az értékeiket. Ezt az előítéletet egyedül Romániában nem tapasztalta, ahol rövid ideig élt, ott állítása szerint mindenki borzasztóan barátságos volt vele, éppen ezért a románokat tartja az unió legjobb fej állampolgárainak. Amikor megjegyezzük, hogy mi annyira nem rajongunk értük, már csak Trianon miatt sem, azt feleli, „ez a ti dolgotok”.

Sayfo Omar, Német Dániel