Az ENSZ adatai szerint az ezredfordulón nagyjából ötszázezer honfitársunk élt külföldön, többségük 1956 és 1990 között hagyta el az országot. A demográfusok becslése szerint napjainkban közel 370 ezren keresik a határokon túl a boldogulást. Ez a szám jóval alatta marad a régiós átlagnak, és végképp nem igazolja azt az ellenzéki állítást, miszerint a fiatalok többsége kivándorol.

Fotó: shutterstock.com/illusztráció

A puszta számok azt mutatják, nincs okunk az elkeseredésre. Tudomásul kell vennünk, hogy a világ megváltozott, az emberek nincsenek röghöz kötve, és Európa-szerte százezrek vállalnak munkát a hazájukon kívül. Az Eurostat adatai is azt mutatják: Magyarországról arányai­ban lényegesen kevesebben próbálnak szerencsét külföldön, mint például az olaszok, a németek vagy akár lengyelek, románok közül. Ennek ellenére érdemes a számok mögé nézni, milyen társadalmi folyamatokat mutatnak.


Nehéz elindulás

A kilencvenes évek végéig mi, magyarok arról voltunk híresek, hogy nehezen mozdulunk. Még az országhatárokon belül is kevesen szánták rá magukat a költözésre, az pedig csak keveseknek jutott eszükbe, hogy külföldön próbáljanak szerencsét, noha a múlt század utolsó évtizedének gazdasági átalakulása sokakat sodort a tönk szélére. Gödri Irén tanulmányában, amely a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének Demográfiai portré 2015 című kiadványában jelent meg, ezt a jelenséget a nyelvtudás hiányával és az akkori szociális juttatásokkal magyarázza.

A 2004-es uniós csatlakozás, majd a nyugati országok munkaerőpiacainak megnyílása azonban alapvetően megváltoztatta a dolgokat. Különösen azért, mert a magyar gazdaság szárnyalása elmaradt, sőt – egy évvel a világot sújtó pénzügyi válság előtt – már 2007-ben szembetaláltuk magunkat a gazdaság jelentős zsugorodásával, a munkapiac beszűkülésével. Az akkor elérhető, mesterségesen alacsonyan tartott keresetekről pedig jobb szót sem ejteni.

A 2007-es adatok szerint először a nyugati és a központi régióból vállalt külföldi munkát sok 18-49 éves ember. Többségük napi vagy heti ingázóként helyezkedett el Ausztriában. Hamarosan Borsod, Szabolcs, Dél-Baranya falvainak munkanélküliséggel küzdő lakói is nekivágtak világnak.

A 2010-es kormányváltás sem tudta egy csapásra megváltoztatni a dolgokat. Az első feladat az volt, hogy a korábban be nem vallott államcsődből kirángassák az országot. Óriási erőfeszítéseket igényelt a költségvetési hiány lefaragása, az államadósság keretek közé szorítása úgy, hogy közben megkezdődhessen a gazdaság élénkítése, a munkanélküliség csökkentése.


Agyelszívás

Ilyen körülmények között érthető, hogy sokakat csábított a külföldi munkavállalás. Törekvéseiket segítette, hogy a komoly munkaerőhiánnyal küzdő nyugati országok tárt karokkal fogadták a magyar fiatalokat. Megkezdődött az agyak és a munkáskezek elszívása régiónkból és, az Európai Unió peremvidékének országaiból.

Németország és Ausztria elsősorban a szakmával rendelkezőknek kínált munkát, miután megnyitotta munkaerőpiacát. Keresettek voltak a magyar ápolók, pincérek, építőipari szakmunkások, de gyakorlatilag minden kékgallérosnak számító munkavállalót szívesen alkalmaztak. Az Egyesült Királyság, ahol közismerten kevés a diplomás emberfő, két kézzel kapott mások mellett az orvosok, számítástechnikai szakemberek után. Ott főként a diplomások találtak könnyen, gyorsan munkaadót, de sokan mentek mosogatni, takarítani is, a felnőttkor küszöbét átlépő fiatalok már beszéltek angolul. A 2008-as válság miatt komoly gondokkal küzdő Írországban a 2010-es évek elején már kevesebben találtak maguknak állást, mint a válság előtt. Ám feliratkozott a célállomások közé Skandinávia, és azok az államok, amelyekben a válság évei alatt visszanyesték a felsőoktatásra szánt pénzeket, így hiány mutatkozott diplomásokból. Mindez oda vezetett, hogy a hazai adatok szerint 2010-ben 7000 országelhagyó fiatal helyett 2013-ban már 21 ezren hagyták el Magyarországot.

