Az évezred katasztrófája volt

Száz éve vette át a csőcselék az ország törvényes irányítóitól a hatalmat. Száz éve töprengünk azon, „hogyan süllyedt bennszülötté ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában.” (Németh László) Összeállításunkban felidézzük a végzetes napok történetét, bemutatjuk Károlyi Mihály életútját, és a történész véleményét is megkérdezzük a magyar történelem legelvetéltebb forradalmáról, amely olyan, több mint egy évezred óta nem tapasztalt csapást mért a magyar államiságra, amit máig sem sikerült kiheverni.

A káosz vörös grófja – interjú Raffay Ernő történésszel Károlyi Mihályról

Újrakezdés a romokon

Amikor az ember lajtsromozni kezdi, hogy a kereken száz esztendővel ezelőtti őszirózsás forradalom mit hozott a magyarság számára, csupa-csupa eltitkolt vagy szemérmesen elhallgatott tény jut az eszébe. Károlyiék forradalmát ugyanis röpke fél évszázadon át a nagy magyar szabadságküzdelmek sorába iktatva tanították az iskolában, miközben pusztán a csőcselék által kikényszerített nemzeti tragédia volt.

Az őszirózsás forradalom mindenek­előtt hatalomba emelt egy olyan emberi garnitúrát, amelyet a korabeli közvélemény addig kocsmában, lóversenyen, orfeumban látott. Maga Károlyi gróf is ilyen alak volt, nem beszélve a későbbi népbiztosokról, nagy hatalmú politikai komisszárokról, akik már ekkor, tehát október végén bontogatták szárnyaikat. Szintén az őszirózsás forradalom élezte ki Magyarországon a zsidókérdést. Igaz, hogy a nagyarányú bevándorlás miatt a tiszaeszlári per idején egyszer már elszabadultak az indulatok, de kétségkívül 1918 az ősbűn a magyar–zsidó viszonyban. Ekkor ugyanis nem tanult, művelt, a magyar többséggel szolidáris zsidó polgárok, hanem a honi zsidóság legalja, Kunfi Zsigmondok és Pogány Józsefek szabadultak rá az országra, nem beszélve Kun Béláról, Szamuely Tiborról és a többiről, akik néhány hónappal később vérfürdőt rendeztek. A korabeli magyar közvélemény, amely grófokhoz és tekintélyes polgárokhoz szokott a hatalomban, elborzadva nézte, ahogyan ezek a fantaszták mindent kockára tesznek és el is veszítenek.

Egy gróf azért akadt a szabadkőműves válogatott élén: Károlyi Mihály. Ő azonban pontosan azt jelentette a magyar történelmi családok fiai között, mint Pogányék a honi zsidóságban. Istentagadó, cinikus, romlott egyénisége ráterpeszkedett a kifosztott, legyengült, tönkretett országra, amelynek nem pusztán gyámolításra, hanem azonnali, határozott cselekvésre lett volna szüksége, hogy a küszöbön álló tragédiát elkerülhessük. A soproni népszavazás és a balassagyarmati felkelés pontosan jelzi, hogy minimális katonai ellenállás mellett nagyobb magyar tömbök is Csonka-Magyarországnál maradtak volna. Károlyiék azonban – a mai liberális értelmiséghez hasonlóan – csak az ideológiával, nem pedig a tényekkel vetettek számot, esztelen pacifizmusuk hónapok alatt kivéreztette a nemzetet. Nem a proletárdiktatúra, hanem a Károlyi-kormány idézte elő az összeomlást, Kun Béláék legalább – igaz, nem magyar célok, hanem az internacionalizmus nevében – fegyvert fogtak a megszállók ellen.

Ezeréves Kárpát-medencei történelme során a magyarság 1918–19-ben tapasztalta meg először, hogy az ország hatalmas részei tartósan idegen katonai közigazgatás, majd az elszakítás után de iure idegen fennhatóság alá kerülnek. A tatárjárás csak végigsöpört tájainkon, a török adóztatta, de nem eltüntetni akarta a magyar lakosságot, de ami Károlyiék miatt a Felvidéken, Bácskában, Erdélyben lezajlott, az semmi máshoz nem hasonlítható. A magyar nemzetet szétszakították a tulajdon országában, nem pusztán megszálltak, de a trianoni békediktátummal végleg el is vettek tőlünk hatalmas területeket. Nem tudjuk, mert nem tudhatjuk, hogy ha az ország Károlyiék helyett nemzeti kormánnyal fejezi be a háborút, milyen végkimenetele lett volna a fegyveres ellenállásnak, de hogy ennél rosszabbul nem jártunk volna, az bizonyos.

Az őszirózsás forradalom következménye továbbá a magyarság gondolkodó részének máig tartó idegenkedése a nemzetköziség, az idegen ideológiák iránt. Pacifizmus, nemzetköziség, liberalizmus és a többi: 1918-ban kipróbáltatott, láthatjuk, mi lett a vége. Trianon után a magyar családokban és iskolákban igen helyesen a keresztény hagyományok és a nemzeti felfogás szellemében tanították a felnövekvő nemzedékeket, a csonka magyar állam minden erejével az elrabolt területek visszaszerzésére tört. Ezt a törekvésünket 1938 után siker koronázta, sorra visszatértek az elcsatolt részek. Vagyis húsz esztendő kellett ahhoz, hogy Károlyiék primer pusztítását helyrebillentse a történelem. Ma is azt látjuk, hogy a 2010 óta regnáló nemzeti kormánynak háromszori kétharmadra volt szüksége, hogy demokratikus keretek között, határozottan és kérlelhetetlenül pályára állítsa az ország rendszerváltozás óta kisiklott vonatát.

De így működik ez, megszokhattuk már. A nemzetközi baloldal pusztít, rombol, majd amikor szembeszegülő erőt érez, kereket old. A jobboldal pedig építkezik a romokon, és a megjósoltnál sokkal rövidebb idő alatt emelkedést, gyarapodást, erősödést hoz az egész nemzetnek. A tanulság nyilvánvalóan az, hogy idegen modellek átvétele és társadalmi kísérletezés helyett csakis a saját hagyományainkból kiinduló, magyar érdekre fókuszáló politikát szabad csinálni a Kárpát-medencében. Az őszirózsás forradalomnak köszönhetjük ezt a keserű felismerést is.

London szerette a vörös grófot

Károlyi Mihály személyisége a család fóti kastélyában formálódott egyedivé és különlegessé. Itt nevelkedett a gyermek Mihály, édesanyja halála után. Farkastoroknak nevezett betegsége és törékeny alkata miatt féltő, sőt kényeztető gondoskodással ölelte őt körül a család. Óvták mindentől. A bezártság, a magány és a sok tilalomfa megkeserítette, dacossá tette. Ilyen maradt felnőttnek is, tovább cipelve háborgó lelkét, lázadó indulatait. Mindig megragadták azok a dolgok és jelenségek, amelyek eltértek a normálistól. Arisztokrata létére például be akart lépni a bolsevik pártba az 1920-as évek elején. Kérelmét azonban Lenin elutasította, mondván: „mihez kezdjünk hülye grófokkal…”

Aki tud egy keveset Károlyi Mihályról, hazardőr kártyásnak tartja. Olyannak, aki számolatlanul zálogosította el a birtokait valamelyik budapesti szórakozóhelyen. Károlyit egészen Monte Carlóig vitte csillapodni nem akaró játékszenvedélye. Birtokaira jelzálog került. Ezért az, hogy osztani kezdte saját földjeit, inkább cinikus válasz volt a feltorlódó adósságokra, mintsem valós népbarátság. Amúgy azt sem tudta, hol vannak a földjei. Az egyik anekdota szerint, amikor valahol a Mátrában látványos körülmények között földet kezdett osztani, egy gazda odalépett hozzá, mondván: „gróf úr, én nem bánom, ha osztja a földjeit, de a sajátját ossza, ne az enyémet!”

A két világháború között Károlyi Mihály jó viszonyt ápolt a híresen magyar­ellenes csehszlovák elnökkel, Tomaš Masarykkal is. Igyekezett is közbenjárni Leninnél és a bolsevik vezérkarnál, hogy a Varsó felé tartó Vörös Hadsereg ne törjön be Csehszlovákia északi területeire.