A fiatalokat nemcsak a magasabb keresetek, a jobb munkakörülmények is vonzották. Emellett a liberális politika örökségeként az összeszerelő-üzemekre alapozó gazdaság nem kínált elegendő minőségi kiteljesedést, szakmai karriert kínáló munkahelyet a frissen végzett szakembereknek.

A 2015-ös év azonban némi változást hozott. Igaz, a külföldre induló munkavállalók vagy tanulók száma 32-33 ezerre nőtt abban az évben is, de a növekedés üteme tizedére csökkent.

2016 már trendfordulót mutatott. Nagyjából 29 ezren távoztak ugyan az országból, de 17 ezren hazatértek tanulmányaik vagy szerződésük lejárta után.

Ebben nyilván szerepe volt az elérhető keresetek növekedése mellett a hazai munkanélküliség csökkenésének, valamint a felsőoktatás piacbarát átalakításának, a tanárképzés felpörgetésének, és annak a nyilvánvaló kormányzati szándéknak, hogy idevonzzunk kutató- és fejlesztési központokat. Egy aggasztó jelenség azonban nem változott. A külföldre távozók 44 százaléka a húszas éveit taposta, 75 százalékuk 40 alatti volt. Ez pedig nem biztató a demográfiai helyzetünk szempontjából.


Óvatosan a számokkal

Az adatok változását persze érdemes óvatosan kezelni. A migrációkutatók elsősorban a tükörstatisztikákra tudnak támaszkodni számításaikban. Összevetik a hazai adatokat az Eurostat, valamint a fogadó országok munkaügyi és egészségbiztosítási statisztikáival. Az így nyert kép azonban nem pontos: sokan érkezéskor regisztrálnak ugyan, de a fogadó ország elhagyását már nem jelentik be a hatóságoknál. Nehezíti a tisztánlátást az is, hogy még mindig elég magas Európa-szerte a feketén dolgozók aránya. Igaz, ők többnyire csak egy-egy szezonra szerződnek, például gyümölcsszüretre.

A tisztánlátást szolgálja azonban a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének Életünk fordulópontjai című vizsgálata, amely 2002 óta kilencezres mintán kérdőíves módszerrel kutatja a 18-49 évesek migrációs magatartásának változásait.

Rohr Adél, az intézet kutatója úgy látja, az adatokat torzítja a határokon túl élő magyarok egyszerűsített honosításának bevezetése. Sokan magyar állampolgárként jelennek meg a fogadó országok statisztikáiban, noha soha nem éltek az anyaország határain belül. Ám mint mondja, a kérdőíves módszerrel tisztább képet kaphatunk a valós folyamatokról.

A nemrégiben lezárult negyedik vizsgálat, hasonlóan a korábbi lekérdezésekhez, azt mutatja, a férfiaknak több mint fele néhány év után hazatér, a nőknek valamivel kevesebb mint fele hasonlóan dönt. Vagyis a külföldön munkát vállalók a vizsgált 15 évben nagyobbrészt lecserélődtek.

Más adatokból lehet tudni, sokan élnek ugyan a lehetőséggel, hogy külföldön szerezzenek diplomát, vagy ösztöndíjasként költözzenek egy-két szemeszterre valamelyik európai egyetemi városba, ám többségük az ösztöndíj lejárta után visszajön, hogy itthon folytassa tanulmányait.

A népesség-nyilvántartási adatok pedig azt mutatják: elenyésző azoknak a száma, akik az utóbbi években a végleges kivándorlás mellett döntöttek. Alig egy-két ember számolta fel magyarországi otthonát és mondott le az állampolgárságról. Nem igaz tehát az az ellenzéki állítás, miszerint a fiatalok többsége végleg elhagyja az országot.

Azt persze nem tudhatjuk, hogyan alakulnak a migrációs folyamatok a jövőben. A Brexit és a kétsebességes Európára vonatkozó elképzelések azonban előrevetítik azt a képet, hogy a nyugati munkaerőpiacok lassan becsukódnak a közép- és kelet-európai munkavállalók előtt, vagy legalábbis megnyirbálják a szociális juttatásokat, amelyek a magas fizetések mellett korábban elérhetőek voltak a 2004-ben csatlakozott országokból érkezők számára is.

Annyi azonban már ma bizonyos: a hosszabb-rövidebb ideig külföldön dolgozó, tanuló fiatalok vállalkozó szelleme nem csak az érintetteknek hoz hasznot. Többségük nem csupán az önálló egzisztencia megteremtéséhez szükséges pénzzel és más anyagi javakkal tér haza. A magukkal hozott tapasztalatok más uniós tagországok munkakultúrájáról, vállalkozásépítő gyakorlatáról hosszú távon is hasznosak mindannyiunk számára.

Nagy Ida

Kapcsolódó cikkek: 

A félelem húrjain