A cambridge-i ötök arisztokrata csoport volt, tagjai a híres elit egyetemen ismerkedtek össze, és egyeseket közülük nemcsak a baloldaliság eszméi érdekeltek, de a férfiszerelem szépségei is. Ez akkor divat volt az angol felsőbb körökben, ha nem is hódolt neki mindenki. Szóval a cambridge-i ötök, de más, előkelőbb társaságok is szívesen fogadták és izgalmas embernek tartották Károlyi Mihályt. Neve jól csengett ezekben a körökben. Barbara Castle asszony, a későbbi Wilson-kormány minisztere is ismerte őt, aki úgy vélte különben, hogy a kommunizmus tézisei a felsőbb körök kezében vannak a legmegfelelőbb helyen, maguk a munkások nem is értik, miről van szó.

Piszkos svindli, degenerált hazárdőr

Tormay Cécile irodalmi naplója, a Bujdosó könyv az 1918-as felfordulás és a nyomában járó 1919-es bolsevista vörösterror kíméletlenül őszinte krónikája. Mert bizony nem a mámoros felszabadulás, hanem a gyalázat és a romlás ősze volt ez a száz évvel ezelőtti október.

Október 31-én ezt jegyezte be naplójába a jeles írónő:

Sötét, alattomos erők zavartalan munkálkodással régóta készítették ezt elő. Megbomlasztottak itt mindent, ami magyar. És most vészes hirtelenséggel feslik egyik szem a másik után. Feltarthatatlanul bomlik az ezeréves szőttes.

Másnap ezt jegyezte föl Tormay:

Reggel megtudtam, hogy Tisza Istvánt megölték. (…) Szegény Tisza! Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia. Hű és istenfélő volt, becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos, mint a régi Magyarország.

A szabadkőműves felforgatás által uralomra juttatott polgári radikális kormány azonmód megmutatta igazi lényegét – erről tanúskodik a Bujdosó könyv 1918. november 23-i bejegyzése.

A hazaárulók és hazátlanok tábora szentségtörő kézzel letaszította helyéről Szent István koronáját. Ők azt hitték, hogy csak a király fejéről taszítják le. Pedig az a korona nem csak a király fején volt. Mint egy aranyabroncs, az fogta össze a Kárpátok óriási láncait, Erdélyt, az Adria kék öblét, Horvátországot és Szlavóniát – a róna egész birodalmát, melynél területében egységesebb ország nincs Európa földjén. És most, hogy az aranyabroncs nem fogja többé össze, széthull és bomlik az, ami végtelen időkön át egy volt.

És hogy kik ragadták magukhoz a hatalmat 1918 gyalázatos őszén, Tormay Cécile arról is beszámol december 13-i naplóbejegyzésében.

A katonai vezetőség és a polgári közigazgatás hivatalaiban javarészt olyanok ülnek, akik azelőtt bankok és boltok pultja mögött, vagy szerkesztőségekben dolgoztak, és kicsúfolták az élhetetlen magyar értelmiséget, amely éhbéren, állami hivatalokban tengődött. Most elfoglalják a helyét, hirtelen fizetésemeléseket eszközölnek ki maguknak és olyan bámulatosan erős faji politikát folytatnak, mint amilyenre a magyar faj, szégyenére legyen mondva, nem volt képes soha. »Ezer évet törlünk el!« – mondják szüntelenül és rossznak találnak mindent, ami itten századokon át történt.

A XIX. század végének és a XX. század első felének ünnepelt írófejedelme, Herczeg Ferenc hasonló nyíltsággal rajzolta meg a hazaáruló vörös gróf portréját. Két arckép című írásában így mutatja be Károlyi Mihályt:

A demokráciában nem az egyenlőséget, hanem a vezérséget kereste. Nem tudott azonban fölemelkedni a magyar néphez, a helyett lesüllyedt a pesti utcához. (…) Ennek a senkinek mérhetetlen önhittségét nem értheti meg egészséges ítéletű ember. (…) Kételkedni csak akkor kezdett – de akkor sem a maga értékében, csak a világ igazságérzetében –, midőn Belgrádban egy gascogne-i Napóleon-imitátor oly hangon beszélt vele, mint egy gyarmati törzs lázadó főnökével. (…) A nemzet méltósága egy degenerált hazardőr kezébe volt letéve. (…) Magyarország életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök minden hitére, hazaszeretetére, bölcsességére, bátorságára és ékesszólására, egy politikai szövetkezet cinizmusa ezt a démoni dilettánst taszította ki a világtörténelem színpadjára.

De nem csak a hagyományos rend hívei látták meg a nemzeti tragédiát az 1918-as felfordulásban. Babits Mihály például igazán nem nevezhető az 1918 előtti világ elkötelezettjének. A demokratikus változások mellett következetesen állást foglaló poéta a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című esszéjében így ír:

Evangéliumot hirdettek s Apokalipszis jött… (…) Tabula rasát akartak csinálni… s egy új, ezer esztendő középkortól féltünk. Új civilizációt ordítottak, s már romboltak mindent, amit a háború meghagyott. (…) Van-e gondolkodás, hol nincs emlékezet? Tudomány, mely mindig elementumon kezd? Mi volna a művészet, ha formáiba gazdagságot és tartalmat, irodalom, ha szavaiba színt és hangulatot nem öntöttek volna a századok? Újíts: de ne rombolj! (…) És ki bízzon a Szó erejében, a szellem csákányának nemes és lassú munkájában, hogy ha nem a költő? Ki hirdesse a konzervativizmus tanúságát: hogy nem a nyers, romboló erőszak, hanem csak ez a nemes, lassú munka viheti tovább, újba a világot!?

A haragos szavú Szabó Dezső kérlelhetetlen ellenzéke volt Tisza István rendszerének, és a forradalmi változás sem lett volna ellenére, ha az a magyar jövőt szolgálta volna. De nem így történt. A magyar sors áradó nyelvezetű írója Az egész emberért című esszéjében így látta 1918-at:

A feladat ez volt: elhitetni az öt éven át csontig szüretelt gyermekóriásnak, hogy most szörnyűséges forradalom van, olyan forradalom, hogy na! (…) És azután a letépett lábakból, kiszúrt szemekből, szét­zilált idegekből, földbe rothadt millió fényes férfiúságból szüretelt vagyonnal vígan lejteni új zabálások felé. A forradalmak régi bevált technikája megismétlődött. (…) – Az én stricim is legyen államtitkár, és az: – ez is az én barátom – elv alapján egybecimborásodott egy nemzetinek humorizált tanács, benne emberek, akik minden rablással és közéleti szajhasággal kiérdemelték, hogy egy lámpavas jól elhelyezett zsuzsujává magasodjanak. (…) Élelmes fiatal, s nem olyan fiatalemberek, akik a nagy önfeláldozás idején bankokban, központokban, gazdasági hivatalokban szívták a háború kiadós csecseit, most nyakig fegyverkezve, ezerszer nagyító mikroszkóppal kezükben, marat-i grimasszal vadásztak ellenforradalomra. Nagy mozi-felvételes pátosszal csaptak le a régi ideológia egy-egy ösztövér bódultjára, vagy olyanra, aki átlátott kis játékukon, és Koppányt kiszegző harsogással harsogták, hogy most ők ellenforradalmárt fogtak, látod, kedves nép, milyen fene nagy forradalom van, olyan nagy, hogy már ellenforradalom is van. (…) És a látók lázadó kétségbeesésében már ott volt a döbbenet, hogy az ötéves szenvedésnek minden képzeletet átrontó zuhatagából a történelem legpiszkosabb svindlije szörnyetegesedik elő.

De kik voltak ezek? Szabó Dezső ilyennek írta le Megered az eső című regényében a 18-as forradalmárt:

…mélyen ülő apró szemeiben határozatlan bolygótűz lobogott (…) E tűz mögött mintha állandóan három ember melegedne: egy, aki mindig alázatosan bocsánatot kér, egy, aki ravasz leséssel néz egy jó falatot és egy harmadik, akiből valami ős bosszú rettentő harapása torzul elő. A három ember arca hol felváltva, hol egyszerre csillant át az apró szemek bolygó tüzén. A fej hegyes, szegény, kicsiny fej volt, s a bosszúálló Jehova sokszázados ítéletét panaszolta. A göndör fekete haj akart ziláltsággal csapott a keskeny homlokra. A két nagy fül szétállott, feszülőn, kiáltón, mintha az elítélt fej denevérszárnyakkal akarna elriadni a gyötrött nyaktól. (…) Egy megszorított vad koslatott e sűrű csalit mélyén, mely néha róka-, néha tigrisarccal bukkant elő. (…) Századok fáradtsága és örök lázadás, meghunyászkodás és zsarnoki dölyf, az őrület bolygó tüze és ravasz éleslátás volt ez az alak, mely végzetes összetételében nem csak egy ember volt, hanem ötezer éves távlata egy megmásíthatatlan fajnak.

Fekete István Zsellérek című regényében idézte meg a száz évvel ezelőtti felfordulást:

A főutcán két fiatal hadnagy ment előttem. Az egyik erősen bicegett. Egy csomó ember, katonákkal vegyest, jött velük szemben. – Leszedni a csillagokat, le az aranygallérral! – ordította egy katona, akinek sapkáján széles, piros szalag volt. A tisztek megálltak. A sánta a fal mellett, a másik kissé előtte, mintha védeni akarná. – Mit akarnak? – mondta az egyik. – Leszedni a csillagokat. Egyformák vagyunk, nem kellenek az ilyen aranycsillagos naplopók. Tartsa ide a nyakát, hadnagy úr! – A két tiszt fehér lett, mint a gyolcs, de azt hiszem, én is az voltam. A katona kinyitotta bicskáját. Már felemelte kezét, mikor az emberek kissé elhúzódtak. Egy revolver meredt a katonára. – Ha hozzám nyúl, lelövöm! Érti? Takarodjék! Majd ha leteszem a csillagot, magamtól teszem le. Nem ingyen kaptam. Értsék meg! (…) Nem félek! De aki hozzám nyúl: megdöglik!

Kosztolányi Dezső az 1919-es vörösterror bukása után indult keresztény-nemzeti napilap, az Új Nemzedék állandó szerzőjeként 1920. szeptember 28-i Tetemrehívás című írásában így tekintett vissza 1918 őszére:

A szabadelvűség tatárdúlása után puszta az ország, és itt a romokon csak mi hívhatjuk tetemre az irodalmat. Ők a bűnösök elsősorban, s cinkosaik azok a hivatalos körök, melyek a politikai szabadelvűséget oly jól össze tudták egyeztetni az irodalmi vaskalapossággal, és hozzájuk marták tehetségeinket. Nincs ma se Kisfaludy Károlyunk, se Szigligetink, se Csikynk. A színház, melyben kilencven százalékban ők ülnek és nem az éhes, lerongyolt magyar értelmiség, nem is teremthetett nemzeti értéket. Gárdonyi már évekkel ezelőtt borzadozva visszahúzódott ettől az idegen közönségtől, melyben az ő magyar lelkének semmi visszhangja se lehetett. Itt függ össze az irodalom a politikával.

A szabadkőműves kormány

Miután az őszirózsás forradalom elsöpörte a Wekerle-kormányt, új politikai garnitúrát emelt be a hatalomba. Ezek az emberek azonban nem a pillanat hevében döntöttek úgy, hogy politikai pályára lépnek, ahogy ez egyébként forradalmak után gyakran megesik. Éppen ellenkezőleg, Jászi Oszkár, Garami Ernő, Kunfi Zsigmond és társaik már a világháború előtt aktívan politizáltak, sőt nagyon is konkrét lépéseket tettek annak érdekében, hogy meg tudják kaparintani a kormányrudat. Ennek érdekében rendkívül erős kapcsolati hálót építettek ki: többségük szabadkőműves volt, a későbbi csúcsvezetők leginkább a radikális Martinovics páholyban tömörültek – az akkori viszonyok között ez egyebek mellett jelentős sajtóhátteret biztosított nekik. Ugyanakkor Jásziék tudták, hogy a dualizmus kori választási rendszerben nem sok esélyük van a győzelemre, ezért egyik legfontosabb követelésük az általános és titkos választójog bevezetése volt, mígnem a forradalomnak köszönhetően egyik pillanatról a másikra ölükbe hullt az áhított hatalom.

Az újdonsült vezetők bemutatását több okból is érdemes Jászi Oszkárral kezdeni. Egyrészt azért, mert a Károlyi-kormányban nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszter lett, amely akkoriban igencsak fontos pozíciónak számított. Emellett ő volt Károlyi Mihály legfontosabb külpolitikai tanácsadója, 1919 tavaszán a Külügyi Tanács vezetését is rá bízták. Végül, de nem utolsósorban azért, mert alapító tagja volt a Martinovics páholynak, amelyet azért hívtak életre, mivel a szabadkőművesség akkori legradikálisabb páholyát, a Demokrácia páholyt sem tartották elég haladónak.

Jászi jómódú, középosztálybeli családból származott, jogot végzett, majd a Földművelésügyi Minisztériumnál kezdett dolgozni. Elkötelezte magát a polgári radikalizmus mellett, élesen rendszer­kritikus lett, programjában a közoktatás reformját, az általános és titkos választójog bevezetését, az egyházi birtokok szekularizációját, valamint a teljes gondolat-, sajtó-, gyülekezési és sztrájkszabadságot tűzte ki célul. 1911-től már főmesterként irányította a Martinovics páholyt, három évre rá megalapította a Polgári Radikális Pártot, amelynek egyúttal elnöke is ő lett. Az elvesztett világháború utáni káoszban Károlyi Mihály saját, Függetlenségi és 48-as Pártja, illetve a Garami Ernő és Kunfi Zsigmond által irányított Magyarországi Szociáldemokrata Párt mellett a Polgári Radikális Pártot is bevette a Magyar Nemzeti Tanácsba. Így amikor a forradalom hatására József főherceg október 29-én kinevezte miniszterelnöknek Károlyit, ő a három párt képviselőiből állította össze kormányát, amelyben Jászi is miniszter lett. Noha a nemzetiségi ügyekben voltak javaslatai, próbálkozásai rendre kudarcot vallottak, ezért még jóval a kommunisták hatalomátvétele előtt, 1919 januárjában lemondott. A Tanácsköztársaságot már nem tartotta jó ötletnek, és elhagyta az országot. A kommunizmust nem szívlelte, emiatt Károlyi Mihállyal is összeveszett, aki akkoriban leplezetlenül csodálta a szovjet rendszert.

A már említett szocdem pártvezetők közül Garami Ernő a polgársággal való együttműködés híve volt, alighanem azért, mivel maga is jómódú családból származott, szüleinek jól menő kávéháza volt a Kálvin téren. Kunfi Zsigmond apja tanár volt, és ő maga is ezt a hivatást választotta, ám amikor belépett az MSZDP temesvári szervezetébe, elbocsájtották. A két pártvezető életútja hamarosan találkozott, közösen kezdték szerkeszteni a párt elméleti folyóiratát, a Szocializmust. Kunfi emellett bekapcsolódott a Martinovics páholy munkájába is, és a Nyugatban jelentek meg művei, Garami egy ideig a Népszava főszerkesztője volt, ahol novellái is megjelentek.

Kunfi Zsigmond a Károlyi-kormányban tárca nélküli munkaügyi és népjóléti miniszterséget kapott, emellett ő lett a Horvát-szlavón-dalmát minisztérium felszámolásával megbízott miniszter is. Berinkey Dénes kabinetjében a közoktatásügyi miniszterség jutott neki. Párttársa kereskedelemügyi miniszter lett 1919. március 21-ig, ám ezután merőben más irányba indultak el. A polgársággal szimpatizáló Garami elutasította a proletárforradalmat, így a kommunistákkal folytatott pártegyesítésbe már be sem vonták, a Tanácsköztársaság kikiáltása után még az országot is elhagyta. Ezzel szemben Kunfi minden további nélkül elvállalta a Kun Béláék által felkínált közoktatásügyi népbiztosságot. A diktatúrából azonban kiábrándult, és követelte a terror beszüntetését, persze sikertelenül. A bukás után Bécsbe menekült, ahol tíz év múlva öngyilkos lett.

Említést érdemel még Böhm Vilmos szociáldemokrata politikus, aki a hadügyminiszterséget kapta. Egy alapvetően működőképes elgondolással akarta letenni a névjegyét. Javaslata az volt, hogy oszlassák fel a meglevő fegyveres erőket, majd toborzás útján hozzanak össze egy zsoldoshadsereget, méghozzá városi munkásokból, szakszervezeti ajánlás alapján. Károlyi Mihály támogatta az előterjesztést, ám azt egyikük sem vette figyelembe, hogy egy ilyen haderőreform nem üthető nyélbe néhány hónap alatt, miközben a szomszédos országok felől érkező támadás már a küszöbön állt.

Az őszirózsás forradalom által hatalomra segített társaság jó része Jászi Oszkár szabadkőműves köreiből, vagy az általuk patronált szervezetek valamelyikéből érkezett. Kun Béláék puccsa után egy részük – ahogy Jászi vagy Garami – nem kért a kommunistákból, vagy nem osztottak nekik lapot a Tanácsköztársaságban. Más részük maradt magas beosztásban, és így a kibontakozó vörösterrornak is résztvevője lett, még akkor is, ha egyes szocdemek megpróbálták fékezni a terrorbrigádokat.